Olvasóim joggal kérdezhetik: hol van már a karácsony? Ha a kötelező rokoni képeslapokat elmulasztottam időben feladni, az én bajom, de miért traktálom megkésett üdvözletemmel őket vízkereszt idején, amikor az ünnep és az újév megrázkódtatásából már kikeveredtek, és a lelküket ismét a hétköznap gondja nyomja. Ráadásul semmi újat nem mondhatok nekik, e tekintetben hűen követem a karácsonyi üdvözlet hagyományát. Amit közlendő leszek velük, az ugyanis - vagy ahhoz valami megszólalásig hasonló - a közelmúltban eddig is sokszor megtörtént már, és a jelek szerint ezután is meg fog történni. (Sokszor, néhányszor, nem tudom. Amikor az ember akár csak a következő napra gondol, föltétlenül félreteszi a józan eszét.) Történt tehát, hogy a megváltó születése közelgő 2009-ik (vagy a Jóisten tudja, hanyadik) évfordulójának lázában évi rendes (gombás) marhapörköltöm főzése és elfogyasztása alkalmából ama hét főjén ismét vendégül láthattam a Libellában a barátaimat. El is jöttek örömömre sokan, és elfogyasztottuk a pörköltömet, mind a tizenhat kilót, és ittunk és ettünk, és beszélgettünk és ittunk, mint tettük ezt sokszor, és tenni fogjuk – remélem – még számos alkalommal. Megkésett üdvözletem mégsem örvendezés az est felett, civil kötelességteljesítés inkább, mellyel azok kedvét is elrontani leszek kénytelen, akik a pörkölt és a sörök boldog ízével a szájukban még időben távoztak, azokét is, akiket hívtam ugyan, de akik – nem bírván a vis majorral – nem jöttek el, és mindazokét, akiket nem hívtam, de a helyük a mi asztalunknál van. Élet és irodalom kelletlen közel férkőznek egymáshoz az üdvözletemben, tudom, s ez nem helyénvaló egy irodalmi folyóiratban. Mentségemre szolgáljon, hogy az irodalom csak addig tud megfelelő távolságot tartani az élettől, amíg van élet, vagy legalábbis valami, amit annak nevezhetünk. Márpedig ami azon az esten esett, az támadás volt az élet ellen, s mondhatom, épp az ellen a valami ellen, amit még mi is annak szoktunk nevezni. Történt tehát, hogy éjjel egy óra körül, amikor már csak a boldogság volt hátra, bejött a Libellába három (négy?, öt?) ismeretlen. Csendben letelepedtek az oszlop mögötti asztalhoz, rendeltek és vártak. Vártak, mígnem a megítélésük szerint kellően zsidós arcú barátom (jóideje a főváros kulturális életének fontos alakja), s nyomában angyalarcú, mélyhangú barátom indultak a budira. Ketten utánuk mentek, és beszorították őket. (Aki nem ismerné a Libella mellékhelyiségét: álfal választja el a vendégtértől – s épp ama hátsó asztaltól – már a hozzá vezető előtertet is. Maga a férfi budi három nagyjából egyforma, apró traktusból áll, az elsőben a tükör, a mosdó és a papírtörölköző található, a másodikban mindössze egy alsó dínóálkapocs alakú porcelán vizelővályú, a harmadikban pedig a fafedeles székelőkagyló. Míg az első két fülke egy teret alkot, ez utóbbit kényelmetlenül befelé nyíló ajtó teszi zárhatóvá. Alapterületre nem több négy négyzetméternél.) Az egyik barátomat leköpték, lezsidózták és megütötték, a másikat leütötték a hátsó fülkében. Utóbbinál a testi eredmény: rövidebb eszméletvesztés, két helyen felrepedt fejbőr, vérfoltok a budi csempéjén valamint a gyönyörű, drapp zakón, és agyrázkódás. Ezt tették a fekete ruhások, majd kisétáltak a Libellából. Kérdheti bárki: miként? Miként s hogyan jöhettek be, tehették ezt és mehettek ki úgy, hogy közben mi is ott