hirdetés

Karafiáth Orsolya: Café X

Az Ulpius-ház Könyvkiadó újdonsága

2004. november 9.
Miben áll e prototípus prototípus-jellege? - kérdezhetik, s nagy szerencséjük van, hogy itt vagyok, mert máris megválaszolom. Abban a gesztusban és attitűdben, hogy nem csu­­pán írja: éli a költészetet. Hogy ott van mindenhol, ahol két cintányért össze­ver­nek, ahol felmennek a függönyök. Hogy te­vé­­kenységi kör vagy munka helyett életmódként fog­­­ja fel és akként értelmezi a művészetet. Mondhatni, egy­­fajta komplex projektként éli meg a lírát, miáltal az, amit csinál, s az, ahogyan él, maximális módon fe­­di egymást, tö­ké­­letesen egybecseng.
hirdetés

Bolti ár: 1980 Ft
Terjedelem: 130 oldal
Kiadás éve: 2004
ISBN: 9639602485
Szerkesztő: Keresztury Tibor


Keresztury Tibor: Tanmese Orsiról s egy megrogyott szerkesztőről  
    
Szereplők:
 
Orsi
Egy megrogyott szerkesztő  


Történik: itt, és mindenhol, ahol két cintányért összevernek.
Időpont: a kilencvenes évek második fele és napjaink.
 
 
Az 1996-os év egyik nemtörténő, lomha délelőttjén a megroggyant szerkesztő egy napi­la­pot lapozga­tott. Nem mintha érdekelte volna benne bármi, csak hogy teljen az idő, s mert az erezet az asztal lapján né­­­miképp már unalmasnak mutatkozott. Egy akkora ásí­tást nyomott el, hogy az áll­kap­­csa majd­­nem leszakadt, ahogy haladt a hétvégi melléklet fe­­lé, hogy hivatalból megtekintse a kultúr­ro­va­tot. Nem mintha nem lehe­tett volna jó­elő­re tudni, kik fognak szerepelni benne - megroggyant emberünk most sem tévedett -, ha­­­nem mert arra volt az újság vége, s mivel igen másnapos volt, végezni akart vele mi­ha­­­ma­­rabb, hogy vala­mi kíméletesebb, szellemileg kevésbé megerőltető tevékenységi for­­mával üsse el, ami e tes­­­tet-lelket ki­me­­rítő, rettenetes napból a megváltó, öntudatlan éj­­szakáig még hátravan. Arra készült, a pár­­­­­­kányon tanyá­zó, elképesztő állapotú, nyisz­lett vadgalambokat fogja majd szemügyre venni, tüzetesen, hogy jó sokáig tart­son, ami­kor - bár a betű futott, a napilap zizegve remegett a kézben, és erősen hul­lá­moz­­­­­tak a so­rok -, gon­dolom a jó ég kegyelméből megakadt a szeme egy verszárlaton.
 
Ha voltak már úgy igazából másnaposak, akkor maguk itt most velem bizonyára egyet fog­­nak ér­­­teni ab­ban, hogy a dolgozó olyankor sok mindenre vágyik, úgy mint: boroga­tás, jeges tömlő, Algopyrin, csend, erőleves, szó­davíz, ám a vers, főképpen a kortárs líra egé­­szen biztosan nem tartozik ezek közé. A meg­roggyant szer­kesztő szá­mos józanodó, na­­gyon részeg embert látott viharos és munkás élete során, ám olyan­hoz nem volt sze­­ren­­­csé­je, akárhogy túráztatja az emlékezetét, aki ébredéskor azt követelte volna, hogy azon­­nal adjanak neki egy ver­ses­kötetet. Egy sem akadt köztük, aki - midőn nem lanka­dó, hősi erő­fe­­szítéssel résnyire nyitotta vas­abroncsra vágyó, lük­­­tető fejében a látószer­ve­ket - avval a jól ismert, vize­nyős nézéssel nem azt kutatta vol­na min­­­den erejéből, hogy kik ezek itt körülötte, hol is van ő valójában - hanem hogy hol talál egy köl­te­­ményt, amit ha­la­déktalanul magáévá tehet. Hogyha ebben egyetértünk, ha a szerkesz­tő­vel egyetemben Önök sem lát­tak még ilyet, akkor Önök is történelminek fogják értékel­ni azt a pillanatot, mikor mesénk fér­­­­­fi­­szerep­lő­je a címmel kezdődően, önként, minden­ne­mű külső kényszer, zsa­ro­lás és fenyegetés nélkül el­­­ol­­vas­ta egy totálisan ismeretlen, húsz­­­éves lány első megjelent versét, sorról sor­ra, egé­szen a szemet megakasztó, bravú­ros zár­­­latig.


