hirdetés

Kádár Erzsébet: Herta – Tönkő Vera választása

2018. március 30.

Páratlan, senkihez sem hasonlítható hangja van. Az olvasónak beleremegnek a gyomoridegei, és megkérdőjeleződnek az emberekről szerzett tapasztalatai. Irodalom ennél többet aligha tehet velünk. – Február 18-ától kilenc héten át kilenc író válogat a magyar próza remekei közül 1825-től 2016-ig. Ma Tönkő Vera választását közöljük, a szerző kommentárjával.

hirdetés

Nem sok maradt utána. Néhány festmény, kritika, egy kötetnyi novella. Köztük remekművek. Kádár Erzsébet novelláiban nincs egyetlen rossz mondat, hamis hang, felesleges gondolat sem. Az évtizedek során nem avult el egyetlen szava sem. Tisztán, élesen lát. Pontosan érzékeli az emberek közti összes lehetséges rezdülést, a fel nem tett kérdéseket, a mélyben munkáló szorongásokat. Tökéletesen megválasztott tárgyakkal veszi körül hőseit, nagy gonddal helyezi el őket a természet változékony fényei között. Higgadtan, hűvösen, már-már szenvtelenül figyeli őket vonzásaik és választásaik kacskaringós ösvényein, veszi számba veszteségeiket. Gyűjteményes kötetének címe Kegyetlenség, és valóban ott lappang minden történetében valami apró kegyetlenség, melyet az élet tartogat számunkra. Sokszor nem más ez, mint az idő vagy a vágyak könyörtelen múlása, a házastársak, szülők, testvérek vagy mostohák jól begyakorolt, ám sosem feledhető gonoszkodása. De a kegyetlenség természetét sikerül úgy vizsgálnia, hogy ő maga közben a legkevésbé sem kegyetlen. Szeretetteljes, empatikus, független, erős, és okos. Páratlan, senkihez sem hasonlítható hangja van. Az olvasónak beleremegnek a gyomoridegei, és megkérdőjeleződnek az emberekről szerzett tapasztalatai. Irodalom ennél többet aligha tehet velünk.

Tönkő Vera

KÁDÁR ERZSÉBET: HERTA

Amikor Herta belépett, már félórája vártunk rá. Első pillanatban nem hittem, hogy ő az. Lompos volt, egyszerű sötétkék vászonszoknyát viselt, gyűrött fehér blúzt, haja homlokába hullt. Zajtalanul, hosszú lépésekkel közeledett – csak később vettem észre, hogy teniszcipő van rajta. Köszönt anyámnak, de nem csókolt neki kezet. Majd odajött hozzám is, kimérten üdvözölt, máris elfordult. Gyuri bácsi – aki keresztapám volt s Herta mostohaapja megkérdezte:
– ¬Hol jártál?
– Az orgonabokrok közé ütöttem egy teniszlabdát, azt kerestem.
– Te kerested?
Keresztapám csodálkozva nézett rá. Ezt a tekintetet csak később értettem meg, amikor már én is jobban ismertem Hertát. Furcsa volt, Herta egy elgurult labdát keres.
– Nélküled nem akartunk vacsorához ülni – mondta Gyuri bácsi. – Pedig Hanna néniék éhesek lehetnek a hosszú út után.
Nagynéném szárazon közbeszólt:
– Holnap is megkereshetted volna azt a labdát.
De Herta erősködött, hogy a labda tönkremegy reggelig. Harmatos a fű.
A cipőjére néztem, nyoma sem volt rajta semilyen nedvességnek. Nem értettem, miért hazudott.
Leült közénk, a fény fölülről és kissé hátulról esett Hertára – most jobban megnézhettem. Ahogyan visszagondolok rá, Canova szobrait juttatja eszembe. Szép volt, de nem mai arc; hideg. A hangja szokatlanul mély, s mintha ritkán beszélne magyarul, gyakran idegen szavakat kevert mondataiba. Csökönyösen folytatta a valószínűtlen labdakeresés történetét, már senki nem hallgatta, hogy mit mond. Én is csak néztem, elemezni próbáltam: miért nem tetszik? Pedig minden vonása finom volt, ritkán látni ilyen keskeny és apró kezet. Nevetséges – még a körme is tökéletes... Csak a hüvelykujján szakadozott a bőr, ránéztem, fogával tépdeste a sebet. Látszott, nem örül annak, hogy szép. A mosoly, a fiatalság medúzafénye hiányzott belőle. Drága ruhákba kellene öltöztetni – gondoltam s elfeledkeztem arról, hogy valószínűleg több szép ruhája van, mint nekem. Elképzeltem estélyi öltözetben, nehéz selymekben, szőrmével, az ékszer sem sápasztaná... Magas volt, nagyon vékony, de nem olyan szikár, mint a tizenhat éves lányok. Herta nő volt, csak még maga sem tudta. Minél tovább néztem, annál jobban tetszett; már azt is megbocsátottam neki, hogy megvárakoztatott. Nem vonzott, de érdekelt.
A vacsoránál szembekerült velem. Az erős fényben még tisztább volt az arca. Észre kellett vennem, szándékosan kerüli a tekintetemet. Mégis, amikor egyszer hirtelen felnéztem, rajtakaptam, hogy fürkészve figyel. Mosolyogtam. Akkor azt hittem, hogy Herta félénk és kislányos. A vacsoránál különben társaságunk megszaporodott három idegen nővel, libasorban vonultak be, nagynéném bemutatta őket. Az egyikről már hallottam, ez Miss Hutton volt, egy cserzett bőrű, negyvenes, de rendkívül izmos angol lány, aki már Herta örökbefogadása előtt – mint nagynéném társalkodónője – itt élt a házban. Azután egy kedves arcú, álmos francia kisasszony – s végül a nagyon fiatal magyar tanárnő. Ezt a lányt az első pillanattól, ok nélkül, hevesen sajnáltam. Később meggyőződtem, hogy ösztönöm nem csalt. Félszeg volt, ruhájából kidagadó idomai elárulták, hogy hirtelen hízott meg, most is sokat és elmerülten evett. Herta a vacsora alatt csak Miss Huttonnal váltott néhány szót. Veszekedtek, unottan és értelmetlenül.
Amikor felkeltünk az asztaltól, Herta mögém lépett, belémkarolt. Nem vártam ezt a mozdulatot, meglepetten néztem rá.
– Gyere be hozzám – mondta közvetlenül.
Tétováztam.
– Ugyan hagyjuk őket – sürgetett s megfogta a kezemet, sötét szobákon vonszolt át. Egyszerre megállt, átkarolt.
– Tudod mit, inkább hozzád megyünk. Mutasd meg a ruháidat.
Szabadkoztam.
– Majd megismered őket...
De Herta csak húzott magával a házban, amelyben én nem ismertem a járást. Benyitottunk a vendégszobába – igen, itt szállásoltak el. A szobalány éppen ágyazott. Herta poros ruhájában végigvetette magát a sárga selyempaplanon s azonnal hosszadalmas és számomra érdektelen vitába merült Mariskával. A kutyák eledeléről beszéltek, hogy jó- e az új tápszer, hozassanak- e belőle ismét, mennyit kapnak a kölykök... Hanyagul, szinte pajtáskodva feleselt a lánnyal, mégis sértő hangon. Mariska többször elpirult, néha felém sandított, azt hiszem, ha nem vagyok ott, nyersebben válaszol. Én egy ideig a mosdón rakosgattam, de végül meguntam a dolgot. Bosszantott, hogy Herta megfeledkezett rólam.
– Te, Herta – mondtam –, tulajdonképpen miért hoztál ide?
Nem felelt, csak nevetett. Éles, fehér egérfogaival gonoszul vicsorított. Belém villant: várta ezt a kérdést. Mariskát kegyesen elküldte, feltápászkodott az ágyról, a szekrényhez lépett és sorra kiráncigálta a ruháimat. Az egyikre ezt mondta:
– Ez a legrondább. Te sem szeretheted!
Nem sértődtem meg, tapintatlansága inkább mulattatott. Most egy zöld szarvasbőrövet húzott ki, ez neki is tetszett – elutazásom előtt vettem, csak egyszer viseltem. Azonnal elkérte. Mit tehettem mást, Hertának ajándékoztam. Rögtön a derekára csatolta, a tükörhöz lépett, bosszankodott, hogy az magasan lóg, végül kirohant, hogy megnézze magát a saját szobájában. Engem otthagyott. Egy ideig még vártam, nem jött vissza. Kilenc óra volt – lefeküdjem? Még nem voltam álmos. Becsengettem a szobalányt s vissza vezettettem magam a szalonba. Amikor megkérdezték, hová lett Herta, azt feleltem: aludni ment.
Így ismertem meg.

