hirdetés

Kali Ágnes: Mániákusan keresem a vershelyzeteket

2019. január 31.

Nekem fontos a kegyetlen őszinteség magammal szemben, ha ezt nem gyakorlom, nagyon hamar elveszek a rémálmok, ideák, perszónák világában. A vers az a titok, ami mindig meg tudja szűrni, fel tudja oldozni, élhetővé tudja tenni ezt a világot. – Kali Ágnest Ópia című első verseskötetéről kérdeztük.

hirdetés

Első versesköteted, az Ópia, tavaly tavasszal jelent meg a FISZ-könyvek gondozásában. Az első oldalakon rögtön szembesül az olvasó egy húsba vágó vázlat másolatával egy öngyilkosságról, ami egyértelművé teszi a propozíciót, ugyanakkor felmerül a kérdés: mi az oka ennek az azonnali, éles tematizálásnak?

Mert itt indult minden. Mert valahogy úgy alakult, hogy Szabolccsal váltottuk egymást, én jöttem, ő ment. Magamból dolgozom, édesapám halála meghatározta az életemet. Pontosan emlékszem az első pillanatra, amikor a könyvespolcon a régi lemezeit és magazinjait nézegetve megtaláltam a világosbarna bőrmappát, benne rajzok, jegyzetek és ez a merített papírra vetett vázlat. Tizenkét éves lehettem, olvasni kezdtem, majd újra és újra elolvastam. Semmit nem értettem belőle, csak kavarogtak a szavak, és nagyon dühös lettem, szomorú, az volt életem egyik legintenzívebb érzése. Magamhoz vettem az öngyilkosság vázlatát, ide-oda pakolgattam, a szobámban különböző helyeket alakítottam ki neki. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel a papírral, nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy ez létezik, Szabolcs meg nem. Ez a vázlat egy külön tudattal rendelkező dologgá vált, amit az évek során nagyon sok pozitív és negatív tulajdonsággal ruháztam fel. Elképzelhetetlennek tűnt enélkül apámról megszólalni. Másrészről azt hiszem, már nagyon nagy szükségem volt egyfajta elengedésre. Abban a pillanatban, amikor a kötet a nyomdába ment, az öngyilkosságvázlat sokszorozódott, nyoma van, olyan emberek olvassák, akik nem ismerhették Kali Szabolcsot. Talán végig munkált bennem az, hogy a halálát halhatatlanná tegyem. Érte. Ellene. Még csak azért is. Hogy tegyek valamit. Túl nagy démonná nőtt bennem a tehetetlenség.

Kali Ágnes Kali Szabolcs munkáival

Az ópia — ahogy a könyvajánló is fogalmaz —, ez a kettős intenzitás adta meg a mű alapkoncepcióját? Mikor kezdtél el kötetben gondolkodni, ez egy tudatosabb, régóta tartó munkafolyamat volt?

Nem volt tudatos, nem gondolkodtam kötetben. Voltak ötleteim, terveim, de sosem volt prioritás az első kötet megírása. Egy pillanat volt, egy random mágia, ópia. Egyszer csak megtörtént. Szilveszter volt, hajnal, ültünk a Marinescun, én az asztalnál a régi blogomat görgettem, figyeltem Schiele Standing woman in red című festményét, Juli meg a kanapén beszélt a szomorúság létjogosultságáról. Akkor ott belém hasított, hogy nekem meg kell írnom ezt a kötetet, és Juli kell, hogy illusztrálja. Enélkül a pillanat nélkül valószínűleg nem született volna meg a könyv. A munkafolyamat pedig azóta tart, amióta írok. Mert tart, a könyv megjelenése még nem a folyamat vége, hanem pont, ennek az életre szóló folyamatnak az egyik első megállója.

