Kálmán Gábor: Nova (részlet)



Štrofeková nem gondolta volna, hogy egyszer egy használaton kívül helyezett iskolaépület kémialaborjának munkalapján fogják megbecsteleníteni. A megbecstelenítés szót használta, ha az esetre gondolt, pedig ilyesmiről szó sem volt. Persze úgy kevésbé gyötörte a lelkiismeretét. Görcs szorította össze a gyomrát, ha arra gondolt, hogy fény derülhet a történtekre. A családi örökségre, ükanyja hírnevére gondolt ilyenkor.

A legendás asszony amellett, hogy a lelkész özvegyeként kemény kézzel irányította a falut, üldözte a boszorkányokat is. Szükség is volt erre akkoriban, mert Jasná Horka környékén a hegyekben még ötven-hatvan éve is szentül hitték a nők, hogy ha más asszonyok aszalt szarával etetik meg a férjüket, akkor aznap nem veri őket agyba-főbe. Lett is ebből a hiedelemből elég bizarr eset. Volt, hogy a falu egy lakosát úgy kellett kihalászni szomszédja latrinájából. A merészebbek korábban arra is rávették magukat, hogy halottakat kaparjanak ki, és csontjaikat a haragosuk kútjába dobva hozzanak rá rontást. Az ükanya munkája tehát híressé tette a családod, ez volt a családi átok. Anyáról lányra szállt az örökség.

Bože môj (1)– ébredt sikítva Štrofeková, rendszerint annál a pillanatnál, amikor a hasán fekve éppen a lombikokat söpörte le csapkodó kezeivel és felemelve fejét, Rudo, a JRD-s traktorista döbbent arcát látta benézni az ablakon. Tekintetük összeakadt, mire Rudo összerezzent és elfutott. Az fájt legjobban Štrofekovának, hogy kifejezetten élvezte a helyzetet. Hogy csak saját verejtékének szagát érzi, hogy a kamasz fiú a háta mögött ütemesen zihál, és valaki nézi mindezt. Štrofeková rettegett, hogy Rudo látta őt, de azzal nyugtatta magát, hogy a félhomályos nyári estében csak ő látta a kintről benéző arcát, az övét elrejtette a tantermi sötétség.

Az iskola ekkor már nem működött, szigorúszürke kockaépület volt a hatvanas évekből, csupa szöglet és szöglet, mintha az építők megesküdtek volna, hogy egyetlen hajlatot, egyetlen ívet sem engednek a tervrajzokba. A szövetkezeti szántóföldek egyikére építették, nem messze a JRD egyik telephelyének bejáratától, ahol halmokban álltak a gépek, traktorok, kombájnok, azokon mászkáltak a gyerekek délutánonként, amíg várták a véletlenszerűen közlekedő buszt a napközi után. Kapkodva építették a középületeket a megelőző évtizedekben. Csak álljanak a falak, legyen tetejük, a többi nem számított. Ferde, hasas falak jellemezték a legtöbb, időre felhúzott épületet. A brigádok nem bajlódtak a vízmértékkel, a malter és mész arányával, tervekkel, semmi mással, csak húzták fel a falakat, rakták a téglát. Szögletes, ormótlan épületek születtek, lapos tetővel, szimmetrikusan elhelyezett kockaablakokkal. Szögletesek voltak a kilincsek, az ajtók, a korlátok és az ablakok, a padló linóleumborításának mintázata, minden csupa szöglet. A falakon még ott díszelegtek a békegalambok és vörös csillagok. Csillogó tekintetű partizánok fekete-fehér képei a polystyrénből (2) kivágott betűk mellett, melyekből több nyelven is kirakták a béke szót. Alattuk a képeken büszke fiatalok rövidnadrágban, vörös kendőben sorban álltak, kitüntetésre várva valamilyen iskolaünnepségen, a háttérben az egyik végzős diák éppen a dobot pergette, miközben Lenin arcképe felé fordulva tisztelegtek a többiek.