Tizenkilenc éves múltam ebben az esztendőben, s anyám illőnek érezte, hogy nagy lányát bemutassa rokonainak. Így jutottunk el nagybátyámékhoz is.
Az első csalódás akkor ért, amikor a bánáti falu állomásán csak Gyuri bácsi várt a kocsival. Herta nem jött ki elénk. Hertáról csak azt tudtam, hogy három évvel fiatalabb nálam, nagynéném egyik unokatestvérének árvája, rokonaim kiskorában örökbefogadták. Aggasztott, hogyan fogom eltölteni vele ezt a hetet. Hallottam, hogy mostohaszülei mérhetetlenül elkényeztetik. Vajjon nem nyafka- e, vagy zsarnokoskodó? Elég okos- e, hogy hozzám illőnek érezzem? De ugyanakkor, ismeretlenül is, kissé rajongtam érte. Regényes sorsa ejtett meg. Anyám elmondta, hogyan került rokonaihoz. Herta hároméves volt akkor, szülei elvesztették vagyonukat s kettős öngyilkosságba menekültek. Amikor ezzel a halálhírrel megérkezett a sürgöny, nagynéném éppen betegen feküdt, keresztapám nem szólt semmit, elutazott a gyerekért és magával hozta. A hároméves Hertáról nemrég egy fényképet találtam anyám szekrényében. Vézna kislány, fekete ruhában, vállára hulló sötét fürtökkel; vonásai finomak, s mint az ilyen szabályos arcú gyerekek, ő is szomorú a képen. Azt éreztem, ez a megkásásodott, régi kép megrendítően kifejezi az akkori Hertát. Szinte kiáltja: „az árva", vagy így: „az öngyilkos árvája". Herta története érzékeny regény volt, a szomorúságot szép szerencse váltotta fel. Nagybátyámékat végtelenül jó, szelíd embereknek ismertem, azt is tudtam róluk, hogy gazdagok. Télen Pesten élnek saját házukban, Hertának hátaslova, külön fogata van. Ha szabadjára engedtem vágyaimat: néha Herta szerettem volna lenni.
De az első este megzavart. Amikor anyám lefeküdt, odakuporodtam ágya végébe. Elmondtam neki, hogyan viselkedett Herta. Anyám álmosan mosolygott.
– Neveletlen, ennyi az egész. Ne törődj vele.
Miért neveletlen? Anyám sem ismerte jobban Hertát, nem tudott felelni töprengéseimre. De az álmot végül is kivertem szeméből, hajnalig beszélgettünk. Most tudtam meg, hogy nagynéném elszegényedett erdélyi mágnáscsaládból származik, szülei cselédet sem tartottak, még a gyerekek tandíjára is nehezen futotta pénzükből.
– Szép volt? – kérdeztem.
– Nem szép, de nagyon okos. Kitűnően beszél franciául, angolul, asszonykorában tanulta ezeket a nyelveket. Amikor Gyuri bácsi megszerette, a család sokáig húzódozott, de Gyuri győzött. Nagyon boldogok.
Lelkesen bólintottam.
– Csak Hertától féltem őket – mondta most anyám. – Elkényeztetik. Nem is értem Karolát... A gazdaságban rendet tud tartani, s itt... – Megakadt. – Tudod, keresztapád helyett mindenben ő intézkedik.
– Akkor miért mondták, hogy Gyuri bácsi rizstermeléssel kísérletezik...? Meg azt is mondták, hogy szakkönyveket hozatott.
Anyám mosolygott.
– Azokat a könyveket majd Karola olvassa el. Mindenkit félrevezet. Folyton Gyurira hivatkozik, így leplezi az ura butaságát. Mert tudod, keresztapád végtelenül jó ember, de sajnos, csöppet sem okos. Buta.
Olyan gyengéden ejtette ki a „butát", hogy meg kellett volna simogatnom anyámat.
– Nem vettem észre – mondtam azután eltünődve. – Igaz, keveset beszélt.
– Nem is követ el feltűnőbb hibát. A jóságával gondolkozik. S mindenben engedelmeskedik Karola néninek. Csak egyszer határozott Karola nélkül... Amikor elhozta a gyerek Hertát.
Végre elaludtunk.

