Van Gogh kertje

Kálnoky László emlékének

***

Előszó Ted Hughes verseihez, avagy a fordító
gyerekkora

„My first 6 years shaped everything.”
Hughes

Utazzunk vissza az időben körülbelül 1985-ig, amikor is az abonyi könyvesboltban anyámmal megvetettem Tandori Dezső és Tandori Ágnes madaras-könyvét, a „Madárnak születni kell”-t. Abban a hiszemben tettem ezt, hogy egy újabb állatos könyvre teszek szert, olyanra, mint mondjuk Schmidt Egon könyvei (akitől az „Egér a zongorában” annak idején a bibliám volt). De mást kaptam. Jóval többet, és egészen máshogy tálalva.
Ha nem is a szépirodalommal történt meg abban a könyvesboltban az első találkozásom, hiszen Fekete István műveit sokat bújtam, és magam is megpróbálkoztam hasonló történetek írásával, de a modern (abban a könyvben találkoztam először Pilinszky János, és William Carlos Williams nevével), illetve a kortárs irodalommal-költészettel mindenképpen. Így visszatekintve, akár sorsfordítónak is nevezhetném az esetet. Annyi azonban nyugodtan állítható, hogy én az irodalomba az ornitológia, a zoológia, vagyis az állat-szeretet felől érkeztem.
Ez a téma azóta is jelen van, vissza-visszatér a munkáimban. Alapvetően természetköltőnek tartom magam, olyannyira, hogy még akkor is az vagyok, ha a városról írok, hiszen a természetköltészet egyfajta szemléletmódot, világhoz való alapvető viszonyulást jelent a számomra. Az általam ismert költők közül Ted Hughes a legnagyobb természetköltő. Számszerűsítve sem írt nála költő többféle állatról, Hughes egész lírai bestiáriumot hozott létre, aminek párja nemigen akad a világirodalomban. Jómagam is sok verset írtam, aminek főszereplői, központi metaforái állatok voltak. Így nem csoda, ha Hughes verseinek fordításakor olyan lelkesedést éreztem, amit eddig még nem tapasztaltam hasonló munkák alkalmával. Bízom benne, hogy ez az elemi érdekeltség, ez a bizonyos közös tapasztalat érződik az elkészült fordításokon.
Amikor kisgyerekként szákokkal-hálókkal felfegyverkezve lementem a nádasra, hogy mindenféle vízi herkentyűvel térjek haza, amiket aztán befőttesüvegekbe teszek, nem tudhattam, hogy harminc év múlva majd egy verset fordítok, amelynek költője a tegzes lárva hordalékokból összehordott tegezét teszi meg központi metaforának, azt vékonyka csőszerűséget, amit gyerekkori vödröm alján a kis lárva maga után vonszolt.
„A Stanbury mocsár” című vers jó példa arra, hogy Hughesnak nem csak a nagyra, a fenségesre, a különlegesre, a bájosra van szeme, észrevette az élővilág apró, jelentéktelennek gondolt teremtményeit is, mint például a tegzes lárvát, vagy a szöcskét, valamint a közönségesnek gondolt háziállatokat is, a juhot, a borjút, vagy a tyúkot: megfosztva vélt közönségességüktől újra érdekessé, versre méltó lényekké tette őket.
A most közölt versek közül több is a vízhez, a mocsárhoz kötődik. A mocsarakhoz való vonzódásában, melyet Hughes Seamus Heaney-vel is oszt, szintén lelki rokonomra ismertem benne. Hughes gyerekkorának meghatározó élménye volt a mocsárvilág, csakúgy, mint az enyémnek. Amit Hughes lápföldnek, mocsárnak nevezett, az az Alföldön a „lapos”, vagy a „nádas” elnevezést kapta. A nádas nálunk a kert végében kezdődött. Néhány lépés kellett csak hozzá, és máris egy archaikus, hughesian mitikus világba jutottam. De nem csak mi, emberek jártunk át rendszeresen a „vadonba”, az átjárás igénye a másik fél felől is megvolt: siklók, fácánok, nyulak jöttek fel a kertbe.
A nádirigó hangját éjszaka is hallani lehetett, félálomban, mintha egyenesen egy nagy, kollektív tudatalattiból szólna, melyben egy vagy a legutolsó nádszállal is. Pascal mondását is főleg a nádas egykori közelsége miatt érzem át azóta is elemien: „Nádszál az ember…” Hughes tudja, hogy az ember nádszál, és azt is, hogy a lélek védtelen, mint egy tegzes lárva a világ, a természet páncélja nélkül, amiket versei segítségével mi is magunkra ölthetünk.

***

Propaganda