Az apaversek az Ópia mozgatórugói, közben sokkal színesebb a paletta a tematikát illetően, a komplexusos tinédzsertől eljutunk a törött tükröt áruló ébenfekete szerelemig. Az életszakaszok, megállók feltérképezése, a párkapcsolati válságok kezelése és az egész kötet mély, intim hangvétele számomra azt sugallja, hogy végig megélt tapasztalataidból dolgozol. Hogyan dől el, hogy melyik élményből lesz vers, van-e határ, hogy meddig szabad elmenni a személyes átemelésében?

Nem tudok nem saját tapasztalatból dolgozni. Hiszen minden, amit csinálok, amit érzek, amit olvasok vagy látok, a tapasztalatommá válik, alakít, terel. Mániákusan keresem a vershelyzeteket az életemben. Embereket, történéseket, alkotásokat, amik zsigerien tudnak hatni rám, de nem lesz mindenből vers. „Rakva vagyok szerelemmel” – ahogy Csokonai Lili mondaná. A telefonom jegyzettára tele van ezekkel a pillanatokkal, olyan, mintha a szavakon keresztül befotózhatnám a villanásokat. Ahhoz, hogy valamiből vers legyen, túl kell lépnem ezen a fázison, dolgoznom kell a villanás megfogalmazásán, bíbelődni vele. Ez gyakran nem sikerül. Versírás közben nem lehet kamuzni, a villanások meg sokszor erőltetettek, nem igaziak. A határok furcsa dolgok, mindig tolódnak, mindenkinél máshol helyezkednek el. Nekem fontos a kegyetlen őszinteség magammal szemben, ha ezt nem gyakorlom, nagyon hamar elveszek a rémálmok, ideák, perszónák világában. A vers az a titok, ami mindig meg tudja szűrni, fel tudja oldozni, élhetővé tudja tenni ezt a világot. Nem az vezérel, hogy kitegyem az életemet az ablakba, és öncélúvá sem szeretnék válni. Egyszerűen megfogalmazódnak bennem dolgok a világról, amikre csak így tudok reagálni.

Két-három oldalanként rövid, dőlt betűs, esszenciális sorok választják el a szövegeket egymástól. Amikor először olvastam ezeket, olyan érzésem támadt, mint amikor a 90-es évek filmbéli karakterei néhány mondatban bemutatkoznak a nézőknek, persze ennél sokkal kevésbé drámai hangon. Fejezeteknek, akár mottóknak is interpretálhatjuk ezeket a szövegeket?

Én epizódoknak és leírásoknak látom őket. Vannak az álomleírások, amik központozottak, mondatba szedettek, és vannak az epizódok, amik központozás nélkül, naplószerűen szerepelnek a kötetben. Sokat álmodom, és az álmaim nagy hatással vannak az ébrenlétemre is. Amikor beleragadok egy rémálom dimenziójába, nehéz kijönni onnan. Többek között ezeket az állapotokat próbálják megfogalmazni az epizód-szövegek. Az álmaimat pedig rendszeresen próbálom jegyezni, figyelni, remélve, hogy rajtuk keresztül megértek magamból valamit, hogy több mindent meg tudok szelídíteni. A kötet alakulása során is sokszor térképként használtam ezeket a kis szövegeket, segítettek eligazodni magamban, a verseim világában.

Fotó: Bán Attila

André Ferenc, Horváth Benji és Szőllőssy Balázs szerkesztették a köteted. Milyen volt a közös munka, korábban is dolgoztatok már együtt?

André Feri jegyzetei nélkül valószínűleg még mindig egy kezdetleges kézirattal toporognék valahol távol a valóságtól, ő a folyamat első felében segített sokat. Balázs, mint egy jó ügynök, tartotta a kapcsolatot a kiadóval, megjegyezte a határidőket, szervezte a nyomdába vezető utat, intézte a kötet konkrét megjelenését. Például neki köszönhető az is, hogy a kötet végül prímszámú lett. Az Ópia a 94. FISZ-könyv, de nekem nagyon fontos volt, hogy prímszámú legyen. Valami olyan, ami csak eggyel és önmagával osztható. Így a kiadó előreugrott hármat az Ópia kedvéért.