De Herta kedves is volt.
Másnap mintha kárpótolni akart volna az előző estéért, siettetett a reggelivel, s azután megmutatta a kertet, körüljártuk a tavat, majd csónakba szálltunk, áteveztünk a tenyérnyi szigetre. Itt állt Herta kis parasztháza, minden volt benne, még búboskemence is. Ma gondosan, csinosan öltözött, mályvaszínű ruhája röpködött a jóízű reggelben. És milyen mulatságos ötletei voltak, furcsa, érdes mondatai, mintha csak engem akart volna mulattatni. De ahogy múlt az idő, mind türelmetlenebbé vált, végül már valósággal hajszolt; megunta szerepét. Csak az istállóban lett megint közvetlenebb. Kis sárga kancáját, a Rigót simogattuk. Herta odahívta a lovászlegényt is. A fiúval még szabadabban beszélt, mint előző este Mariskával. Olyan szavakat mondott neki, melyeket csak ők ketten értettek. Egy lánnyal bosszantotta. A kamasz sötéten nézett rá, Herta hangosan nevetett. Attól, ahogyan a tekintetük összevillant, kellemetlen érzés fogott el. Kimentem az istállóból. Lehet, hogy ezzel ingereltem fel Hertát. Amikor utolért, gúnyos mosoly bujkált a szája körül; rámnézett, majd összeráncolta homlokát. Az udvaron álltunk. Herta meglátott két kislányt, akik talán éppen előle iszkoltak az istálló mögé. Harsányan rájuk kiáltott, odaparancsolta őket magához.
– Hívjátok ide a többit is!
Azután felém fordult: – Na, akarsz cirkuszt látni?
Ami most következett, soha nem felejtem el.
Egy cementpadlójú, üres szobába vezetett. Ez a helyiség valamikor tejeskamra lehetett; közepén csatornaszáj felé lejtett a talaj. A kislányok most már nyolcan, engedelmesen felsorakoztak, akár az idomított állatok. Körben leguggoltak a lyuk körül. Nyolc kis vízsugár villant elő a színes szoknyácskák alól, a szoba közepén keringő patakká egyesült, fénylett, mint az arany, pergett, akár egy gyűrű, kisebbé vált s eltűnt a csatornaszájban. Herta ott állt a gyerekek mögött, lovaglóostorát suhogtatta, valóban olyan volt, mint egy cirkuszkirálynő. Az egyik kislány akadozott a mutatvány közben. Nem láttam, hogy Herta valóban rávágott- e a gyerekre, csak olyasféle csattanást hallottam. Mintha a kis áldozat szipogott volna, a többiek meg harsányan nevettek, de én akkor már otthagytam az arénát, a ház felé indultam. Herta az orgonabokroknál ért utol.
– Miért nem álltál be közéjük? – kérdezte mély és érdes hangján.
Ma sem tudom, hogyan történt. Még soha nem ütöttem meg senkit, de akkor arcon vágtam Hertát. Nyitott tenyérrel, teljes erőmből. Nagyot csattant. Herta arcára merev csodálkozás fagyott. Tíz lépésnyire lehettem tőle, amikor hátrafordultam, s ő még mindig nem mozdult. Anyámék a nagy gesztenyefa alatt ültek, oda tartottam. Azt éreztem, valami jóvátehetetlent követtem el. Nem Herta miatt bántott a dolog, magamtól iszonyodtam. Sápadt is lehettem, mert amikor hozzájuk értem, nagynéném azonnal faggatni kezdett – mi bajom van? hol hagytam Hertát? Egy pillanatra átvillant rajtam, elmondom nekik a pofont. Azután eszembe jutott, hogy megkérdik, miért tettem... Valami hányásféle undor fojtogatott. De azért kiegyenesedtem, mosolyogtam, a kutyákról beszéltem, a tóról... Nyugtalanságukat mégsem tudtam eloszlatni. Fürkészve néztek, tekintetük összevillant, nagynéném intett keresztapámnak, s ő felállt és elindult a tó felé, hallottam, hogy Hertát szólongatja.
Elhatároztam, hogy ezentúl egy percig sem maradok kettesben Hertával. Anyámnak sem szóltam. Attól féltem, hogy anyám beszél Karola nénivel. Ő olyan tiszta, egyenes és bátor volt, kötelességének érezte volna, hogy Gyuri bácsiékat óvja Hertától. Ettől féltem. Azt éreztem, hogy tekintetükben olyasmi bujkál, amit nem szabad megérinteni. Szemük úgy faggatott, mintha egy súlyos betegtől jöttem volna. És nyomasztott, hogy becsaptam őket. Ahányszor Herta belém karolt, arcuk felragyogott. Mert a pofon óta Herta üldözött kedveskedésével. Előttük nem tolhattam el magamtól; láttam, mennyire örülnek barátságunknak. Keresztapám olyan meghatón és ügyetlenül fejezte ki háláját, mint a gyerekek.