voltunk, mindössze tán tizenöt-tizenheten, hölgyek és fiúk vegyest, többségben az utóbbiak? Volt alkalmam eleget gondolkodni a kérdésen, és mondhatom, elégedetlen vagyok a válasszal, annyira egyszerű. Sunyi és profi számítás amott, (fél)részegség emitt. Hogy egész egyszerűen nem vettük észre, hogy bejönnek. Hihetetlen? Igen, nekem is az. Az első nem oda való képem az estéről, hogy ülök a pulttal szemközti pamlagsor belső asztalánál, ülök, és hátrafordulok. Csak úgy, mert ülés közben forgolódik az ember. Nem gyanakodva, csak úgy, hogy lássa, mi történik a világban. És ahogy így hátrafordulok, látom, hogy az oszlop mögül két ilyen fekete ruhás kopasz sétál ki a Libellából. És mondom is nyomban maga elé, meg az asztalnál ülő beszélegőtársaimnak – akikre már nem emlékszem –, hogy: „Mi a faszt keresnek ezek itt?” Meghallja a mondatomat a középső asztalnál ülő eszelős tekintetű lány (tettestárs?) – pár perccel később, amikor fél méterről szembezsidóz, őt fogom kikotorni majd a Libellából -, hogy mi ez az előítélet, meg hogy hogy mondhatok ilyeneket, hiszen akik épp távoztak a helyiségből, azok komoly emberek, zenészek maguk is egy jeles sikereket elért zenekarban. Mondja a nevét is az együttesnek, félrészegségemben sajnos elfelejtem. Ennyiben maradunk. Tényleg, merülök magam elé, talán rendes emberek, zenészek maguk is, csak magasak, borotvált fejűek, sok hússal a csontjaikon, és fekete ruhában szeretnek járni. Fölülök a pulthoz, sört rendelek, és iszogatni kezdem. Eltelik még valami kis idő, két perc, négy perc, nem tudom, amikor a budi bejáratánál megjelennek a barátaim, lassacskán, egymást támogatva. Végre leesik, hogy történt valami, az is, hogy mi. Az elkövetők akkor már percek óta nincsenek a helyiségben, mint utóbb megtudom, amint meglátták a hely tulajdonosát, – a helyzetet amúgy szintén későn észlelő – Bandit, hogy telefonál, azonnal elhúztak. És bárkivel beszéltem és beszélek azóta, aki ott volt, mindenki ugyanazt mondja, hogy a merénylet alatt nem észlelt semmit, ivott, udvarolt, szédelgett, beszélgetett. Ezt, a közös bódulatnak ezt az oly hőn vágyott, már félisteni állapotát  használták ki a tettesek, azt az időzónát ahová mindannyian törekszünk, sóváran, mindig is. (Ama bódulatét, amely mégiscsak a Földön tartja az emberiséget, mellesleg.) Ha barátaink segítségért kiáltanak, és mi meg is halljuk odakint a kiáltásukat, nem tudom, mi lett volna. Tény, hogy nem kiáltottak értünk, hanem kiállták a szerepüket. Szégyent érzek, és szomorúságot. (Ami egy pillanatig sem menti fel – Szakma! – Sisso nassosasszonyt, aki tévhíren alapuló fészbúk-fröccsenésével a gazemberek cinkostársává tett bennünket és mindenestől a Libellát! Letört volna a keze, ha törzsvendégként előbb fölhívja Bandit, vagy engem, és megkérdezi, hogy mi történt?!) Szégyent érzek tehát, és mély, rohadt szomorúságot. Az elmúlt két évtizedben számos alkalommal volt alkalmam elgondolkodni azon a valóban különös tüneményen, miként lesznek egyes aranyos csecsemőkből és óvodásokból zenészek és költők, vagy egyszerű emberek, akik csak élni akarnak, s miként más hasonlóképp aranyos csecsemőkből és óvodásokból fekete ruhás kopaszok, akik csak ölni akarnak. Tudom a leckét, hol mélyenszántónak, hol kevéssé eredetinek hitt szociológiai és lélektani magyarázataim egy ideje mégis csak untatnak. Egy valamit tudok csupán: nem úszhatjuk meg mi sem.