Azt hiszem, nincs még egy olyan ember, aki annyira jól ismerne, mint Horváth Benji. Kiigazodik a belső tájaimon, amikor én már rég nem, ő még akkor is átlát a kényszeredettségeimen, erősségeimen és gyengeségeimen. Szembesít magammal.  Pont emiatt a szoros kapcsolat miatt voltak fenntartásaim azzal, hogy ő szerkessze a kötetemet. Már javában zajlott a szerkesztési folyamat, amikor becsatlakozott. Azt hiszem, még pont időben ismertem be magamnak, hogy ez a kézirat sokkal személyesebb, mint amire számítottam, és hogy ehhez a közlésmódhoz szükségem van egy olyan külső szemre, aki belém lát. Időt és energiát nem sajnálva javasolt, központozott. Olyan dolgokat fedezett fel a versekben, olyan lehetőségeket aknázott ki, amikről nem is sejtettem volna, hogy benne(m) vannak. Szóval Benji kiváló, értő szerkesztő. És örülök annak, hogy valamilyen szinten közös munkánk az Ópia. Nem csak a szakmai teljesítményei miatt.

A kötetnek nagyon jó visszhangja volt, több kritika is született róla, és az év végi körkérdésekben sokan téged jelöltek meg az év felfedezettjének. Ha ennyire erősen indít egy fiatal szerző, véleményed szerint mi szavatolja a sikeres folytatást?

Fogalmam sincs, min múlik, de talán csak addig szabad csinálni, amíg nem ezek a dolgok vezérelnek. A siker, a pozitív visszajelzések csak azt igazolják, hogy jó helyen vagy, folytathatod tovább, nem fölösleges, amit csinálsz. Erre figyelni kell, de nem szabad ezek összefüggésében létezni. Manapság nagyon egyszerű sikeresnek lenni, teljesen képlékennyé vált a fogalom. Különösebben jónak sem kell lenni, és megnyered a világ kegyeit. Külön alkalmazásokat találnak ki arra, hogy több követőd legyen a közösségi médiákon, mindenhol influencerekbe botlik az ember. Itt általában soha nem a minőség a fontos, hanem a követők száma, a kontentek eladhatósága. Ez a fajta siker például egyáltalán nem érdekel, sőt, problémásnak tartom. Ellenben a szakmai sikerek, visszajelzések elengedhetetlenek a fejlődésben.

Fotó: Eröss László

Sepsiszentgyörgyön születtél, ma már Kolozsváron élsz és dramaturgként dolgozol. Emlékszel olyan meghatározó élményre, életeseményre, amikor tudatosult benned, hogy irodalommal, szövegalkotással szeretnél foglalkozni? Kik azok a szerzők, akik nagy hatással voltak rád?

Az egész életemet végigkíséri az írás, nem nagyon tudok olyanról, amikor nem írtam volna. Sajnos-szerencsére nálam az írás nem opció, belesimul a mindennapjaimba. Azt hiszem, nem annak kellett tudatosulnia, hogy irodalommal akarok foglalkozni, hanem inkább egy adott ponton arra jöttem rá, hogy ha akarom, kifejezhetem magam a művészeten keresztül. Hogy igazából ez az egyetlen lehetőségem. Gyerekkorom óta művészek és művészetek vesznek körül. Egy ilyen közegben sok hatás ér, és sok tudás ragad rám. Egy családi ebéd alatt a szekusdossziéktól Hermann Nitsch performance-ain keresztül hamar eljuthat az ember John Zorn The Crucible albumáig.

Ha szerzőket kéne említenem, akik az írásaimra hatással vannak, akkor Hervay Gizellát, Nick Cave-et, Rumit, Az ezeregyéjszaka meséit, Sylvia Platht, Rilkét, Sofi Oksanent, Borgest, Nemes Nagy Ágnest, Szentkuthyt, Hajnóczyt, Hessét, Virginia Woolfot és Esterházyt mindenképp megemlíteném.

Élő Csenge Enikő

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.