Bujkálnom kellett előlük és kerültem Hertát.
– Higyje el, Herta alapjában nem olyan rossz – mondta a kis magyar tanárnő. – Én ismerem őt.
Lassan és értelmesen beszélt, néha ötször- hatszor is cserélte a szavakat, mint a súlyokat a mérlegen. Becsületessége merevvé tette. De éppen ezért vonzódtam hozzá... Apró, fekete gombszeme volt, olyan, mint az okos állatoké. Csak a riadtsága idegesített, folyton leselkedett, nem hallják- e, amit mond. A pofonra következő napon sétálni hívtam; mint mindig, ott ült a misszel és a mademoiselle-el megszokott padján, a tujasor szélén. A másik kettő angolul karatyolt, ő nem érthetett beszélgetésükből semmit. Úgy emeltem ki társnői közül, mint egy magot a magházból, zálogul otthagyta náluk a hímzését és a kagylóval kirakott varródobozát. Elindultunk, mintha régen ismernők egymást. Azt mondta:
– Úgy bízom magában... Ugye, nem haragszik?
Minden pillanatban mentegetődzött, ezért is sajnáltam.
– Mondja, Irma kisasszony – kérdeztem tőle –, miért ül maga mindig a misszel és a mademoiselle-el? Unhatja őket. Maguk olyanok, mintha egy szálra fűzték volna mindhármukat. S Herta egész nap egyedül kószál.
Megrebbent.
– Én nem tehetek róla... Tudom, hogy nem helyes... Amikor idejöttem, én is másként képzeltem. Örültem ennek az állásnak, komolyan akartam foglalkozni Hertával. Herta eszes, szívesen tanul... És mégsem értem el semmit...
– Hát miért nem beszél a nagynénémmel?
– Amikor idejöttem, hosszan beszéltem vele. Megállapodtunk, hogy mindig beszámolok neki Hertáról. Egy- két hétig így is volt. Azután a miss és a mademoiselle megharagudtak rám; vagy féltékenyek voltak? Azt mondták Hertának, óvakodjék tőlem, kémkedem, árulkodom...
– Ezt is el kellett volna mondania Karola néninek.
– Próbáltam... De már késő volt. Miss Huttonre jobban hallgat. Tudja, ő már olyan régen él itt, s a nagynénje bízik benne. A missz azt akarja, hogy én is úgy tegyek, mint ők. Őriznek. Persze Hertával nem törődik senki. Azt mondják, amúgy is hiába... De ez nem igaz... Megfenyegettek...
Szótlanul mentem mellette.
– Tudom – folytatta –, fel kellett volna vennem velük a harcot. De ők erősebbek, s biztosan elvesztettem volna a helyemet. Pedig ettől sok minden függ: Nagybátyja megígérte, hogy kineveztet abba a városba, ahol anyámék élnek, az ő segítsége nélkül nem boldogulnék. És csak úgy segíthetek a szüleimen, ha náluk lakom... Ezért maradtam. Őszig csak megleszek valahogy. Persze bánt a dolog...
A tó partján lefeküdtünk a fűbe. Mélyen a víz fölé hajoltunk. Nem néztem Irmára, a tükörképe beszélt hozzám. A víz fodrai néha összeráncolták ezt az arcot, mint a selymet. A hangja is olyan fojtott volt, mintha a tó mélyéről jönne.
– Milyen szép itt – mondta végül.
Elhallgatott. Majd ismét megszólalt.
– Szeretném megkérni valamire, de ugye, nem haragszik meg?
– Megígérem, Irma.
– Ne hívjon máskor sétálni!... Pedig gondolhatja, hogy jól esett... Magát is féltem... Majd telebeszélik a nagynénje fejét.
– Én nem törődöm velük.
– De mégis...
– Értem, Irma. Sajnálom, hogy fenyegetik magát.
Aznap délután Herta kilovagolt. Messziről láttam, női nyeregben ült. Szép volt a sárga lovon, kutyái követték. Arra gondoltam, amit Irma mondott.
...Miss Hutton és Herta beszélgettek. Szobám ablakából hallgattam őket. Az angol lány ezt mondta Hertának:
– Az apja szólt nekem, ne hagyja magára az unokatestvérét. Várhat a lovaglással, amíg a vendégek elutaztak.
– Ne oktasson! – csattant fel Herta.
– Jó, jó, csak figyelmeztettem.
Herta még türelmetlenebbül felelt:
– Ha máskor is ilyeneket mond magának, felelje azt, hogy nekem semmi közöm a vendégekhez. Az ő pereputtya. Törődjék ő velük.
Miss Hutton nevetett:
– Na, ezt már csak mondja meg inkább maga.
Amikor elmentek, bosszankodtam. Herta hencegett, valójában ő járt utánam.
Egyszer így szóltam hozzá:
– Hagyj, Herta, úgysem értjük meg egymást. Ne törődj velem.
Ekkor kezdte ismét apró komiszságait. Visszaadta a zöld övet, amelyet első este elkért tőlem – az öv rongyos és gyűrött volt. Azt mondta, mégsem kell neki. Azután ilyeneket tett: kutyáit belezavarta a tóba, majd odafüttyentette őket hozzám. Egy perc alatt nyakig besároztak. Ahányszor az utamba került, odavágott nekem valamit:
– Szörnyen előkelő vagy!
Máskor megint:
– Nem lépnél fel mégis a cirkuszomban?
Egyszer a kert szűk ösvényén találkoztunk. Amikor a közelembe ért, hirtelen úgy tett, mintha megbotlott volna. Majdnem keresztülestem rajta, s ezen jól mulatott. Láttam, bele szeretne hajszolni, hogy ismét megüssem.
De szép, csendes órákat is töltöttem Hertáéknál. Nagybátyámtól elkértem Tolsztoj Háború és békéjét. Először olvastam, belemerülten, benne élve. A sok ifjúsági lányregény után, amelyekkel otthon tömtek, ez volt az első nagy, fölémboruló könyv. Kivittem a kertbe egy útitakarót, csendes helyet kerestem, leheveredtem és mindenestül átadtam magam a regénynek. Egy- egy fejezet végén elnyujtóztam, néztem az eget, a fákat, hallgattam a kert apró zajait. Szerettem ezt a csendet, s annál mélyebben belém ivódott, mert féltenem kellett Hertától. Belétakarództam. Ha nincs Herta, s nem kell bujkálnom nagynénémék elől, talán megunom a folytonos olvasást; így olyan volt, mintha tilosban járnék. Izgalmas volt.

