Néhány szó a szerzőről
Részletek Varga Katalin előszavából

Kálmán Kata 1909. április 25-én született dr. Kálmán Gyula főügyész és Goldberg Margit gyermekeként Korponán, ahonnan a trianoni döntést követően, 1919-ben áttelepültek Magyarországra. Középiskolái elvégzése után 1927-ben húgával, Klárával együtt beiratkoztak Madzsar Alice torna- és mozdulatművészeti iskolájába. (...) férje biztatására elkezdett fényképezni. Munkája nyomán hamarosan annyi figyelemreméltó szocio-portré gyűlt össze, hogy fölmerült egy fotóalbum összeállításának lehetősége is. A Tiborc című album – Móricz Zsigmond előszavával, Boldizsár Iván kísérőszövegével – 1937 karácsonyára jelent meg 1500 példányban a Cserépfalvi Kiadó gondozásában, a Szolgálat és Írás Munkatársaság könyvei harmadik köteteként, a Magyarország felfedezése sorozat tagjaként. Az akkor még ritkaságszámba menő fotóalbum egy csapásra ismertté tette szerzőjét, és nem sejtett sikert hozott a kiadónak is.
Kálmán Kata 1936 novemberében még mint lelkes olvasó, ismeretlen tisztelő kérte fel az előszó megírására Móriczot, ám ezzel hirtelen bele is sodródott az író éppen felbolydult életébe. Egy feljegyzésében így emlékszik a történtekre:
1936 őszén, mikor M. Zs. egy rádióbeszélgetését végighallgattam, elhatároztam, hogy készülő Tiborc albumomhoz senki más nem írhat bevezetést csak ő. Ehhez az elhatározásomhoz ragaszkodtam. Így október egyik délutánján felkerestük őt férjemmel, Hevesy Ivánnal az Est-lapok szerkesztőségi szobájában. (...)
Hosszan nézte a képeket. Meg volt döbbenve. Némelyike megrendítette. Neki ezek az arcok még többet jelentettek, mint másnak. Az album által lettünk közeli ismerősök, ez által lettünk egyre jobb barátok. Együttléteink után beszélgetéseink érdekes részét feljegyeztem, egy-egy mondatot vagy hosszabb elbeszélő részt. Egyre többet jellegzetes, sajátos stílusában, míg azután az egész együttlétet közvetlenül miután elhangzott, szó szerint leírtam. Így keletkezett 1937 őszétől a naplórész egészen haláláig, míg az előző egy évet feljegyzéseim után, ugyanabban az időben rekonstruáltam.
Tehát Kálmán Kata az 1936 októbere és 1937 ősze közötti időszak eseményeit szórvány feljegyzései alapján, visszamenőleg írta meg, míg a hagyományosnak nevezhető naplót csak 1937 őszétől vezette egészen Móricz haláláig. Az egy év összefoglalását ráadásul az eseményekhez képest csak két évvel később, 1938 októbere táján fogalmazta meg, tematikus fejezetekbe tagolva, bevezetővel ellátva emlékeit.

Kálmán Kata: A Csibe-ügy (részlet - Kálmán Kata kötetben szereplő fotóival)

Leányfalu
Az előbbi fejezetben leírtam mindazt, ami a tél folyamán szemünk előtt lejátszódott. Nemigen tettem hozzá semmit, nem fűztem magyarázatot a történtekhez, azt akartam, hogy maguk a tények beszéljenek, és igazolják azokat az állításokat, amiket még az előzőekben tettem.
Elsősorban azt, hogy Móricz Zsigmond szerelmet érzett irodalmi modellje iránt, s hogy ezt a szerelmet erősen titkolta, be nem vallotta, bármennyire nyilvánvaló volt is.

Ez a szerelem egyre fokozódott, mind nagyobb méreteket öltött, s ki tudja mi lett volna a következménye, ha egy váratlan fordulat be nem áll. Mi lehetett az oka ennek a váratlan fordulatnak, sajnos ezt a mai napig sem tudom. Ez az egyetlen homályos pontja a Csibe-történetnek. Csak annyi biztos, hogy Móricz Zsigmond hirtelen megfordult
Csibével szemben, fellángolása egy csapásra kialudt, érdeklődése megszűnt. Olyan közönyös lett vele szemben, hogy azt még egy-két hónappal ezelőtt el sem lehetett képzelni.

