hirdetés

Kántor Péter: Nyikola Suhaj, a betyár

2017. július 15.

Olbracht úgy írja le a falut és a tájat, mintha ott született volna (tény, hogy többször is eltöltött ott hosszabb-rövidebb időt), és úgy mondja el a történetet, hogy abban mese és valóság szétszálazhatatlanul összefonódik. Csak egy dologban sültrealista: az emberek viselkedésének bemutatásában. – A hónap szerzője, Kántor Péter Ivan Olbracht könyvét ajánlja.

hirdetés

Ha van egy Könyved, akkor jó eséllyel túléled a júliusi kánikulát, de még az augusztusit is, klímával vagy anélkül, városban vagy őserdőben, vízparton vagy hegyek között. Ha van egy Könyved. Azért írom nagybetűvel a könyvet, mert nagy könyvre gondolok, olyanra, aminek az olvasása közben megfeledkezik az ember a külvilágról, megfeledkezik az éppen aktuális valóságról – csak az a világ létezik, ami a könyvben van, és csak a könyvbeli valóság a valóság.

Néhány évvel ezelőtt Törökországban töltöttem el egy hetet egy tengerparti szobában; rögtön a nyaralás első napján olyan napszúrást kaptam, hogy aztán már gondolni se bírtam a hullámzó tengerre, legfeljebb a Grönlandira, de szerencsére velem volt Bulat Okudzsava Szegény Avroszimov című könyve. A Könyv, ami (Makai Imre fordításában) elvitt Pétervárra, a Vasziljevszkij szigetre, odáig, ahol a Nagy Sugárút érintkezik az Első sorral, amikor a kavargó hóból és a homályból, szinte a föld alól, előrobogott egy hatlovas hintó, abba az időbe, amikor a dekabrista fővádlott, Pesztyel ezredes pere zajlott. Akkor történt, hogy „Én odaadó híve vagyok az uralkodónak" – mondta sírva Avroszimov. Nem mondom el a történetet, nem is lehet – el kell olvasni. Mindenesetre csodálatos hetem volt.

Tavaly pedig arabok, zsidók, angol katonák, és az Anders-hadsereg többnyire gyógyíthatatlan, tüdőbajos lengyel tisztjei között nyaraltam egy szanatóriumnak nevezett kórházban, az angol uralom alatt álló Palesztinában, egy esztendővel a második világháború befejezése után. Mellesleg: Szigligeten. Amikor eljött a hamszin Kardos G. György felejthetetlen Hová tűntek a katonák? című Könyvében, a földet szürkésfehéren izzó, forró és száraz katlanná változtatta. Aztán, később, a fellahok elismerően csettintettek a nyelvükkel: „Ja Allah, mi mindent hagytak itt a katonák... Ahmed Karadzsi is szerzett egy ausztrál kalapot...". Ezt a történetet se mesélem el – ezt is el kell olvasni.

Idén, még valamikor május végén, egy kis antikvárium előtt az utcán egy polcra kitéve láttam pár olcsókönyvtári könyvet: a kilencszázhatvanas években volt egy ilyen sorozata a Szépirodalmi Könyvkiadónak. A puha fedelű könyvek mérete 16x11 cm, az áruk 3 illetve 4 forint volt. Belül ócska papíron apró betűkkel a világ- és a magyar irodalom remekei. Most darabját száz forintért árulták. Félig-meddig nosztalgiából megvettem egy Karinthyt és egy Olbrachtot. Mindkét könyvet olvastam annak idején, és mindkettőt nagyon szerettem, de tudtam, hogy ebből a kiadásból már rég egyik sincs meg otthon. A Karinthyt nem sokkal később elajándékoztam egy barátomnak, Ivan Olbrachtot pedig újra felfedeztem magamnak, mindenekelőtt ezt az Olcsó Könyvtárban megjelent kisregényét, és ezen kívül még három-négy önmagában is kiemelkedő, remek novelláját (Zádor András fordításában). Olvasható tőle magyarul még néhány korábbi és későbben írt műve, de azok, úgy emlékszem, meg sem közelítik ezeket. Hogy van ez? Hogy írhat valaki egyszer remekművet, máskor meg csak középszerűt? Nem Olbracht az egyedüli példa erre. De hát a nagy írókat a nagy műveikkel kell mérni. És az biztos, hogy a Nyikola Suhaj, a betyár, nagy Könyv, akármilyen rövid is terjedelemre. Mert egy átlagos formátumú könyvben nem lehet több kétszáz oldalnál, ebben az olcsó könyvtári kiadásban pedig utószavastul együtt is alig 260 oldal. Apropó utószó, ne rémítsen meg senkit, hogy nagyon érződik rajta a hatvanas évek elejének korszelleme, a munkásmozgalom és a marxista forradalmi irányzat emlegetése, holott a könyvben minderről szó sincs. A regény 1933-ban íródott, történetesen éppen akkortájt, amikor az erősen baloldali érzelmű Olbrachtot kizárták a kommunista pártból, mert néhány írótársával együtt tiltakozott az ellen, hogy a párt ideológiai elvárásokkal lépjen fel az írókkal szemben.