Vendégségünk második hetében, egy nap, amikor éppen delet harangoztak, egy kis tisztáson feküdtem, körülöttem vörösfenyők, tarajukon alacsonyan szálló felhőfoszlányokkal... Hirtelen ott állt Herta. Az egyik fenyő törzséhez támaszkodott, alulról néztem fel rá, karcsú volt, akár a fenyők. Komoly, majdnem síró hangon kezdte:

– Béküljünk ki!
Nem feleltem.
– Utálatos vagy! – robbant ki rögtön. – Miért nem akarsz jóban lenni velem?
– Mert veled nem lehet jóban lenni – mondtam rosszkedvűen. Te vagy utálatos, te komiszkodsz velem. Hagyj békén, s én sem bántalak.
– Hát bánts! Azt hiszed, így finomabb vagy?... Ezt csak azért teszed...
Nem fejezte be. Egy pillanatig még sötéten nézett rám, azután belegázolt a bokrokba. Később felmentem a verandára s mire visszatértem, a könyvem eltűnt. Tudtam, hogy Herta vitte el. Őt kerestem, a szobájában találtam meg.
– Add vissza – mondtam egyszerűen.
Megint felborzolt nevetésével.
– Nem adom. De ha akarod, megkeresheted.
– Nem keresem.
Ebédnél nagynénémhez fordultam:
– Tolsztojt olvastam és Herta eldugta a könyvet.
– Herta, hogyan tehetsz ilyesmit?! – mondta nagynéném gyáván.
Hertát elöntötte a méreg.
– Mert utálatos! Ha jobban ismernétek...
Nagybátyám rémülten nézett fel.
– De Herta...
– Maga csak hallgasson, – kiáltotta Herta. – Maga ezt nem értheti!
– De Herta... – ismételgette nagybátyám még halkabban.
– Mondtam már, hogy hallgasson! Maga az oka mindennek. Mert olyan ostoba és olyan gyáva!... Ha az arcába dobnék valamit, akkor is csak óbégatna...
Gyuri bácsi gyáván Herta keze után nyúlt.
De Herta olyan hirtelen felpattant, mint egy elszakadt gépszíj. Izzott. Most azután ijesztőn szép volt. Ellökte magától mostohaapja kezét és széles mozdulattal lesöpörte a terített asztalt. Tányérok és poharak hulltak szerteszét.
Kirohant, becsapta az ajtót. Mi ketten, anyámmal, görcsösen lesütöttük szemünket. Csak percek múlva mertem nagybátyámra nézni. Ott állt az ebédlőasztal mellett, tekintetében rémület és tehetetlenség. Nagynéném halálsápadtan meredt rá.
– Üljön már le, Gyuri. Herta bocsánatot fog kérni magától. Ezt ő sem akarta... Ujja beleakadt a tányérjába, így rántotta le az asztalt.Ugye, Hanna? – fordult anyámhoz. – Te is így láttad, ugye? – Azután intett az inasnak. – Antal, adjon új tányérokat. Befejezzük az ebédet... Gyuri, kedves, üljön már le!...

Másnap meglátogattuk egy másik rokonunkat, aki a közelben lakott. Anyám úgy intézte, hogy onnan már nem tértünk vissza Hertáékhoz. Táskáinkat keresztapám hozta át kocsival. Búcsúzáskor ilyesmit mondott:
– Sajnálom, hogy már mentek... Azt hittem, tovább maradtok nálunk.
Még hozzá akart tenni valamit, láttam, hogy kínlódik, de nem tudta kimondani... Hertáról akart beszélni. Azt várta, hogy anyám segít neki. De anyám nem szólt semmit. Én sem. Álltunk, néztük egymást, zavartan, végül keresztapám elfordult, arcát egy pillanatra még láttam, – soha nem felejtem el ezt az arcot, tompa fájdalmat tükrözött, sértődöttséget, s még valamit, ami mindennél jobban megrendített: bűntudatot.

 

HERTA

Amikor Herta belépett, már félórája vártunk rá. Első pillanatban nem hittem, hogy ő az. Lompos volt, egyszerű sötétkék vászonszoknyát viselt, gyűrött fehér blúzt, haja homlokába hullt. Zajtalanul, hosszú lépésekkel közeledett – csak később vettem észre, hogy teniszcipő van rajta. Köszönt anyámnak, de nem csókolt neki kezet. Majd odajött hozzám is, kimérten üdvözölt, máris elfordult. Gyuri bácsi – aki keresztapám volt s Herta mostohaapja megkérdezte:

­Hol jártál?

– Az orgonabokrok közé ütöttem egy teniszlabdát, azt kerestem.

– Te kerested?

Keresztapám csodálkozva nézett rá. Ezt a tekintetet csak később értettem meg, amikor már én is jobban ismertem Hertát. Furcsa volt, Herta egy elgurult labdát keres.

– Nélküled nem akartunk vacsorához ülni – mondta Gyuri bácsi. – Pedig Hanna néniék éhesek lehetnek a hosszú út után.

Nagynéném szárazon közbeszólt:

– Holnap is megkereshetted volna azt a labdát.

De Herta erősködött, hogy a labda tönkremegy reggelig. Harmatos a fű.

A cipőjére néztem, nyoma sem volt rajta semilyen nedvességnek. Nem értettem, miért hazudott.

