hirdetés

Kántor Péter: Valahol itt

2017. július 23.

Kifelé általában inkább hallgatok, mint beszélek, de ha rám jön, akkor beszélek. Olyankor előfordul, hogy nem is nagyon hagyok szóhoz jutni mást. Befejezted már? – hallom messziről, tőlem tíz centiről. De mivel elég gyakran magányosan sétálok, addig sétálok, amíg be nem fejezem magamban. A mit is? Mikor mit. – A hónap szerzőjével, Kántor Péterrel beszélgettünk.

hirdetés

Ennek a könyvnek ciklusai vannak, ám van az elején egy önálló invokációs vers Egy madár repül címmel, ritmikus-rímes formában. Ugyanakkor a könyv formailag semmiképpen sem egynemű. Hogyan került ez a vers ilyen kiemelt helyzetbe?

Amikor írtam, nem azzal a szándékkal írtam, hogy ez kerüljön majd a kötet élére, de ez egy nyitó vers, azért van a kötet elején. Van is benne egy sor, ami így szól: Most beszélj, hallod! Most beszélj! Ennél explicitebb módon aligha lehet kifejezni, hogy nem halogatható tovább, nem halogatható a végtelenségig, most van itt a beszéd ideje.

A beszélőnek nem azért kell beszélnie, mert zsúfolásig megtelt a Budapest Sportcsarnok, és a türelmetlen hallgatóság zajosan követeli tőle a beszédet – nem követel tőle senki semmit, és a beszélő amúgy sem ambicionálja a sportcsarnokbeli fellépéseket. Nem az ő műfaja, nem az ő terepe. Bár azért egy kisebb színházterem alkalomadtán esetleg szóba jöhetne. Miért is ne? Hiszen nem állítja, hogy közömbös lenne neki, hogy figyelnek-e rá vagy sem – erről szó sincs! Nagyon is jó lenne, ha figyelnének! De ha senki se figyel (ha van ilyen, és előfordulhat), akkor is beszélnie kell. Ez a lényeg, erről szól ez a vers. És azért kell beszélnie, mert muszáj. Muszáj elmondania, ami felgyűlt benne. Már így is elég sokáig várt (órák teltek el, ezerévek), nem várhat tovább – nem várhat akármeddig, az ő ideje is véges. És szinte mindegy is, hogy mivel fogja kezdeni – nem, nem teljesen mindegy! –, az a fő, hogy kezdjen el beszélni. Lesz mit mondania. Miközben, mindig és mindenhol, falevelek tereferélnek.

Egy rövid, három szakaszból álló versről van szó, idézem az egészet:

Egy madár repül ágról ágra.
Vár valamit. Keres valamit.
Órák telnek el, ezerévek.
Falevelek tereferélnek.

Süt a nap, állsz egy fal előtt.
Hosszú a nyár, rövid az élet.
Most beszélj, hallod! Most beszélj!
Ha madárnak, ha falevélnek.

Hosszú a nyár, rövid az élet,
most beszélek, most beszélek!
Ha elérlek, ha el nem érlek,
ha madárnak, ha falevélnek.

Fotók: Valuska Gábor

Mennyire gondolod, hogy mindegyik kötet cezúra? Ebben a kötetben látok egy ilyen hajlamot - amelyet, ha úgy tetszik, egy Arany-utalással meg is erősítesz –, hogy ha nem is kései, de mindenképpen egy olyan költészetről van szó, amely elbabrál ezzel a gondolattal.

Attól függ, mit értünk cezúrán. Szünetjelet? Határvonalat? Megszakítást? Tulajdonképpen minden egyes vers után van egy cezúra, aztán ott vannak a ciklusok, és végül a kötetek. Nem gondolom, hogy minden kötet között egyformán éles határvonal lenne. Van, amikor csak egy szünetről beszélhetünk, persze annak is megvan a maga jelentősége, máskor tényleg valami más kezdődik el. Látványosan vagy kevésbé látványosan, néha alig érzékelhetően.

Ha jól értem, te érzékelsz egy fajta cezúrát az előző (Köztünk maradjon) és a mostani kötetem között.

Talán valóban történt valamilyen elmozdulás a két kötet versei között; ha nem is nagyon éles, nagyon látványos, de mégis észrevehető elmozdulás. Nem lehetetlen. De én nem használnám a cezúra szót. Valahogy úgy van ez, hogy aki mindennap belenéz a tükörbe, kevésbé veszi észre az arcán a változásokat.