Egy betyártörténetről van szó, aminek a hőse egy ruszin Rózsa Sándor, de ez a ruszin semmiben sem emlékeztet Rózsa Sándorra, csak abban, amiben minden betyár emlékeztet minden betyárra, legalábbis a legendák szerint, hogy elveszik a pénzt a gazdagoktól, és odaadják a szegényeknek.

Ez a Nyikola Suhaj élő személy volt, egy szegény kárpátaljai ruszin, de hát minden ruszin szegény volt, ebben nem különböztek, csak ő az első világháború vége felé katonaszökevény lett, aztán pedig sehogy sem tudott beilleszkedni a háborút követő béke mindennapjaiba, és törvényen kívüli lázadó, és hírneves betyár vált belőle, akit két év bujdosás után 1921-ben megöltek.

Kolocsava. Így hívták, és a mai napig is így hívják azt a hosszan elnyúló falut, amelyiknek a szülöttje volt. A Kolocsavka patak és a Talabor folyó összefolyásánál, magas hegyek között egy szűk völgyben. Ha igaz, amit a Wikipédia egyik szerzője írt, Trianonig Máramaros vármegye Ökörmezői járásához tartozott. Főként ruszin parasztok és favágók és ortodox zsidó kereskedők és iparosok laktak ott, egymástól elkülönülve, mégis együtt, évszázadok óta. Aztán egy időre a cseheké lett Kolocsava (ahogy az egész Kárpátalja is), 1945 óta pedig Ukrajnához tartozik. Mindmáig áll ott egy szép görögkeleti fatemplom. És mindmáig szegény, elmaradott vidék maradt, nem hazudtolva meg a múltját. Csak azok a szegény meg az a néhány jómódú zsidó nincs már ott – őket már tényleg csak Olbracht regénye és néhány novellája őrzi. Hanem Nyikola Suhaj – ő él ma is, ha máshol nem, hát a hegyek szikláiban, amikkel szinte egybeforrott.

Olbracht úgy írja le a falut és a tájat, mintha ott született volna (tény, hogy többször is eltöltött ott hosszabb-rövidebb időt), és úgy mondja el a történetet, hogy abban mese és valóság szétszálazhatatlanul összefonódik. Csak egy dologban sültrealista: az emberek viselkedésének bemutatásában.

Azt írja arról a vidékről, jelenidőben, mert jelenidejű az elbeszélés, hogy „Itt még él az Isten. A föld istene, aki hegyet s völgyet ölel, medvével játszik a sűrűben, enyeleg a gulyától elmaradt üszővel, és szereti a pásztorok jószágot hívó esti kürtszavát." De attól, hogy él az Isten, még nem lesz senkinek se könnyebb az élete. Ez egy zárt világ, amiben mindenki nehezen él, csak van, aki még nehezebben. És ez alól nem kivételek még a csendőrök sem, se a magyarok, se az osztrákok, se a csehek, nem kivételek a jók sem, a rosszak sem. Mindenki osztozik, a maga módján, az általános nyomorúságban. Mégis van, aki felemelt fejjel teszi ezt, és aki tud valamit a szabadság szédítő öröméről is. Kevesen vannak ilyenek. Talán csak egy-egy ember. Talán egyedül Nyikola Suhaj, akinek megvan, megvolt hozzá a bátorsága is. Talán ezért is vált belőle legenda. Azt beszélik róla, hogy egy zöld gallyacskával hessentette el magától a csendőrgolyókat. Pedig nem igaz, mondta a pásztor a Holatín fölötti polonyinán. És elmondta az igazságot, miszerint a katonaszökevény a háború alatt egy vén orosz boszorka tanyáján bujdosott, és az itatta őt meg valami olyan löttyel, amitől golyók által sebezhetetlenné vált. „De az ördög mindig talál valami hasadékot, amelyen keresztül odafurakszik az olyan emberhez, akit jóslat és hit véd, és úgy szétmállasztja, úgy szétszórja a jóslatot és hitet, hogy kő kövön nem marad utána." Ezt már nem a pásztor mondta, hanem Olbracht.

Most mondjam el az egész történetet? A szeretőjéről, aki megcsalta, de szerette, a barátairól, akik szerették, de elárulták? Mert ez történt, mert így kellett ennek lennie, ez is az igazsághoz tartozik. Ahogy az is, hogy nem ütött rajta sebet semmiféle golyó.

Kántor Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.