Leült közénk, a fény fölülről és kissé hátulról esett Hertára – most jobban megnézhettem. Ahogyan visszagondolok rá, Canova szobrait juttatja eszembe. Szép volt, de nem mai arc; hideg. A hangja szokatlanul mély, s mintha ritkán beszélne magyarul, gyakran idegen szavakat kevert mondataiba. Csökönyösen folytatta a valószínűtlen labdakeresés történetét, már senki nem hallgatta, hogy mit mond. Én is csak néztem, elemezni próbáltam: miért nem tetszik? Pedig minden vonása finom volt, ritkán látni ilyen keskeny és apró kezet. Nevetséges – még a körme is tökéletes... Csak a hüvelykujján szakadozott a bőr, ránéztem, fogával tépdeste a sebet. Látszott, nem örül annak, hogy szép. A mosoly, a fiatalság medúzafénye hiányzott belőle. Drága ruhákba kellene öltöztetni – gondoltam s elfeledkeztem arról, hogy valószínűleg több szép ruhája van, mint nekem. Elképzeltem estélyi öltözetben, nehéz selymekben, szőrmével, az ékszer sem sápasztaná... Magas volt, nagyon vékony, de nem olyan szikár, mint a tizenhat éves lányok. Herta nő volt, csak még maga sem tudta. Minél tovább néztem, annál jobban tetszett; már azt is megbocsátottam neki, hogy megvárakoztatott. Nem vonzott, de érdekelt.

A vacsoránál szembekerült velem. Az erős fényben még tisztább volt az arca. Észre kellett vennem, szándékosan kerüli a tekintetemet. Mégis, amikor egyszer hirtelen felnéztem, rajtakaptam, hogy fürkészve figyel. Mosolyogtam. Akkor azt hittem, hogy Herta félénk és kislányos. A vacsoránál különben társaságunk megszaporodott három idegen nővel, libasorban vonultak be, nagynéném bemutatta őket. Az egyikről már hallottam, ez Miss Hutton volt, egy cserzett bőrű, negyvenes, de rendkívül izmos angol lány, aki már Herta örökbefogadása előtt – mint nagynéném társalkodónője – itt élt a házban. Azután egy kedves arcú, álmos francia kisasszony – s végül a nagyon fiatal magyar tanárnő. Ezt a lányt az első pillanattól, ok nélkül, hevesen sajnáltam. Később meggyőződtem, hogy ösztönöm nem csalt. Félszeg volt, ruhájából kidagadó idomai elárulták, hogy hirtelen hízott meg, most is sokat és elmerülten evett. Herta a vacsora alatt csak Miss Huttonnal váltott néhány szót. Veszekedtek, unottan és értelmetlenül.

Amikor felkeltünk az asztaltól, Herta mögém lépett, belémkarolt. Nem vártam ezt a mozdulatot, meglepetten néztem rá.

– Gyere be hozzám – mondta közvetlenül.

Tétováztam.

– Ugyan hagyjuk őket – sürgetett s megfogta a kezemet, sötét szobákon vonszolt át. Egyszerre megállt, átkarolt.

– Tudod mit, inkább hozzád megyünk. Mutasd meg a ruháidat.

Szabadkoztam.

– Majd megismered őket...

De Herta csak húzott magával a házban, amelyben én nem ismertem a járást. Benyitottunk a vendégszobába – igen, itt szállásoltak el. A szobalány éppen ágyazott. Herta poros ruhájában végigvetette magát a sárga selyempaplanon s azonnal hosszadalmas és számomra érdektelen vitába merült Mariskával. A kutyák eledeléről beszéltek, hogy jó- e az új tápszer, hozassanak- e belőle ismét, mennyit kapnak a kölykök... Hanyagul, szinte pajtáskodva feleselt a lánnyal, mégis sértő hangon. Mariska többször elpirult, néha felém sandított, azt hiszem, ha nem vagyok ott, nyersebben válaszol. Én egy ideig a mosdón rakosgattam, de végül meguntam a dolgot. Bosszantott, hogy Herta megfeledkezett rólam.

– Te, Herta – mondtam –, tulajdonképpen miért hoztál ide?

Nem felelt, csak nevetett. Éles, fehér egérfogaival gonoszul vicsorított. Belém villant: várta ezt a kérdést. Mariskát kegyesen elküldte, feltápászkodott az ágyról, a szekrényhez lépett és sorra kiráncigálta a ruháimat. Az egyikre ezt mondta:

– Ez a legrondább. Te sem szeretheted!

Nem sértődtem meg, tapintatlansága inkább mulattatott. Most egy zöld szarvasbőrövet húzott ki, ez neki is tetszett – elutazásom előtt vettem, csak egyszer viseltem. Azonnal elkérte. Mit tehettem mást, Hertának ajándékoztam. Rögtön a derekára csatolta, a tükörhöz lépett, bosszankodott, hogy az magasan lóg, végül kirohant, hogy megnézze magát a saját szobájában. Engem otthagyott. Egy ideig még vártam, nem jött vissza. Kilenc óra volt – lefeküdjem? Még nem voltam álmos. Becsengettem a szobalányt s vissza vezettettem magam a szalonba. Amikor megkérdezték, hová lett Herta, azt feleltem: aludni ment.

Így ismertem meg.

Tizenkilenc éves múltam ebben az esztendőben, s anyám illőnek érezte, hogy nagy lányát bemutassa rokonainak. Így jutottunk el nagybátyámékhoz is.

Az első csalódás akkor ért, amikor a bánáti falu állomásán csak Gyuri bácsi várt a kocsival. Herta nem jött ki elénk. Hertáról csak azt tudtam, hogy három évvel fiatalabb nálam, nagynéném egyik unokatestvérének árvája, rokonaim kiskorában örökbefogadták. Aggasztott, hogyan fogom eltölteni vele ezt a hetet. Hallottam, hogy mostohaszülei mérhetetlenül elkényeztetik. Vajjon nem nyafka- e, vagy zsarnokoskodó? Elég okos- e, hogy hozzám illőnek érezzem? De ugyanakkor, ismeretlenül is, kissé rajongtam érte. Regényes sorsa ejtett meg. Anyám elmondta, hogyan került rokonaihoz. Herta hároméves volt akkor, szülei elvesztették vagyonukat s kettős öngyilkosságba menekültek. Amikor ezzel a halálhírrel megérkezett a sürgöny, nagynéném éppen betegen feküdt, keresztapám nem szólt semmit, elutazott a gyerekért és magával hozta. A hároméves Hertáról nemrég egy fényképet találtam anyám szekrényében. Vézna kislány, fekete ruhában, vállára hulló sötét fürtökkel; vonásai finomak, s mint az ilyen szabályos arcú gyerekek, ő is szomorú a képen. Azt éreztem, ez a megkásásodott, régi kép megrendítően kifejezi az akkori Hertát. Szinte kiáltja: „az árva”, vagy így: „az öngyilkos árvája”. Herta története érzékeny regény volt, a szomorúságot szép szerencse váltotta fel. Nagybátyámékat végtelenül jó, szelíd embereknek ismertem, azt is tudtam róluk, hogy gazdagok. Télen Pesten élnek saját házukban, Hertának hátaslova, külön fogata van. Ha szabadjára engedtem vágyaimat: néha Herta szerettem volna lenni.