Egy verset említesz ezzel kapcsolatban a kötetből (a címe: Van néhány probléma), amiben szerepel egy sor Arany Jánostól. Az egész vers egy humoros, groteszk felsorolás, szándékosan csupa lényegtelen, és lényegtelenné lefokozott problémák sorolása, melyek közül az egyik így szól: Amikor keresel valamit, és nem találod. // De hiszen az előbb még itt volt! // Hová lettél, hová levél...? Ezzel az Aranytól kölcsönzött sorral ér véget ez a szakasz. Arany idézett verse így folytatódik: Oh lelkem ifjusága! Ez a sor nálam nincs leírva – aki ismeri az Arany-verset, úgyis odahallja. Vagyis a probléma, amire utalok, valaminek a keresése, illetve nem találása, és ez a valami az ifjúság. De hát ez nem újság: az ifjúság tünékenységéről már korábban is írtam, ott van mindenekelőtt a Dal az ifjúságról című vers 2009-ből. Az előző, Köztünk maradjon kötetben is olvasható, és az azt megelőző gyűjteményes kötetben, a Megtanulni élni-ben is (2009). Az idő múlása pedig mindig is foglalkoztatott: ez egyik alaptémája A folyami költőnek, akit magamról mintáztam valamikor az 1990-es évek vége felé. Ettől függetlenül igaz, hogy az új kötetben sok vers foglalkozik – hol személyes megközelítésben, hol másképpen – a múló idővel. Ilyen például az Indián című vers is, ami teljes mértékben személyes. És az is lehet, hogy csakugyan változott némileg az időhöz (és térhez) való viszonyom. Mintha ma nagyobb távolságból nézném ugyanazokat a dolgokat, és magamat is, mint tegnap. Nem is, hogy kisebb empátiával, de távolabbról. De erről a versek többet és pontosabbat tudnak mondani, mint én. Én csak azt tudom, hogy nemrég a szemészeten egy kedves szemészorvosnő megdicsért, hogy milyen jól látok közelre is, meg távolra is. Azt mondta, nagyon fiatalos a látásom. Azt már persze nem tette hozzá, hogy a koromhoz képest.


A címválasztás egyszerre személytelen, ugyanakkor benne van egy olyan fajta nyitottság, amiből úgy érzem, hogy ennek a valahol ittnek a horizontja nagyon széles lehet.

Nagyon sokáig kerestem ennek a kötetnek a címét. Már azt hittem, sose találom meg. Aztán egyszer egy verssel babráltam, az Elmentem érte című verssel, és annak a záró sora ez: „valahol itt hever a porban". Valahol itt – hát persze! Abban a pillanatban halálbiztosan tudtam, hogy csak ez lehet a kötet címe. De addig hónapok teltek el.

Van egy versem, a Harlekin lépeget, az így kezdődik:
Itt a Földön, vagy ott a Holdban, // Harlekin azt se tudja, hol van. // Fejében felhők, kék egek // kergetik egymást. Lépeget. //...

Hát ez a Valahol itt, ez nem a Holdon, ez itt a Földön van, az nem kétséges. Hiszen itt történnek a dolgok, velünk és általunk, itt kell kitalálnunk magunkat, hogy kik is vagyunk, és mit akarunk, itt űzzük, amit sokszor megnevezni se tudunk. Itt szavalunk a szabadságról, szerelemről, itt álmodunk, és itt próbálunk szétnézni csalás nélkül, könnyedén. Továbbá itt háborúzunk egymással, itt győzünk és itt vesztünk, itt támadunk fel újra és újra, hogy örök hűséget fogadjunk egymásnak és a világnak, és itt botlunk el a saját cipőfűzőnkben, itt törjük kezünk-lábunk. Itt kínálja magát nekünk az a rengeteg sós és édes. A savanyúságok. Az ócskaságok és a drágaságok. Amiktől hol el vagyunk bűvölve, és a könnyekig meg vagyunk hatva, hol meg őszinte rémület fog el, utálkozunk, vagy ásítozunk, vagy valami végtelen nagy szomorúságot érzünk. Valahol itt kerestem én ennek a kötetnek a címét is. Ha valaki ennél is pontosabb meghatározásra vágyik, olvassa el a verseket.

