hirdetés

Kántor Péter: Krusovszky Dénes Zelk-díjára

2017. december 12.

Olyan, hogy néha csak úgy elmesél valamit: egy februárt, ami mintha évekig tartott volna. Máskor benéz a fiókok mélyére, és amit lát, nem mulatságos. (...) Olyan, vagy csak olyannak tűnik, mintha kezdettől fogva a vége felől nézné a dolgokat, amiknek talán soha nincs is végük. – A Zelk Zoltán-díjas Krusovszky Dénest Kántor Péter méltatja.

hirdetés

Egyszer volt, hol nem volt: valamikor réges-régen, még a Monarchia idejében, a katonák erkölcsi nevelését a következő módon próbálták megoldani: körbe masíroztatták a bakákat, az egyiküknek meg kendőt kötöttek a fejére, és a kör közepére állították. Ez a katona, lassan forogva a kör közepén, ütemesen hajtogatta: Szép fiú, gyere be! A többiek pedig kórusban válaszolták neki masírozás közben: Büdös kuruc, nem megyek! Aztán vagy mentek, vagy nem, ki-ki a hajlandóságától, no meg a harci helyzettől függően.

Tetszik, nem tetszik, ha csak jelképesen is, tulajdonképpen a költő is kendőt köt a fejére, amikor előáll egy verseskötettel, vagy csak egyetlenegy verssel is. Nem magát ajánlgatja persze, hanem a versét vagy a verseit az arra kószálónak. Ha szégyenlős, egészen parányi a kendője, szinte észre sem lehet venni, hogy ott van rajta. A hívogatást meg, ha könyvről van szó, a könyve fülszövegének írójára hagyja: mondja az helyette, hogy Szép fiú, szép lány, gyere be! Vagyis hogy: Nyisd ki ezt a könyvet, olvasd el ezt a verset! Az olvasó pedig többnyire büszkén továbbmasírozik, és csak félvállról veti vissza: Büdös kuruc, írjál prózát!

Ami azt illeti, Krusovszky Dénes ír prózát is, verset is – és nem is akárhogy! De én most csak a verseiről szeretnék beszélni. Egy keveset. Arról, hogy mivel tett engem az olvasójává.

Az biztos, hogy ha köt is kendőt a fejére, amikor muszáj, az sosem valami rikító fajta. És a hangja sem harsány, nem is érces, és nem is énekel, mint a pacsirta. Ráadásul láthatóan nem akar se megnevettetni, se megríkatni, se megváltani, se leigázni. Még csak játékos kedvűnek se mondható. – Milyen csábító az ilyen?
Olyan, mint aki számol vele, hogy az ismerősnek vélt utca pár lépés után sűrű erdőbe visz, és valóban, úgy is lesz. Olyan, hogy nemegyszer már rögtön az út elején úgy érzi, „hogy az idő rétegei összetömörültek, és nincs kijárás". Olyan, hogy néha csak úgy elmesél valamit: egy februárt, ami mintha évekig tartott volna. Máskor benéz a fiókok mélyére, és amit lát, nem mulatságos. Olyan, mint amilyennek az alkonyt írja le az egyik versében: „megérkezik ismét, / hogy vastag ujjaival / bordáid alá nyúljon, / s mint egy korhadt padlásajtót, / elhagyott kulcsú fiókot, / türelmesen kifeszegessen." Olyan, vagy csak olyannak tűnik, mintha kezdettől fogva a vége felől nézné a dolgokat, amiknek talán soha nincs is végük. Egyszer szóhoz juttatja a nagypapáját, tizenhét sorban, zárójelben – az mindent visz!