De az első este megzavart. Amikor anyám lefeküdt, odakuporodtam ágya végébe. Elmondtam neki, hogyan viselkedett Herta. Anyám álmosan mosolygott.

– Neveletlen, ennyi az egész. Ne törődj vele.

Miért neveletlen? Anyám sem ismerte jobban Hertát, nem tudott felelni töprengéseimre. De az álmot végül is kivertem szeméből, hajnalig beszélgettünk. Most tudtam meg, hogy nagynéném elszegényedett erdélyi mágnáscsaládból származik, szülei cselédet sem tartottak, még a gyerekek tandíjára is nehezen futotta pénzükből.

– Szép volt? – kérdeztem.

– Nem szép, de nagyon okos. Kitűnően beszél franciául, angolul, asszonykorában tanulta ezeket a nyelveket. Amikor Gyuri bácsi megszerette, a család sokáig húzódozott, de Gyuri győzött. Nagyon boldogok.

Lelkesen bólintottam.

– Csak Hertától féltem őket – mondta most anyám. – Elkényeztetik. Nem is értem Karolát... A gazdaságban rendet tud tartani, s itt... – Megakadt. – Tudod, keresztapád helyett mindenben ő intézkedik.

– Akkor miért mondták, hogy Gyuri bácsi rizstermeléssel kísérletezik...? Meg azt is mondták, hogy szakkönyveket hozatott.

Anyám mosolygott.

– Azokat a könyveket majd Karola olvassa el. Mindenkit félrevezet. Folyton Gyurira hivatkozik, így leplezi az ura butaságát. Mert tudod, keresztapád végtelenül jó ember, de sajnos, csöppet sem okos. Buta.

Olyan gyengéden ejtette ki a „butát”, hogy meg kellett volna simogatnom anyámat.

– Nem vettem észre – mondtam azután eltünődve. – Igaz, keveset beszélt.

– Nem is követ el feltűnőbb hibát. A jóságával gondolkozik. S mindenben engedelmeskedik Karola néninek. Csak egyszer határozott Karola nélkül... Amikor elhozta a gyerek Hertát.

Végre elaludtunk.

De Herta kedves is volt.

Másnap mintha kárpótolni akart volna az előző estéért, siettetett a reggelivel, s azután megmutatta a kertet, körüljártuk a tavat, majd csónakba szálltunk, áteveztünk a tenyérnyi szigetre. Itt állt Herta kis parasztháza, minden volt benne, még búboskemence is. Ma gondosan, csinosan öltözött, mályvaszínű ruhája röpködött a jóízű reggelben. És milyen mulatságos ötletei voltak, furcsa, érdes mondatai, mintha csak engem akart volna mulattatni. De ahogy múlt az idő, mind türelmetlenebbé vált, végül már valósággal hajszolt; megunta szerepét. Csak az istállóban lett megint közvetlenebb. Kis sárga kancáját, a Rigót simogattuk. Herta odahívta a lovászlegényt is. A fiúval még szabadabban beszélt, mint előző este Mariskával. Olyan szavakat mondott neki, melyeket csak ők ketten értettek. Egy lánnyal bosszantotta. A kamasz sötéten nézett rá, Herta hangosan nevetett. Attól, ahogyan a tekintetük összevillant, kellemetlen érzés fogott el. Kimentem az istállóból. Lehet, hogy ezzel ingereltem fel Hertát. Amikor utolért, gúnyos mosoly bujkált a szája körül; rámnézett, majd összeráncolta homlokát. Az udvaron álltunk. Herta meglátott két kislányt, akik talán éppen előle iszkoltak az istálló mögé. Harsányan rájuk kiáltott, odaparancsolta őket magához.

– Hívjátok ide a többit is!

Azután felém fordult: – Na, akarsz cirkuszt látni?

Ami most következett, soha nem felejtem el.

Egy cementpadlójú, üres szobába vezetett. Ez a helyiség valamikor tejeskamra lehetett; közepén csatornaszáj felé lejtett a talaj. A kislányok most már nyolcan, engedelmesen felsorakoztak, akár az idomított állatok. Körben leguggoltak a lyuk körül. Nyolc kis vízsugár villant elő a színes szoknyácskák alól, a szoba közepén keringő patakká egyesült, fénylett, mint az arany, pergett, akár egy gyűrű, kisebbé vált s eltűnt a csatornaszájban. Herta ott állt a gyerekek mögött, lovaglóostorát suhogtatta, valóban olyan volt, mint egy cirkuszkirálynő. Az egyik kislány akadozott a mutatvány közben. Nem láttam, hogy Herta valóban rávágott- e a gyerekre, csak olyasféle csattanást hallottam. Mintha a kis áldozat szipogott volna, a többiek meg harsányan nevettek, de én akkor már otthagytam az arénát, a ház felé indultam. Herta az orgonabokroknál ért utol.

– Miért nem álltál be közéjük? – kérdezte mély és érdes hangján.