A Valahol itt egyik rétegét meghatározza a keserű, tartózkodó hanglejtés; a zsákutcás történetéből kikeveredni nem tudó Magyarország sorsa. Ebben is érzékelek valami összegzésjelleget...

A magyar irodalomnak van egy nagyon erős hagyománya: az, hogy az írók, költők nem közömbösek a társadalmi kérdések iránt. Ebbe a hagyományba illeszkedek bele én is, és nem pusztán tradíciókövetésből, hanem alkatilag is. Kár lenne tagadni: megüli a hangulatomat ez a mostani urak által diktált demokrácia-csúfoló bazári vircsaft. Talán könnyebb lenne, ha tudomást se vennék arról, hogy milyen országban, milyen társadalmi közegben élek. Vagy látnám, amit látok, de hidegen hagyna, hogy mi zajlik körülöttem: a köztársaság módszeres felszámolása, a jogrendszer kigúnyolása, a kultúra lefokozása politikai játékszerré. Fütyülni rá, majd elmúlik ez is! Hiszen az élet elég gazdag ahhoz, hogy más fontos témákat is nyújtson egy írónak. Ott van például az Emléksorok egy szerelmes pékről. Az a szerelmes pék, ő talán nem elég fontos? Dehogynem! Kérdezted beszélgetés közben, hogy jutott épp ő az eszembe. Úgy, mint egy koszos ablakon át betörő fénysugár. És hogy folytassam az előbbi gondolatsort: Ha már úgysem tudom megváltoztatni a világot, akkor legalább ne kínlódjak fölöslegesen! Csak hát nem megy – nem megy, hogy ne kínlódjak. Nem megy, hogy ne jusson eszembe, hogy nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám... Próbálom legalább valahogy leírni, ami bánt. A teljességgel elfogadhatatlan dolgok látszólag gond nélküli elfogadását. Légy ellenállás – írta valamikor Babits. Mindig is erre törekedtem, a magam módján. És korántsem csak a politikára vonatkoztatva az ellenállást. De most hogyan? Hogy legyek ellenállás? Nyári napnak alkonyulatánál Akasszátok föl a királyokat? Petőfinek ez, amikor úgy hozta az élet, egész jól ment. Nekem nem megy olyan könnyen. Nem is úgy hozza az élet. Vagy én nem találom a megfelelő beszédmódot. Mintha mindenki csak a maga köreihez találna utat a szavakkal. Na és a pol-beat? Annak valamelyik mai válfaja? Az elég sokakat elér. De hát az nem az én műfajom, azt csinálják mások!

Próbálkoztam prózában elmondani, amit nem tudtam versben. A tavaly megjelent Egy kötéltáncos feljegyzéseiből című kötetben. A Kucsera röhög-ben, A mi utcánkban, itt meg ott. Prózában mintha egy kicsit könnyebb lenne, egy hajszállal.
Ebben a verseskötetben megpróbáltam dokumentarista módon elmondani az ország és a magam történetét a '950-es évektől a jelenig (Ahogy zuhog.) Vegyíteni a személyest az általánossal. Hiszen úgyis vegyülnek.

Nem válik szét élesen a közélet és a magánélet, amikor egy hajléktalannal köszöngetünk egymásnak naponta (A sarki bolt előtt).

Próbáltam beleilleszteni a horrort a hétköznapok világába, a small talk stílusában (Mi fáj? Gyere, mesélj!).

Elkezdtem írni a szüleim ifjúkoráról. Arról, hogy milyen lehetett 1939-ben összeházasodni, és gyerekeket tervezni akkor, amikor már küszöbön állt a háború (Ezen a régi fényképen 1939-ben). Írtam a háború alatt lebombázott budapesti hidakról. És hogy a hidak idővel újraépültek. Persze nem maguktól, és nem is egyik napról a másikra. Nagyon erősen kellett akarni. És közben rettenetes árat kellett fizetni mindenért. A ma járt az eszemben. Hogy mi is nagy árat fizetünk. Már mióta, és ki tudja, hogy még meddig.

Nem először kísérik visszatérőn a verseidet a zenei utalások; művek és előadók. Ezúttal a nagy zongorista, Schnabel, a hegedűs Milstein... Milyen a te személyes, alkotói párbeszéded velük?

