Egy sokat koptatott mondás szerint Debrecenben minden nagy – Nagyerdő, Nagytemplom, Nagyállomás, Nagypiac  -, s egy  1971 óta létező tradíció az irodalmi napokat is a város úgynevezett nagyrendezvényei  sorában tartja életben az  általánosabb kultúrpolitikai romlás idején.


Noha több résztvevő nosztalgiájában a hajdani, zártkörű, de a maga rendszert provokáló jelentéseivel mégis tömegeket izgató, populárisabb összejövetelei vissza-visszatérnek, a program figyelme egyre inkább az irodalmi szakma problémái és célzottabb közönsége felé fordult. Az idei három nap (november 9-11.) eseményei közül leginkább az utolsó, a folyóiratok fóruma szólt vissza a korabeli hagyományokra a helyi akadémiai bizottság székházában, amennyiben tudománypolitikai anomáliákat feszegetett.  A Litera olvasói folyamatosan értesülnek a lapok, könyvkiadók, műhelyek egzisztenciális, túlélési küzdelmeiről, ezúton a tudományos periodikák létharcáról is. Az 1891-ben alapított Irodalomtörténeti  Közlemények,  az  1911-es születésű Irodalomtörténet,  az  1974 óta számozott Literatura szerkesztőinek (Kecskeméti Gábor, Eisemann György, Veres András) kerekasztala azzal a pikáns felvezetéssel indult, hogy a közelmúltban még a tudós társaság fizikus elnöke is magyarázatot kért egy ülésen, ugyan mit is mondjon ő felettesének, ha kérdené, mi szükség van két olyan orgánumra is, amelyik az irodalomtörténet  szót viseli címében. A Literatura mázlista, jegyezték meg szarkasztikusan, magyar ugyan, de nem magyar a neve, s olyan bajnokság ez, ahol több futballista van, de nem csak egy csapat játszik.  Nem árt tehát elmondani többször is, hogy míg az egyik  a régi és klasszikus, a másik a modern irodalom kutatási eredményeinek közlésére súlypontoz, a harmadik az elméletek iránti nyitottságát hangsúlyozza. Ám a tudományos közgondolkodásnak a bölcseleti diszciplínáktól a természettudományiak felé történő átstrukturálódása idején is meglepő arról hallani, hogy a lapgazdák (Akadémia, egyetem) alig vagy egyáltalán nem finanszírozzák  a kiadványaikat, futnak, pályáznak fűhöz-fához, fűtésszámlákat rövidítenek, a honorárium luxus, az alapvetőnek gondolt paradigma pedig, hogy e publikációk a nemzetközi  térben, idegen nyelveken is megjelenjenek, elérhetetlen messzeségben lebeg.

A kánonképzés körül zajló heves viták, a közelmúltban megjelent szubjektív irodalomtörténetek és az MTA Irodalomtudományi  Intézetében készülő  összefoglalás indukálták  Az irodalomtörténet-írás esélyei című tanácskozást  a Vojtina Bábszínházban, melynek szemeit  Szirák Péter nyitotta föl.


Bevezetőjében felidézte a 19. században, jórészt német nyelvű közegben fogant, de lényegében ma is élő irányt, mely a nemzeti közösség és eszme megteremtését célozta Toldy Ferenc, Gyulai Pál, Horváth János nevével fémjelzetten.   A 20. században a korszerűségre esküdő avantgárdistákon és a haladás-nem haladás mentén osztó marxistákon át jutottunk az ezredfordulóig.  A globalizáció, mondja Szirák, olyan komplex feladatokkal  látja el a történetírót, melyben meg kell vizsgálnia a művészi, erkölcsi, politikai felfogások, intézmények kölcsönhatását. Megvilágítania, miként hatottak különböző korokban a szövegek, miként változott a kommunikáció és a kulturális technikák, hogyan alakult a bölcselet és a társművészetek viszonyrendszere, foglalkoznia kell a fordítások, külhoni kapcsolatok kérdéseivel is.  Az előadók természetszerűleg a maguk kutatási területéről közelítették a témát. A diskurzus élénk, állapította meg az elnöki feladatokat is ellátó Kulcsár Szabó Ernő, a kérdésfelvetések azonban nagyon különbözőek, s megjegyezte, a valóban izgalmas dolgok manapság a régiség kutatásában történnek – mindezek finomságai az Alföld márciusi számában lesznek majd követhetőek.