Utólag semmi elejtett szóból nem tudtam többé rekonstruálni, mi mehetett végbe. Annyi azonban biztos, hogy mikor május első hónapjaiban, majdnem három hónapos szünet után Zsiga bá’val újra találkoztunk, már nemcsak hogy Csibe nélkül jelent meg a kávéházi találkozón, hanem Csibéről egyáltalán nem is akart beszélni, kérdéseinkre csak kelletlenül válaszolt.
A legnagyobb csodálkozással vettük tudomásul ezt a fordulatot, de őszintén szólva
örültünk neki. Örültünk már azért is, mert így bebizonyosodott, hogy Zsiga bá’ a Csibe-ügytől függetlenül is értékeli barátságunkat, és azt fenn akarja tartani. Ettől a találkozástól kezdve körülbelül egy évig állandó volt a kapcsolatunk. Önként és gyakran keresett fel bennünket, s hívott meg Leányfalura többször egésznapi vendégségbe.
Ez idő alatt fejlődött ki közöttünk a barátság, olyan szoros kapcsolat, amely még ma is – bár már ritkán látjuk –, még mindig érezteti hatását.
1937. április 19-én kaptunk Csibétől egy levelet, melyben közli, hogy Apukával eljönnek hozzánk. Még hozzáteszi, hogy – Kedves Katókám én fogok azon lenni, hogy kimenjünk, nehogy csak hiába tessék várni minket. – Ekkor még azt hittük, hogy minden a régi rendben folyik. Pár nappal később Móricz Zsigmondtól magától kaptunk egy pár sort, melyben írja, hogy a mondott időben nem tud velünk lenni, hanem hétfőn – így írja –, megkereslek benneteket a Szeiffert kávéházban. Ugyanis mi minden délelőtt kávéházban voltunk, ahol Iván, hogy gyenge szemét kímélje, nekem tollba mondta fototechnikai szakkönyvét. Ezen Móricz Zsigmond később gyakran évődött is: – Ezek aztán pontos hivatalnokok! Vagy ha nem talált bennünket, akkor: – Tessék pontosan eljárni a hivatalba, nem azért fizetjük!
A sokhetes szünet ellenére a találkozás igen bensőséges volt. Az öreg szokatlanul jókedvű s beszédes. Különösen akkor még nagyon is szokatlan volt a jókedve nekem, hiszen én őt egy olyan korszakában ismertem meg, amikor majdnem mindig gondterhes volt, szűkszavú s borús. Most egész lénye csupa derű, ki-kicsapott belőle a humor. Megtudtuk, hogy azóta is állandóan kint lakik Leányfalun, legfeljebb kétszer egy héten jön be Pestre. Meg is hívott rögtön minket, látogassuk őt meg odakinn. Le is szögezte a napot – pedig attól egyébként irtózik – mondván, hogy addigra kivirágzik egy gyönyörű öreg almafája, azt fényképezzük le neki.
Két nap múlva, május 2-án kiutaztunk Szentendrére, onnan az autóbusszal Leány- falura. (…)
Végigvezetett az egész kis kerti gazdaságon, megmutatta a lovát, amely éppen szántotta a földet Kis bácsi vezetésével, a kis kertész házat, ahol a Kis bácsiék laknak s a kutyát, a fákat. Ezek gyönyörűen virágoztak, különösen a tejfehér virágú meggy. Elvezetett a legtávolabbi részébe a kertnek, az öreg diófához, mely alatt pad és asztal áll. Olyan gyönyörű és hatalmas volt ez a fa, hogy önkéntelenül felkiáltottam:
– Ezt hazavinném!
Felém fordulva kedvesen válaszolta:
– Tessék, vigye el.
Visszasétáltunk a házhoz a rózsafákkal szegélyezett úton. A ház közelében Iván megpillantott egy kedves kis nyírfát, rámutat és azt mondja:
– Ezt meg én vinném el!
– Ezt már nem adom – mondta fejét rázva Zsiga bá’ –, mert ezt már könnyebb volna elvinni.
S utána elmondta, hogy ez a fa Virággal egyidős, akkor ültette, mikor Virág született.
Majd elmosolyodott jólesően, látszott, hogy eszébe jutott valami, elmesélte, hogy Virág nem akar férjhez menni.
– Nem talál különb legényt nálam. Mondtam neki: azt ne a huszonöt évesek közt keresd, hanem az ötvenévesek közt.

Azután ebédig a fűben ültünk, a szép napsütésen. Zsiga bá’ kezdett aggódni az ebéd miatt, nem tudja jó lesz-e, mert ő hozott tegnap spárgát egy üzletből, de bizony már az utolsót adták oda, s a Kis néni ki is szidta, hogy ilyen vékony spárgát meg se lehet pucolni.
– Igaz, hogy én maguknak jó fényképezést ígértem, és nem ebédet.
Pedig az ebéd is igen jó volt: rebarbara leves (amit akkor ettem először életemben, és igen ízlett), spárga angolosan, túrós palacsinta. Nagyon megdicsértük Kis nénit az ebédért. (…)
Alig tudtam rávenni, hogy az egyik puritánul berendezett szobájában, a könyvtárszoba mellett leüljön a díványra az ablakhoz közel, addig míg az egészet lefényképezem.
A két ablak, a fénnyel átitatott függöny, egy régi szék és Zsiga bá’ napsütötte profilja, ez lett egyik legszebb felvételem, amelyet róla csináltam.

Csibéről nem beszéltünk úgyszólván egész ottlétünk alatt. Mi örültünk, hogy ez a téma ki van kapcsolva a baráti érintkezésből, viszont sehogy sem értettük, hogy mit jelent ez a változás. Ha kérdeztünk róla, csak igen röviden felelt. Csak egy megjegyzést ejtett el, ami hűen megmutatja akkori hangulatát Csibével szemben.
Arról beszéltem a kert nézése közben, hogy mikor vidéken voltunk, kis híja, hogy örökbe fogadtunk egy félárva kislányt, aki nagyon megtetszett nekünk, csak az tartott vissza minket, hogy a gyerek rokonai nem fognak-e majd visszaélni a helyzettel.
– A szeretet az, amivel legkönnyebben visszaélnek – mondta, s búsan elgondolkodva ingatta fejét.

Kálmán Kata: A Csibe-ügy - Egy fotográfus naplója Móricz Zsigmond utolsó éveiről,
PALATINUS, 2012
Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Varga Katalin
A borítót és kötetet Kálmán Kata fotói illusztrálják