Szeretem a zenét. Sok zenét hallgatok, de nem vagyok igazán zeneértő. Amikor Schnabelt vagy Starkert vagy Milsteint említem (különböző versekben, amiknek soha nem maga a zene a témájuk), egész egyszerűen azért említem őket, mert irigylem mindegyiküket.

Irigylem, hogy nincs szükségük szavakra. Amik nélkül én nem tudok meglenni. A szavak nemcsak édesek, a szavak lassan ölő mérgek is. Úgy tudnak bántani, mint semmi más. Áttörnek minden védőruhán, mint a lézersugár, és ha ahhoz támad kedvük, szemrebbenés nélkül gyilkolnak is. Ezen kívül félremagyarázhatóak, félreérthetőek. A zenészeknek nem kellenek szavak, ők értik egymást szavak nélkül is.

Ott van előttük a partitúra, belekapaszkodnak a hangszerükbe, és ha jók, ha igazán jók, repülnek kitárt szárnnyal, mint a madár. Meg van oldva az életük.
Persze tudom, hogy ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Ez csak egy irigy költő fellengzős beszéde. Aki ráadásul, ha tényleg választania lehetne, nem is cserélne velük. Talán éppen a szavak miatt: nem bírná ki szavak nélkül. De hát mindenki irigyel valakit. Én a zenészeket.

Petri, Orbán Ottó, Weöres, Mándy, Juhász Ferenc, ebben a kötetben ők az elvesztett kortársak, akiket felidézel. Az első hárommal szoros a szövegszerű viszony, Juhász viszont távoli bolygó. Ő milyen hatással volt rád?

Mindegyikükkel különböző viszonyban álltam, személyileg és íróilag is, és mindegyik versnek megvan a konkrét apropója, hogy milyen alkalomból íródtak, éppen ezekben az elmúlt években.

A Petri-vers a 70. évfordulóra született, Juhászé az ő 85. születésnapjára, köszöntőül, a Mándy-vers átírása (mert azt eredetileg a halálára írtam, 1995-ben) most nemrég, amikor Darvasi Ferenc összeállított egy kötetet Mándyra való friss visszaemlékezésekből. Ő emlékeztetett arra a régi versemre, és amikor elolvastam, úgy éreztem, néhány helyen egy kicsit át kell írnom, és teljesen szokatlan módon ezt (mármint az átírás tényét) bele is írtam a versbe. Weöresről (ahogy Petriről is) többször is írtam; a kötetben szereplő két vers is évfordulós felkérésre készült: az egyik a Holmiban, a másik a Látóban jelent meg. Orbán Ottóról a Holmi felkérésére írtam, de írtam volna róla felkérés nélkül is, mindenképpen. A versei okán is, meg különben is: régi tartozásom volt! Ottóval egyébként együtt dolgoztunk a Kortársban a 80-as években, de hát ez benne is van a versben. Mándy írásai kezdettől nagyon közel álltak hozzám; néha féltem is, nehogy hasson rám. Weöres az Weöres: így vagy úgy, megkerülhetetlen fenomén! Petrivel volt a legközvetlenebb, legbarátibb a kapcsolatom, ez talán érződik is a versből. Amikor Mosonyi Aliz olvasta, azt mondta, ezt akár a Gyuri is írhatta volna.

Az említett költők közül Juhász Ferencre kérdeztél rá, „távoli bolygónak" nevezve őt, hogy milyen hatással volt rám. A verseimre semmilyen hatással nem volt. Viszont a versei, különösen a koraiak, de sok későbbi műve is, olykor csak részleteikben, felkavaróan erős élményt jelentettek. Semmihez se hasonlítottak. És hát a hatalmas, lenyűgöző életszeretete, életimádata! Én akkor ismertem meg, a pályám elején, amikor ő elkezdte az Új Írást csinálni, és nagyon sokat jelentett nekem, hogy kitüntetett a figyelmével. Az akkor induló fiatal költők közül érezhetően kiválasztott magának, mindig kért tőlem verseket, és nem volt olyan Új Írás-est, ahová ne hívott volna el. Amiről még muszáj említést tenni, az a szerkesztőségen belüli hatalmas feszültség volt közte és a prózarovatot vezető Gáll István között. A feszültség politikai természetű volt; Gáll szobájában mindig sistergett a levegő, ő maga publikált is egy novellát Ferencről: az emberről, aki önmaga szobrává vált. Az egész helyzet szürreális volt: Gáll talpig becsületes, Juhász távoli, mindig egy kicsit kiismerhetetlen bolygó, és besorolhatatlanul nagy költő. Aki egyszerre kiszolgálója és bizonyos fokig kiszolgáltatottja is volt a korszaknak. A Tékozló ország írója: ünnepelt, utált, csodált. Amikor, már Bata Imre halála után, az ÉS versrovat-vezetőjeként kértem tőle írást, azt mondta: Hát persze hogy adok, Péter. Tudtam, hogy nem fog adni, és nem is adott. Ritka nagy költő volt, és akit szeretett, nagyon tudta szeretni.