Lehet, ez a nem szokványos első találkozás tette, de onnantól ez a pálya máig a leg­szű­kebb látókörében ma­radt. Kezdetben az fogta meg, hogy ez a szemtelenül fiatal lány egy­­általán nem erőlködik - abszolút nincs benne semmi­fé­le akarás, terv, célratartás, fon­­­tosságtudat. A szabadság, amivel nem vette tekintetbe a szokásokat, a sza­­­bá­lyokat - ahogy nem akart a magyar költészetben idomulni, hasonulni senkihez és sem­­mihez. Ahogy nem vette tu­­­do­másul, hogy mi van; hogy a szakmai etikett szerint hogy kéne ír­nia és vi­­­sel­kednie - ahogy ő gon­dol­ta, aképpen csinálta, üdén, természetesen. Csakhogy ez a szertelenség a kez­det kezdetétől jól látható módon kivételes adottságokon nyugo­dott - mondhatni a kisujjában volt a forma már ka­masz­ko­rá­ban is. Hallotta a verset, mi­e­lőtt megírta volna, érezte a dallamot: az embernek az volt az ér­zése vele kap­­csolatban, hogy odabent evidens módon megvan a dolog - s ehhez az adotthoz és készhez kell csu­pán csak versről versre hozzárendelni a szavakat. Az ilyenekre mondják, hogy "szüle­tett" költő, meg hogy "őstehetség", azt hiszem - s ha ez így van, akkor Orsi az őstehet­ség legújabbkori változatának pro­totípu­sa.
 


Miben áll e prototípus prototípus-jellege? - kérdezhetik, s nagy szerencséjük van, hogy itt vagyok, mert máris megválaszolom. Abban a gesztusban és attitűdben, hogy nem csu­­pán írja: éli a költészetet. Hogy ott van mindenhol, ahol két cintányért össze­ver­nek, ahol felmennek a függönyök. Hogy te­vé­­kenységi kör vagy munka helyett életmódként fog­­­ja fel és akként értelmezi a művészetet. Mondhatni, egy­­fajta komplex projektként éli meg a lírát, miáltal az, amit csinál, s az, ahogyan él, maximális módon fe­­di egymást, tö­ké­­letesen egybecseng. És mert az életprogram és az írás egy és ugyanaz, a megírt vers, s a je­lenlét - megjelenés, viselkedés, a modorok, gesztusok, szerepek tömkelege - a pro­jekt egyenrangú része lesz. A dolog nem ér véget az elkészült versekkel, az alkotó nem pi­hen: megcsi­nál­ja hozzájuk önmagát. A kelléktár ekképpen, amit Orsi mozgósít és fel­vo­­­nul­tat, ma­gá­ból a lírájából fakad - a szerep imma­nens része, tartozéka mintegy - nem pe­dig felvett pó­zok tömkelege. Modorosság helyett itt a modor a pro­­­­dukció vele­já­ró eleme. És mi­­kor a megroggyant, megfáradt szerkesztő, aki azt hitte, már nem le­­het ne­­­ki a mai ma­­gyar a költészetben újat mondani, megértette ezt, egyre jobban kezdte ez a pro­­­­jekt von­za­ni. A ki­lenc­ve­nes évek egyik lehetséges, új modelljét kezdte benne sejte­ni, ami az erős kontú­rok­kal fel­vitt, adekvátan túlhang­sú­lyos smink­­kel egy olyan új, ér­vé­­nyes szerep, köl­tői magatartás elő­futára lehet, amivel a kor­­­társ magyar lí­ra elkezdheti vissza­nyerni el­veszített híveit.
 
Csak az volt a baj, hogy ahogy a Karafiáth-jelenség kiteljesedett, egy pillanatra megvolt a veszélye, hogy a szerep túl­sza­lad a költészeten: hogy ezt progresszív, szép, perspek­ti­vi­kus történetet eluralják a műkör­mök, szipkák, pa­ró­kák, boák. Hogy túl­fut majd a ró­ka­­prém a költőn; a női magazinok felülírják az irodal­mi folyóira­to­kat. Hogy a reflek­tor­fény elhiteti: a produkció megvan, mondhatni magától működik, volta­kép­pen nem szük­sé­ges a melót magát, a teljesítményt, az aprómunkát alápakolnia. A megroggyant szer­­kesztő elkezdte félteni a szerzőt, aki a Lotte Lenya titkos éneke után - mint azt többször ki­fejtette - nem, nem, nem akart újabb kötetet: anél­kül is jól elvolt a színpadon. A meg­roggyant szerkesztő szeretné re­mél­ni, hogy volt szerepe abban, hogy KO változtatott ezen az állásponton, de ennél is biztosabb abban, hogy evvel a kötettel, amit itt most meg­­ün­neplünk éppen, maximális módon utolérte a szerepet költőileg. Meg­­­győzően alátette az imidzs alá a köl­té­szetet - és ezzel újra ki­egyenlí­tő­dött, egyensúlyba került a pro­jekt. A Ca­fé X a korai verseknél jóval ma­ga­sabb színvonalon, bölcsebben és higgadtab­ban, cizelláltabb eszközökkel mondja újra a tör­té­­ne­tet, ami - mint minden jó költészet esetében - maga az élet, ter­mészetesen. Ez a könyv versről vers­­­re, nem lankadó kitartás­sal írja újra hőse életét; hely­színek és utazások, fájdalmak és csalódások, sze­rel­mek és nagy magányok finom ke­­zű ecsetvonásai teszik fel a kontúrokat. Az alaphang a Kara­fi­áth-köl­té­­­szetből már a kezdetektől jól is­mert spleen, ami - mint azt a mellékelt ábra is mutatja - szerencsés művészi kons­tel­lációk esetén rendkívül termékeny lehet: ebben a fül­­ledt, telt, karakteresen intenzív stílben és tónusban bont szét és rak össze újra a ver­sek beszélője érzéseket, han­gulatokat, városokat, tájakat, hely­zeteket, arcokat. S mert a köl­tőnek sze­ren­csére van mi­ről mesélnie, s mert kellően kitartó és ak­kurátus, így újra meg újra "átismétli pon­to­san: mi volt", a történet a könyv végére hiánytalan, kerek és be­­fe­jezett. Ilyenkor mondták azt régebben, hogy a köl­­tő "beérkezett". A szerkesztő zá­rás­­ként in­kább mégis csak annyit mondana, hogy mind a tíz ujját megnyalhatja a mű­vész­­nő ra­­jongótábora.
 