Margócsy István vezette elő, hogy Toldyék szeme előtt még a folyamat „hézagtalanul” leírható egysége lebegett, a Mengyelejev-rendszerhez hasonlatos, zárt egység.  Holott az irodalmi halmaz legfőbb karakterjegye a darabosság, és sokféle módszerrel leírható; hisz például a reformáció és az ellenreformáció vagy az udvari és a debreceni kollégium kultúrája között szinte semmi átjárás nincs, művek egész sorának a hatástörténete pedig csak keletkezésük után évtizedekkel, századokkal mérhető. „Normális ember ilyeneket nem olvas” – utalt e szintézisek oktatásban betöltött fontos szerepére. Veres András azt bizonyította, hogy a kritikai kiadás, a modern filológia mostohán kezelt területe recepció-történet is egyben, újra-felfedezésekre ad lehetőséget, s eredményes irodalomtörténet nincs kritikai kiadás nélkül.  Dobos István a nyugatosok közül Szerb Antal filozófiai térképét rajzolta föl, Molnár Gábor Tamás egy Zrínyi-epigramma szemináriumi példáján szemléltette, hogy magának a megértésnek is van történetisége.  Varga Pál a „korlátozottan megszólítható” 19. századi irodalomértés fogalmi ellentmondásairól, közelítéseiről értekezett,  Angyalosi Gergely pedig (a majdani harmadik kötet egyik szerkesztője) a modernség-felfogás sokarcúságát jellemezte A Hét és a Nyugat korabeli vitáján keresztül.


Buda Ferenc hazatér. A 75 éves költő Debrecenben született és cseperedett, ám egy 56-os verse Kecskemétig száműzte. Az irodalmi napok partokat összehúzó szándéka és a két város testvéri együttműködése most születésnapi köszöntésre szólította a Kölcsey Központba, énekmondókkal derűsített estre.

A hatvanas évek legendával övezett nemzedéke, a „hetek” nevében sortársa,  Ágh István  Ártatlan bujtogató című alkalmi verssel ünnepelte. Kikértük a kezéből a kéziratot, hogy egy strófáját idézzük:

Hová, hová olyan sietve? mintha csak roham közben volnál,
lélegzeted, ha becsukódna, elveszítenéd, mint egy bicskát,
játszani kellene, ha kedvünk el is vette az elmúlt század,
mit sző a pók? mit sző a pók? röptető avagy marasztó szálat?
mert fénynél nagyobb sebességgel sem lehet az időt előzni,
a derű diófája alatt kéne sokáig elidőzni,
s nemcsak a túlélt esztendőket ünnepelni elégedetten,
de azt is, hogy ember maradtál, s költő, teremtő mindenképpen.


A szokások táncrendje szerint a  Bakelit Kávéház  oldott közegében, a szerkesztőség szerzőinek, szurkolóinak körében adják át az Alföld-díjakat. Összetartozik-e feltétlenül a művészetelmélet és az értelmezés, ha igen, miért épp a képzőművészet, és hol a helye ebben az irodalomnak? – szögezi a bővebb kifejtéshez is izgalmas kérdéseit Fodor Péter  Bacsó Bélának.  A másik díjazott, Keresztury Tibor „meghatottan” emlékszik vissza  szerkesztői nevelődésének húsz évére, amikor az addig jórészt népnemzeti erőtérben tartott folyóirat paradigmaváltásában részt vehetett, és a lap saját, tágabban értelmezett nemzedékének is otthona lett Garaczitól Téreyig.


Engedtessék meg, hogy e beszámoló Aczél Géza főszerkesztő  bonmot-jával záruljon: eredményesek voltunk, de végül is nem oldottunk meg semmit se. No és a harmadik díjazott, a betegségből lábadozó Grendel Lajos levélüzenetével: jövőre remélhetőleg személyesen is veletek lehetek. Legyen úgy.

Fotó: Főnix Kft.