A képzőművészeti hivatkozás elsősorban Lucian Freud. Aztán Brueghel Ikarosza, Toulouse-Lautrec, Van Gogh, Vermeer. Hogyan lehet elképzelni a munkafolyamatot? Előtted az album, újra és újra fellapozod? Vagy egy kiállítás képét „viszed haza", azzal dolgozol?

Ha már felsoroltad a festőket, akik ebben a kötetben egy-egy képükkel szerepelnek (L. Freud és Vermeer kettővel, Van Gogh inkább képrészletekkel), ne maradjon ki közülük Degas, Cézanne sem.

A versek és a képek kapcsolata nálam elég bonyolult; ebben az interjúban biztos nem tudom kifejteni, amire a Széchenyi Akadémián tartott hosszabb székfoglalómon is éppen csak megközelítő magyarázatot sikerült adnom. Itt most leginkább azt tudom megfogalmazni, hogy mi az, ami nem úgy van. Nem úgy van, hogy a festők és a képeik hivatkozások a versekre, és nem úgy van, hogy a versek hivatkozások a festőkre, illetve a képekre. A felsorolt festőknek egyébként semmi közük egymáshoz, és ugyanez elmondható a képekről is. Az egyetlen közös vonatkoztatási pont én vagyok: én teremtek egy olyan teret, amelyben ezek a festők, illetve ezek a képek szükségszerűen egymás mellé kerülnek, és – általam – egy nyelven képesek megszólalni. Vagyis én beszélek hol mint A piros kalapos lány, hol mint Frances Costelloe, hol mint Lucian Freud, illetve ők beszélnek, de csak azt mondják, mondhatják, amit én hitelesítettem. Hogy akkor mire kellenek a képek? A képek adják a hozzáférést a szavakhoz. Ők késztetnek beszédre a kereteik között. Ahhoz viszont, hogy a magamét mondhassam, mindig át kell gyúrnom valamennyire (hol jobban, hol kevésbé) a festőt, és akkor a kép már az én nyelvemen beszél, én pedig hozzáférek a saját szavaimhoz. Így volt ez Boudin esetében is, Avercamp és a többiek esetében is, így van ez Freuddal, Degas-val is. Így megy ez kezdettől, az első kötetem (Kavics, 1976) első képhez kapcsolódó versétől fogva. Annak a legelső ilyen versnek a címe A paradicsomkertecske volt, a kép pedig egy felsőrajnai mester képe, 1410-ből.

Járok kiállításokra, nézek albumokat, de nem azért, hogy témát keressek magamnak. A témák már többé-kevésbé bennem vannak, és a képek, bizonyos képek, szóra bírják őket. Hogy ez egész pontosan hogy megy, azt nem tudom. Van egy versem, a címe: Köd a Gohliser Straßén. Drezdában voltunk, a nagymamám városában, csodálatos dolgokat láttunk, a Zwinger, az újjáépített Frauenkirche, nem sorolom. Gyönyörű volt az Elba. És egyszer csak egy szuveníreket áruló ócska kis bolt előtt, az utcára kitett képeslapok közt megláttam egy fotót: Köd a Gohliser Straßén. Aha! Nem volt kérdés, hogy ez nekem lett kitéve. Nem is kellett igazán átgyúrnom semmit, csak szépen leírni, amit a kép diktált. De hát az egész megvolt már réges-rég a fejemben, csak a fotó hiányzott hozzá.

...legszebb alkotás a séta. – ezzel a sorral fejeződik be a kötet. Milyen sétáló vagy? Ha a kötetet nézem, akkor sem nem megrögzött, sem nem egytempójú. Milyen formái vannak a sétálásnak?

Nem is egy kérdés, inkább egy egész kérdés-bokor ez. Honnan és mivel kezdjem a választ?