Ma sem tudom, hogyan történt. Még soha nem ütöttem meg senkit, de akkor arcon vágtam Hertát. Nyitott tenyérrel, teljes erőmből. Nagyot csattant. Herta arcára merev csodálkozás fagyott. Tíz lépésnyire lehettem tőle, amikor hátrafordultam, s ő még mindig nem mozdult. Anyámék a nagy gesztenyefa alatt ültek, oda tartottam. Azt éreztem, valami jóvátehetetlent követtem el. Nem Herta miatt bántott a dolog, magamtól iszonyodtam. Sápadt is lehettem, mert amikor hozzájuk értem, nagynéném azonnal faggatni kezdett – mi bajom van? hol hagytam Hertát? Egy pillanatra átvillant rajtam, elmondom nekik a pofont. Azután eszembe jutott, hogy megkérdik, miért tettem... Valami hányásféle undor fojtogatott. De azért kiegyenesedtem, mosolyogtam, a kutyákról beszéltem, a tóról... Nyugtalanságukat mégsem tudtam eloszlatni. Fürkészve néztek, tekintetük összevillant, nagynéném intett keresztapámnak, s ő felállt és elindult a tó felé, hallottam, hogy Hertát szólongatja.

Elhatároztam, hogy ezentúl egy percig sem maradok kettesben Hertával. Anyámnak sem szóltam. Attól féltem, hogy anyám beszél Karola nénivel. Ő olyan tiszta, egyenes és bátor volt, kötelességének érezte volna, hogy Gyuri bácsiékat óvja Hertától. Ettől féltem. Azt éreztem, hogy tekintetükben olyasmi bujkál, amit nem szabad megérinteni. Szemük úgy faggatott, mintha egy súlyos betegtől jöttem volna. És nyomasztott, hogy becsaptam őket. Ahányszor Herta belém karolt, arcuk felragyogott. Mert a pofon óta Herta üldözött kedveskedésével. Előttük nem tolhattam el magamtól; láttam, mennyire örülnek barátságunknak. Keresztapám olyan meghatón és ügyetlenül fejezte ki háláját, mint a gyerekek.

Bujkálnom kellett előlük és kerültem Hertát.

– Higyje el, Herta alapjában nem olyan rossz – mondta a kis magyar tanárnő. – Én ismerem őt.

Lassan és értelmesen beszélt, néha ötször- hatszor is cserélte a szavakat, mint a súlyokat a mérlegen. Becsületessége merevvé tette. De éppen ezért vonzódtam hozzá... Apró, fekete gombszeme volt, olyan, mint az okos állatoké. Csak a riadtsága idegesített, folyton leselkedett, nem hallják- e, amit mond. A pofonra következő napon sétálni hívtam; mint mindig, ott ült a misszel és a mademoiselle-el megszokott padján, a tujasor szélén. A másik kettő angolul karatyolt, ő nem érthetett beszélgetésükből semmit. Úgy emeltem ki társnői közül, mint egy magot a magházból, zálogul otthagyta náluk a hímzését és a kagylóval kirakott varródobozát. Elindultunk, mintha régen ismernők egymást. Azt mondta:

– Úgy bízom magában... Ugye, nem haragszik?

Minden pillanatban mentegetődzött, ezért is sajnáltam.

– Mondja, Irma kisasszony – kérdeztem tőle –, miért ül maga mindig a misszel és a mademoiselle-el? Unhatja őket. Maguk olyanok, mintha egy szálra fűzték volna mindhármukat. S Herta egész nap egyedül kószál.

Megrebbent.

– Én nem tehetek róla... Tudom, hogy nem helyes... Amikor idejöttem, én is másként képzeltem. Örültem ennek az állásnak, komolyan akartam foglalkozni Hertával. Herta eszes, szívesen tanul... És mégsem értem el semmit...

– Hát miért nem beszél a nagynénémmel?

– Amikor idejöttem, hosszan beszéltem vele. Megállapodtunk, hogy mindig beszámolok neki Hertáról. Egy- két hétig így is volt. Azután a miss és a mademoiselle megharagudtak rám; vagy féltékenyek voltak? Azt mondták Hertának, óvakodjék tőlem, kémkedem, árulkodom...

– Ezt is el kellett volna mondania Karola néninek.

– Próbáltam... De már késő volt. Miss Huttonre jobban hallgat. Tudja, ő már olyan régen él itt, s a nagynénje bízik benne. A missz azt akarja, hogy én is úgy tegyek, mint ők. Őriznek. Persze Hertával nem törődik senki. Azt mondják, amúgy is hiába... De ez nem igaz... Megfenyegettek...

Szótlanul mentem mellette.

– Tudom – folytatta –, fel kellett volna vennem velük a harcot. De ők erősebbek, s biztosan elvesztettem volna a helyemet. Pedig ettől sok minden függ: Nagybátyja megígérte, hogy kineveztet abba a városba, ahol anyámék élnek, az ő segítsége nélkül nem boldogulnék. És csak úgy segíthetek a szüleimen, ha náluk lakom... Ezért maradtam. Őszig csak megleszek valahogy. Persze bánt a dolog...

A tó partján lefeküdtünk a fűbe. Mélyen a víz fölé hajoltunk. Nem néztem Irmára, a tükörképe beszélt hozzám. A víz fodrai néha összeráncolták ezt az arcot, mint a selymet. A hangja is olyan fojtott volt, mintha a tó mélyéről jönne.

– Milyen szép itt – mondta végül.

Elhallgatott. Majd ismét megszólalt.

– Szeretném megkérni valamire, de ugye, nem haragszik meg?

– Megígérem, Irma.

– Ne hívjon máskor sétálni!... Pedig gondolhatja, hogy jól esett... Magát is féltem... Majd telebeszélik a nagynénje fejét.

– Én nem törődöm velük.

– De mégis...

– Értem, Irma. Sajnálom, hogy fenyegetik magát.

Aznap délután Herta kilovagolt. Messziről láttam, női nyeregben ült. Szép volt a sárga lovon, kutyái követték. Arra gondoltam, amit Irma mondott.

...Miss Hutton és Herta beszélgettek. Szobám ablakából hallgattam őket. Az angol lány ezt mondta Hertának:

– Az apja szólt nekem, ne hagyja magára az unokatestvérét. Várhat a lovaglással, amíg a vendégek elutaztak.

– Ne oktasson! – csattant fel Herta.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.