Lassan elfogytak a diákok, mentek a városba, a falusi iskolákba nem volt már kit küldeni, pénz sem volt elég, egyre kevesebb termet használtak, egyre több volt a szénszünet. A hegyekben már októberben kezdődött a tél, egykettőre lezuhant a higanyszál nulla alá. Az épület sem bírta sokáig, egy napon beszakadt az egyik tanterem plafonja, szerencsére éppen nagyszünetben. Akkor aztán végleg megpecsételődött a sorsa, bezárt, lakatot tettek az ajtókra, és életveszélyesnek nyilvánították. Lassan körbenőtte a borzag, alig lehetett megmozdulni tőle. Nagy sárga matricák jelezték, hogy tilos és életveszélyes bemenni, nem is véletlenül, mert az épület egyik szárnya megsüllyedt, a felsőbb emeletek olyan súllyal nehezültek a földszintre, hogy végig megroppantak az ablakkeretek, kitörtek az üvegek. Így aztán már csak a környékbeli fiatalok szökdöstek be néha az apjuktól lopott borovičkával, meg a nőikkel, ha nyugodtan akartak dugni. Bőven volt hely, túlharsogták egymást az osztálytermek, nyikorogtak az ott hagyott katedrák a ritmusos mozgások alatt. Štrofeková sosem hordott bokánál magasabbra engedett szoknyát, abból is mindig a fekete, vastag anyagút vette. Néha-néha jó hangulatában vagy vidám ünnepek alatt, nyaranta valami szürkét megengedett magának, de ennél tovább sosem merészkedett. A szoknya alatt mindig vastag harisnyát viselt, akkor is, ha tikkasztó volt a hőség. Ezt elvárta a falu többi nőjétől és fiatal lányától is. Megvolt hozzá a tekintélye, harmadik generációs tanítócsaládból származott, és igazgatóhelyettes is volt, amíg az iskolát be nem zárták. Lehetett volna igazgató, de inkább helyettes maradt, mert a helyettes felelt a fegyelmi ügyekért, és ezt a munkát sosem bízta volna másra. Kopogott a fekete bőrcipőben ütemesen fel-alá az iskolaépület folyosóin, osztotta a büntetéseket és a pofonokat. Hagyományőrző tanárnak vallotta magát, ezért tartott mindig kéznél egy jó vastag husángot. Meglett, végzős fiúk rezzentek össze, ha megjelent, a kisebbek sokszor sírva is fakadtak.

Mindenki ismerte a legendákat, melyek Štrofekováról és a családjáról terjengtek. Štrofeková anyja és nagyanyja is tanítottak a faluban, mindhármuk mellől hamar kihulltak a férjek. A rekorder a nagymama volt, aki öt év házasság után vesztette el a férjét, gutaütés vitte el egy friss, kora nyári reggelen. Éppen a bakon ült, a kocsis suttogva mesélte később, hogy az ember pipacsvörös fejjel érkezett az udvara felől és szitkozódott a bajsza alatt, hogy piča jedna pojebaná (3), majd' kiugrottak a szemei, úgy üvöltött. Egészen belekékült a feje, dagadtak az erek a nyakán. Akkor aztán felszállt a bakra, de ez volt az utolsó dolog, amit életében tett, mert a következő pillanatban lefordult, nyitott szájjal zuhant bele az út porába, és meg sem nyikkant többé. Ment a szóbeszéd, hogy nem is a guta ütötte meg az embert, hanem megmérgezte az asszony. Nem hálták el a házasságot, mondogatták a helybéliek. Hogy az ember hiába könyörgött szép szóval, kedveskedett éveken keresztül, később pedig hiába toporzékolt, szidta az asszonyt, elhordta mindennek, csak nem engedte megdugatni magát az ijedős menyecske. Aztán egy napon nem volt tovább kegyelem, odavágta a derékaljra, ahogy kell, csak úgy nyekkent, így mesélték a kocsmában, egyetlen mozdulattal szakította le róla a harisnyát és bevágta neki. Így fogant Štrofeková anyja, tették még hozzá. Több sem kellett Štrofeková nagyanyjának, gondoskodott korai megözvegyüléséről.

Szóval a nagymamának is félelmetes híre kelt, de a leghírhedtebb asszony a környéken Štrofeková ükanyja volt. Miatta az arra utazók inkább elkerülték a falut. A rossz nyelvek szerint az asszonyság egyenesen az ördögöt imádta, éjjelente ki-kilovagolt, vagy a temető sírhantjai között bolyongott titkos imákat mormogva maga elé. Az erdőn lakó szegénylegények kerülték is a falu környékét, mert rettegtek éjszakánként a sötét erdőben, és a faágak minden egyes reccsenésekor remegve húzták össze magukat félelmükben, hátha a boszorkány érkezik, hogy kiszívja a vérüket. Rossz híre ellenére Štrofeková ükanyja harminc év alatt rengeteg boszorkánynak hitt asszonnyal bánt el. Ott volt a nyomában minden bábának, vajákosasszonynak, és figyeltette minden léptüket. Amint valami gyanúsat észlelt, perbe fogta az illetőket valamilyen ürüggyel, mert bár nagy bánatára a boszorkánypereket már egy ideje tiltották, de mérgezéssel, gyilkossági kísérlettel, csalással bárkit meg lehetett vádolni. Nem volt hónap, hogy ne került volna egy-egy tehénbűvölő, bocskorfőző, méregkeverő a karmai közé, mi több, a faluban divat lett ilyesmivel vádolni az ellenlábasokat.