A belső tájakról beszél többnyire – s többnyire úgy, hogy külső tájakat ír le, nagyon pontosan és érzékletesen. Képek és szagok sorjáznak egymás után, kötőszavak nélkül – ilyen is lehet egy szonett. Hosszú, mesteri listákat állít össze. Hogy mást ne említsek, például a Noé bárkájában ülők listáját. Ott kuporognak a felsoroltak a sötét bárka aljában, „és megállíthatatlanul közelítenek/ a te partod felé" – írja. Elég félelmetes ez a győzedelmes bárka. Az embernek eszébe juttatja azt a bizonyos hajót Jenny dalában, a Koldusoperából, rajta az ötven ágyúval. Bárka vagy csatahajó – a lényeg, hogy nem lehet kitérni előle. A romantika elől viszont igen. Krusovszky Dénes versei úgy térnek ki a romantika elől, hogy közben nem egyszer szinte tapinthatóan felidézik azt, bárha a fonák oldaláról. Egy az alföldi tájon fűtés, világítás nélkül, lassan vánszorgó vonat jéghideg műbőr ülésén hangzik el, minden előzmény nélkül, a hirtelen leszálló sötétben, a sörszagban, hogy „ez a hazánk". A kijelentésnek nincs folytatása, az elbeszélő csak annyi kommentárt fűz hozzá, hogy nem érti pontosan, mit akarhatott ezzel (mondani) a másik, de érezte, hogy igaza van. Én meg arra gondoltam, hogy éppenséggel nem kizárt, hogy annak a vonatnak maga Krasznahorkai volt a masinisztája. Krusovszkynak egyébként a legrészletezőbb leírásai sem tűnnek túldíszítettnek, és soha nem magyarázza agyon kül- és belvilágának eseményeit. Tény, hogy vonzódik a hatásos, poentírozott verszárlatokhoz, és ezt felfoghatjuk akár a fonák oldalra szorított romantika visszacsapásának is. Ha pedig netán modorosnak érzünk néha egy-egy sort, ne feledjük: nincs költő modor nélkül!

Az idei Szép Versekben van Krusovszky Dénesnek egy Minotaurusz című verse, Tolvaj Zoltánnak ajánlva. Egy olyan labirintusról ír benne, ami leginkább egy éjszakai diszkónak felel meg: a rángatózó, villogó sötétben szól az elektromos zene, fúj az alvilági szél. Remek leírás önmagában is, de amikor a versbéli alany azt mondja: „Én ordítani járok az éjszakába", és hogy valahogy túl kell ordítania magát, akkor a monológja hirtelen régi emlékek hosszú felsorolásává válik, és neki, az ordítónak, mint mondja, ezeket az emlékeket kell túlordítania, hogy valahogyan befejeződjenek. Hogy ekképp megszabadulhasson tőlük, a súlyuktól – teszem hozzá már én, a vers olvasója, a saját, a versben beszélőétől némileg talán eltérő értelmezésemet. Mert milyen lehet az, emlékek nélkül? Olyan, mint a súlytalanság állapotában lenni. Arra pedig ki ne vágyna, ha csak időlegesen is. Aztán – „Aztán visszaveszi a ruhatárban/ a nevét, és némán hazamegy". Ezzel fejeződik be a vers. Amikor a beszélő visszaveszi a nevét, akkor visszaveszi az emlékeit is, vissza a súlyát is. Visszaveszi magára magát. És viszi tovább. – Hogy pontosan ezt akarta-e mondani Krusovszky Dénes a versében, vagy csak valami ehhez hasonlót, azt nem tudhatom. De nem is fontos. Az a fontos, hogy ez egy nagyon szép vers.

Sok mindenről eshetne itt még szó, sokféle megközelítésből, mint ahogy sokan írtak már Krusovszky Dénes verseiről, és fognak is még írni, biztos. Én befejezésül hadd idézzem most a Magvetőnél 2015-ben megjelent Elégiazaj című kötetéből A sár partjai című versét. Ez a vers egy gyerekkori emlék felidézése, és bár nem egyéb, mint egy esemény-sorozat példásan pontos leírása, mégis szinte példabeszédként hat. Arról szól, hogy tél végén hogy tették a gazdák járhatóvá az olvadás okozta gödröktől felpuhult, járhatatlanná vált utat. Hogy dolgoztak a sárral. A sárba bele kellett tömködni mindent, aztán a sár lehúzta a tölteléket, aztán a feltöltés újra meg újra megismétlődött, mindaddig, amíg csak járhatóvá nem vált az út a tavasz érkeztére. A kisgyereket kivitték és bemutatták a sárnak, és a gyereknek is bemutatták a sarat. Hozzák ki egymásból, amit tudnak.
Ez a vers lett belőle.

Kántor Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.