hirdetés

Kácsor Zsolt: Barbarus - Magyar história

Az Athenaeum kiadó ajánlata

2008. október 7.
2000 év magyar történelmét felölelő, izgalmas történelmi regény. A rendkívül olvasmányos és fordulatos regény 42 nemzedék történetét követi nyomon. Ebben a különös krónikában ott vagyunk mindannyian, akik a Kárpát-medencében valaha is éltünk, keveredtünk, harcoltunk, menekültünk. Mindent túléltünk valahogyan, és visszatekintve látjuk, milyen nehéz, tragikus és véres volt ez a túlélés.
hirdetés

Terjedelem: 268 oldal
Méret: 140 mm x 220 mm
Kötés: keménytábla, védőborító
Ár: 2790 Ft
ISBN 978-963-9797-72-7
 
 
 
Részlet:
 
 
4. Publius Defacto Alex

Aelius Viritor fia volt Publius Defacto Alex, akit egyiptomi asszony szült, de ezt a szíven szúrt mesteri szakács már nem érhette meg. A gyermek apja halála után jött a világra, amivel olyan nagy közfigyelemmel kísért jogi bonyodalmat okozott, hogy esete még a híres római jogi tankönyvbe, Institutionum Commentariiba is bekerült.
Az történt, hogy Hadrianus, Pannónia helytartója a házasságkötése alkalmából fölszabadította házának összes rabszolgáját – köztük a várandós Helinut –, hogy ők és maradékaik örökké emlékezzenek a nagy eseményre, s örvendjenek neki haláluk pillanatáig. Ez a kis Publius születése előtt volt, így Helinu immár szabad emberként szülte meg gyermekét. Ám a helytartó pannóniai udvartartásának vezetője, név szerint Marcus Ulpianus úgy rendelkezett, hogy a csecsemőt rabszolgasorba kell vetni, mert őrá nem vonatkozhat Hadrianus kegyelme. Elvégre a felszabadítás idején – érvelt – a gyermek még magzat volt egy rabszolganő méhében.
Helinu ádáz harcba kezdett kisfia szabadságáért: először magát a helytartót, Hadrianust kereste meg panaszával, de az udvartartás vezetőjének szobáján túl nem jutott:
– Mit képzel ez a semmirekellő asszony – ordított Marcus Ulpianus –, hogy zaklatni merészeli volt urát?
Mivel nem engedték a helytartó elé, az özvegy összeszedte kicsiny motyóját, és otthagyta a villát, Rómába akart menni, mert ott remélt jogi segítséget magának, s szabadságot kisfiának. Három napi járóföldre sem jutott, elfogták Hadrianus katonái, akiket a szökött rabszolga, nevezetesen a pár hónapos csecsemő után küldtek. Visszavitték és fogságra vetették mindkettőjüket: a csecsemőt a szökésért, az anyját pedig a szökés előkészítése és lebonyolítása miatt.
Ki más sietett volna az asszony segítségére, mint a férfinép? Hamar híre ment a legionáriusok körében a szép egyiptomi özvegy története, s amint az lenni szokott, a mese alaposan földuzzadt, mire az utolsó legionárius fülébe is eljutott. Akkor már úgy szólt, hogy Marcus Ulpianus a helytartó tudta nélkül fogságra vetette az anyát, megkínozta és a véréből ivott, a megkaparintott csecsemő friss májából pedig pástétomot készített vacsorára.
Először csak zúgolódott a légió, majd egyre hangosabban szólt a szitkozódó kórus, s végül kitört a mennydörgő vihar: a katonák a helytartó villája elé vonultak, kardjukat a pajzsukhoz csapkodták, szabadságot követeltek a fogságban tartott anyának és gyermekének, s halált a gyűlölt Marcus Ulpianus fejére.
Ezt már nem lehetett nem komolyan venni: egy-egy légió lázadása a birodalom kormányzását dönthette el. Maga Hadrianus járult katonái elé, mert jól tudta: ha nem jelenik meg közöttük azonnal, a felbőszült katonák puszta kézzel szedik szét a házát, majd az ő fejét is leválasztják a törzséről, hogy bosszúból labdázzanak vele. A panaszokat meghallgatván a helytartó úgy rendelkezett: az anyát kiszabadítja börtönéből, a kisfiát még aznap fölszabadítja, a villa mélyén falfehéren reszkető Marcus Ulpianusnak pedig a torkát vágatja el.
Így is történt.
Azaz történt volna, ha addigra nem jut el oly magas fokra a római jogtudomány, hogy legjelesebb képviselői tűnődjenek el rajta: ebben az érdekes esetben mi lehet a legigazságosabb, de egyúttal jogilag is a legtisztább megoldás a gyermek jogállására nézve?
Miután a pannóniai helytartónak a katonai lázadásról, s annak kiváltó okairól szóló jelentése az isteni Traianus elé is eljutott, Róma jogtudósai a császár parancsára összedugták a fejüket, hetekig vitatkoztak, majd kijelentették: semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy a fölszabadított Helinu kiszabadult a fogságból. S az ellen sincs jogi kifogásuk, hogy a hivatalával visszaélő Marcus Ulpianusnak elvágták a torkát. A csecsemő esetében azonban úgy áll a helyzet, hogy Hadrianus a legnagyobb jóakarattal sem szabadíthatta föl a kis Publiust, ha egyszer az sem volt korábban bizonyos, hogy a kisfiú az ő tulajdona-e, vagy sem. A jogászok rámutattak a joghézagra: nem olvasható ki egyértelműen a hatályos jogszabályokból, hogy várandós rabszolganő felszabadítása esetén a rabszolgatestben fogant, de már szabad testből megszülető ember szabadnak minősül-e. Ugyanakkor a törvényekből nem következik az sem, hogy a csecsemő rabszolga lenne. Traianus erre kijelentette, hogy a gyermek szabadnak minősül, hiszen Hadrianus fölszabadította, mire a jogászok olyan sajátos képet vágtak, amilyet csak ők tudnak, amikor a jellegzetesen jogászi agyukat tornáztatják, s azt vetették ellen:
– Ha Publius eleve szabadnak született, akkor a helytartónak az őrá vonatkozó felszabadítási parancsa semmis. Viszont hogyan születhetett volna eleve szabad emberként Publius – folytatták –, ha egyszer a háznép általános felszabadítása idején még nem is létezett mint természetes személy?
– Akkor tehát rabszolgaként született? – kérdezte bosszúsan az isteni Traianus, mert rövidre akarta zárni a vitát.
Mire a jogászok megint sajátosan jogászi arckifejezést öltöttek, s úgy okoskodtak tagadhatatlanul kéjes gyönyörrel:
– De hát hogyan is születhetett volna rabszolgaként egy szabad asszony fia?
A levegőbe csapott erre az isteni Traianus, és azt üvöltötte: nem érdekli őt az efféle jogászi csűrés-csavarás, az érdekli csak, hogy a pannóniai légióknál újra béke legyen.
– Így hát az most a feladat – ordította a megszeppent jogászok képébe –, hogy akkor is szabad embert kell csinálni ebből a nyomorult csecsemőből, ha jog szerint hetedíziglen rabszolga volna ő is, meg azután az összes maradéka.
Miután megkapták a hatalom részéről elengedhetetlenül szükséges iránymutatást, a jogászok természetesen hamar megegyezésre jutottak.
S láss csodát, döntésük nyomán tényleg szabad ember lett Publiusból.
A jogtudósok arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a felszabadítás ab ovo vonatkozott Helinu minden személyes tulajdonára, amely de jure a helytartóé volt ugyan, de facto azonban az asszonyé, s miután a méhében hordozott magzat de facto Helinu tulajdona volt, így a fölszabadítás a magzatra is vonatkozott mint de facto személyes tulajdonra, lett légyen az a magzat de jure akár a helytartóé.
– Okos – bólogatott az isteni Traianus, s nagyon jól tudta, hogy ha a császári akarat rabszolgát akart volna csinálni Publiusból, a jogászok hasonlóan ragyogó módon bebizonyították volna azt is. S nagyon jól tudták ezt maguk a jogtudósok is, nemhiába került bele ez az eset, mint említettük, a Gaius Modestinus által összeállított római jogi tankönyvbe, a Institutionum Commentariiba.
Miután ily szerencsésen megoldódott a sorsuk, Helinu és fia, akit ezentúl csak Defacto néven csúfolt a római nép, az örök városban maradtak. Ott vállalt Helinu takarítást, mosást és főzést előkelő házaknál, a fia pedig az apja nyomdokaiba lépett: szakács lett belőle, pontosabban vendéglátós. Húszéves volt, amikor a Defacto nevű borkimérést Rómában megnyitotta.
A csapszékbe még a későbbi császár, Hadrianus is ellátogatott, hogy vállon veregesse egykori rabszolgáját, aki soha nem volt az övé, s e vizitért bezsebelje a proletárok elismerését. Egyetlen alkalmat sem szalasztott el, ami növelhette népszerűségét az egyszerű nép körében.
Mondanunk sem kell, hogy a császári látogatás után tódult a nevezetes borkimérésbe Róma népe, s a pultnál mindenki arra a székre akart ülni, amelyet Hadrianus császár farpofái is megérintettek.
Egy idő után már pénzt kellett kérni a vendégektől, hogy helyet kapjanak rajta, úgyhogy Publius Defacto Alex később kénytelen volt három széket is kinevezni császári ülőhellyé, mondván: több széket is kipróbált a haza atyjának ráncosodó fara, hogy megtudja, melyiken esik a legjobb ülés.
Szépen keresett az üzleten.
Már kezdte volna megszedni magát a család, amikor kigyulladt és leégett a híres csapszék. Állítólag szándékosan gyújtották föl a borkimérést a híres pörösnek az ő irígyei és rosszakarói, mások szerint pedig egyszerűen csak túl fukar volt szegény feje, és nem akart védelmi pénzt fizetni a kerületi zsiványvezérnek. Ebben lehetett némi igazság, mert Defacto szeretett kevélyen nyilatkozni: megvédi majd őt Hadrianus, de ha nem a karjával, akkor a fenekével. De a nagy farpofák árnyéka nem bizonyult elég tűzállónak. A lángra kapott csapszékben bennégett maga Defacto is, csak elszenesedett maradványra leltek a testből, amely rabszolgától fogant egykor, de szabad ember méhéből születve égett hamuvá a 130. esztendőben.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.