Štrofeková tisztában volt ükanyja és összes felmenője rossz hírével, de nem is bánta, sőt gyerekkora óta azon volt, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Férjét korán elvesztette, agyoncsapta egy fa a hegyen, így azóta egyedül élt, példásan, ahogy kellett. Vigyázott a falu erkölcsi rendjére. A legnagyobb ellensége Ujo Fero volt, az erdész, aki vadállat módjára a hegyen lakott és szerencsére csak nagy ritkán látogatott le a faluba. Olyankor mindig kevert valamilyen botrányt. Fel-felborult a szekerével az úton, főleg, miután lebetonozták, mert képtelen volt megszokni az egyenes utat. Na persze mindig részeg is volt, épp, mint a lovai, mert a lovakat is itatta rendesen pálinkával. A dülöngélést már ő is, a lovak is megszokták, így jártak évtizedek óta a környék köves-sziklás útjain. Aztán egyszer csak lebetonozták az utat, és onnantól Feronak nem volt nyugta, folyton felborult a szekérrel. Az utakat az Isten göröngyösre tervezte, kurník šopa, káromkodott tele pofával, amikor szokásához híven századszorra is felborult Štrofeková háza előtt a falu hegy felőli kezdeténél, a betonútra érve. Üvöltött neki Štrofeková, hogy az elvtársak márpedig nem azért építették ide az utat, hogy az úristennek tegyenek a kedvére, hanem azért, hogy a nép használja, és jobb lenne, ha a Fero nem szidalmazná, mert a végén még megüti a bokáját. Fero meg erre olyan istentelen káromkodásba fogott, hogy Štrofekovának minden erejét össze kellett szednie, hogy ne rezzenjen meg az arca, hogy még véletlenül se essen ki a szerepéből és még csak egy lépést se tegyen hátrafelé. Mert ekkorra már összetódultak a környező házakból az emberek a ricsajra, és Štrofeková nem engedhette meg magának, hogy a méltóságán csorba essen. Nem volt könnyű dolga, mert Ujo Fero elől a legvadabb állatok is menekültek, ha dühbe gurult. Öblös, mély hangján úgy üvöltött, hogy mindenki hallotta a falu másik végén is. Szállt a nyála szanaszét, habos csomókban ült ki a deres szakállára, a szájából meg áradt a rothadó fogak és íny bűze a házi pálinka szagával keveredve. Egyszer odáig fajult a dolog, hogy megemelte a baltáját, és Štrofeková felé suhintott vele, a balta meg repült, fordult kettőt és beleszállt a közeli villanypózna barna fájába. Štrofeková meg sem mozdult, a szeme sem rebbent. Nézett szigorú tekintettel, majd ráüvöltött az öregre, hogy takarodjon a szeme elől, mielőtt rendőrökkel viteti el és szépen hátat fordított, bement a házába. Amikor már senki nem látta, összeroskadt az előszobájában. Kora reggel volt, még nem is evett, ezért epét hányt az előszoba szőnyegére és hangos, üvöltő zokogás tört ki belőle. Arcát beleszorította az első keze ügyébe akadó kabátba, nehogy meghallják. Így zokogott legalább egy órán át, rángatózott az egész teste, sírása néha-néha sípoló, eszelős visításba csapott át, újra és újra öklendezni, majd hányni kezdett. Persze mindenki tudta, hogy a balta bizony nem véletlenül ment mellé, mert Ujo Fero úgy bánt a baltával, mintha a karja folytatása lenne, egy üveg pálinka után is kettéhasított volna vele egy gyufaszálat, olyan pontosan csapott. […]

(1. Istenem)
(2. Hungarocell)
(3. Kibaszott kurva)

A regény lapjain egy sosemvolt szlovák falu, Jasná Horka egyszerre misztikus és profán története rajzolódik ki a második világháborútól napjainkig. Tanulságos történetek, melyek talán az ismerősség és az idegenség állandó jelenléte által tudják az olvasót saját történeteinek újragondolására bírni.


Kálmán Gábor: Nova, Kalligram, 2011, szerk.: Beke Zsolt