Kezdem a sétával, függetlenül a Weöres-idézettől, azaz a séta alkotásként való értelmezésétől.

Ami azt illeti, úgy gondolom, hogy igenis megrögzött sétáló vagyok, vagyis olyan valaki, aki konokul ragaszkodik a sétához. Akinek lételeme a séta. Nem azt mondom, hogy mindig sétálok, de elég sűrűn. Akkor is, ha sétálni megyek, és – némi áttétellel értve – akkor is, ha ülök egy karosszékben, beszélgetek, bámészkodok. De hagyjuk az áttételeket. Sétálok fel-alá a Duna-parton, sétálok fel-alá a szobámban, sétálok hegyi utakon. Ami a tempót illeti, az persze változó: hol gyorsabb, hol lassabb. A léptek hol szaporábbak, hol kényelmesebbek, hol szinte futóléptek. A lépések gyorsaságára igazán nem is figyelek, azok valahogy maguk diktálják a tempójukat. Nem sportolás céljából sétálok, nincs a csuklómon semmilyen lépés-mérő. Járatom az eszem valamin – lemegyek sétálni. Ideges vagyok – lemegyek sétálni. Megakadok valamivel – megyek, sétálok egyet. Örülök, jó kedvem van, tervezgetek – sétálok. Nem találom a helyem – sétálok. Este van, vasárnap van: megyünk sétálni. Kifelé általában inkább hallgatok, mint beszélek, de ha rám jön, akkor beszélek. Olyankor előfordul, hogy nem is nagyon hagyok szóhoz jutni mást. Befejezted már? – hallom messziről, tőlem tíz centiről. De mivel elég gyakran egyedül sétálok, addig sétálok, amíg be nem fejezem magamban. A mit is? Mikor mit.

A sétához kapcsolódó kérdés egyben egy Weöres Sándor-idézethez is kapcsolódik. A „legszebb alkotás a séta" Weöres Le Journal című verséből való. Idézem az egész szakaszt, hogy jobban érthető legyen: „legszebb alkotás a séta // bár a földön nem hagy jelet //ám a piramis rossz tréfa // teng percnyi ezeréveket". Nincs okunk kételkedni benne, hogy Weöres – bizonyos tekintetben – komolyan gondolta, amit leírt. Éppen csak megjegyzem, a tények kedvéért, hogy ő maga három vaskos kötetre való verset hagyott maga után, nem számolva a drámáit, a számtalan kisebb-nagyobb, köztük igen jelentős terjedelmű fordítását, és a Három veréb hat szemmel című versválogatását a régi magyar költészetből. Eltekintve az egyéb írásaitól. Vagyis elképesztően nagy életmű maradt utána – a „sétálásai" után. Persze lehet, hogy a versek, drámák csak különféle próbaútjai voltak a „legszebb alkotásnak". És természetesen az is elképzelhető, hogy a séta és a piramis összehasonlítása, egymással ily módon való szembeállítása csak egy meghökkentő fricska volt részéről: tőle egyáltalán nem álltak távol az ilyen fricskák. Akárhogy is, akarta – nem akarta, Weöres igencsak figyelemreméltó, kitörölhetetlennek látszó jelet hagyott maga után a magyar irodalomban, elsősorban a költészetben.

Az én mostani verseskötetem, a Valahol itt pedig egy hosszú verssel fejeződik be, melynek a címe: A pályáról, és az utolsó négy sora így szól: „Egyébként futni kell, rohanni, jön a Jegeees! // Első kút, Második kút, Horány, Surány! // Közben egy régi csehóból kiszűrődik egy régi nóta, // hogy legszebb alkotás a séta."

Akkor most futni kell, vagy nem kell futni? Kell az a három vaskos kötetnyi vers, vagy nem kell?

Az én kötet-záró versem utolsó négy sora, ha nem is kerüli el a kérdésre való választ, mindenkire rábízza, hogy úgy értelmezze azt, ahogy neki tetszik.

Egyébként vannak olyan séták, amelyek során az ember megjárja a fentet és a lentet, és talán nincs is senki, aki soha életében ne futott volna valami felé, vagy valami elől. Esetleg csak úgy, magáért a futás öröméért. Ami meg a Jegest illeti, ő mindig jött, jön, és jönni fog. Közben egy régi csehóból stb. stb.

 

Budapest, 2017. július 19.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.