hirdetés

Kántor Péter: Szereti ön a balettet?

2017. július 18.

Igaz, hogy itt egy szó sem esett, csak testbeszéd, de az is igaz, hogy közben végig szólt a zene, és a zene beszélt is, táncolt is – mondta-vitte az egész történetet. – Kántor Péter írása A vágy villamosáról, melyet Tennessee Williams művéből Venekei Marianna és Dés László állított az Erkel színpadára.

hirdetés

Én nem különösebben szeretem a balettet, de június 17-én az Erkel színházban úgy figyeltem A vágy villamosa balett-táncosaira, mintha a kedvenc színházamban ülnék, a kedvenc színészeimet nézve és hallgatva.

Igaz, hogy itt egy szó sem esett, csak testbeszéd, de az is igaz, hogy közben végig szólt a zene, és a zene beszélt is, táncolt is – mondta-vitte az egész történetet. A darab ismert: Valamikor az 1940-es években New Orleansban egy már nem egészen fiatal nő, Blanche DuBois sok csalódás után, élete egy nehéz, kilátástalannak tűnő pillanatában elmegy a húgához, Stellához, hogy ott menedékre leljen, új életet kezdjen. Stella férje, Stanley, akinek a természete mindenben Blanche ellentéte, nem bírja elviselni a nőt: először csak a viselkedésével tesz erőszakot rajta, aztán tettleg is, végképp pontot téve Blanche menekülési reményeire.

Melodramatikus történet, szó, ami szó. És mégis klasszikus darab A vágy villamosa; nem is kellett felújítani, nem ül meg rajta a por. Klasszikussá Blanche figurája teszi, az örök álmodozóé, aki képtelen lemondani az álmairól, képtelen kompromisszumokat kötni, olyannak fogadni el a világot, amilyen. Soha nem tanul a kudarcaiból, de nem is adja fel a küzdelmet: újra és újra nekiindul a lehetetlennek. És valahogy szinte kihívja maga ellen az erőszakot – mint a mágnes vonzódik az olyan személyekhez, akikben ezt megérzi, akiket viszont cserébe az ő sebezhetősége ingerel egyre durvább és durvább cselekedetekre. Ezt a Blanche-ot nem Tenessee Williams találta ki, ő csak leírta. Ezt onnan tudom, hogy én is ismertem valamelyik alakváltozatában, és az általam ismert Blanche története sem sokban különbözött a Williams által megírtétól.

A fiatal balett-táncosok (az egy Blanche kivételével utcai cipőben táncolnak modern balettet, Venekei Marianna koreográfiájára), minden lényegeset ki tudnak fejezni a mozgásukkal, egyikük kitűnőbb, mint a másik. Hogy egyebet ne mondjak, a Stanleyt alakító Majoros Balázs, bár alkatilag egyáltalán nem hasonlít rá, egy az egyben felidézi Marlon Brandót Elia Kazan filmjéből.

Még a zenéről kéne mondanom valamit, ami csúcsra járatott modern dzsessz, kamarazenével, big banddel, szimfonikus kortárszenével. Kétség kívül Dés László főművei közé tartozik, de talán nem tévedés azt állítani, hogy első az elsők között.
Végül hadd említsem meg: furcsa, de így igaz: az első pillanattól az utolsóig úgy éreztem, hogy a szereplők boldogan feledkeznek bele ebbe a szomorújátékba.
Ja, és a legvégén (a nekem kicsit teátrálisnak tűnő kád-jelenet után) nagyon szép volt zárásul az egyetlen énekhang: a kislány éneke.

Kántor Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.