The show must go on.
Karafiáth új kötete a szerző és az Ulpius-ház jóvoltából megérkezett.
 
 
Elhangzott a könyv bemutatóján, a Spinoza-házban, 2004. november 2-án.



Részletek a könyvből:


Good morning starshine  

Elmennék én világgá,
de itt vagyok a világban…"
 
Az út. Ádám megint gitározik,
s hátul Tibor meg Évi, összebújva.
Üdvözletem az újabb városé -
száguldó landolás a parkolókba.
Kint álnokul sugárzó napsütés,
vagy hullni kész, elfáradt csillagok.
Vagy köd. Vagy hóesés. Vagy bármi más.
Sehol se otthon, mindenütt vagyok.
 
(Rejtélyes dátumok, még nyolcvanötből.
Emlék: Kelet-Berlin, népünnepély.
Egész távol, úgy gondolom először.
Papámnál van első útlevél.
Az egyetlen jó képem ott virít -
emlék, a BM által átlyukasztott.
Igaz, ez már az új nő is kicsit:
jelez egy több helyen járt, másik arcot,
 
mely nyughatatlan, s mindig útra készen
vár, vagy máris épp indul tovább.
Kétségek nem gyötörnek semmiképp sem:
mindegy, hol élem túl az éjszakát.
Mert hány apartman, kemping, szálloda…
szerencsés természet - bárhol megalszom.
Az eltúlzott kalandvágy záloga:
szotyisban, pályaudvaron, a parton…)
 
Az út. Lacus megint gitározik,
s hátul Borisz meg Ági, összebújva.
Kint hajnal, este, éjjel délután.
Kint évszakok cserélnek színt ma újra.
Száguldás, fékcsikorgás, parkolók -
sehol se otthon, mindenütt vagyok.
Berendezetlen búcsú, érkezés.
Helló, napfény! Sziasztok, csillagok!


Hőség  

1.
Ez most megint az újabb július.
Vibráló, szinte fémes napsütéssel.
Akár a szénsav: dúsul, bugyborékol,
pezseg. S amit mond, mégsem értem.
 
Talán mindez nekem szól, csak száraz,
és szinte érhetetlen nyelvtanát
nem látom át. Helyem lesz rendszerében.
Árnyékbetűkből áll összébb e nyár.
 
2.
Az esti ég, akár a pinceajtó,
elválaszt majd a teljes éjszakától.
Most tudnám bár résnyire kinyitni -
most lenne úgy; lehűtene a távol.
 
Most lennék bár mindennek ellenében,
hiszen kell hogy legyen mindennek ellene.
Magammal szemben néznék újra rád is.
Megkérdezném: “Nos, mit kezdesz vele?"
 
3.
Függöny mögül is csak betűz a nap;
hogy tőle nyugtom többé nem lehet.
Saját, forró nyelvén betűi: hőség.
Sugárzó ék. Hajamba tűzheted.
 
Fényében egy új nyár kirajzolódik.
Erős vázlat, már szinte éle van.
Szívem, szemem egyformán elvakítja.
Riaszt, hogy jó, de mégsem általam.
 


Café X  
 
A sokszor feltört zár ismét kikattan.
Szobám, így átkutatva: otthonos.
Akárcsak én, már ő is láthatatlan -
felméri önmagát, magán-nyomoz.
Café X. Pincezug, albérletek.
Saját árnyékom rejt, amíg lehet.
 
Most sandán pillogok a félhomályban,
fél szemmel már a kasszát kémlelem.
A pisztolyon keresztbe téve lábam -
kibiztosít, akár a félelem.
Café X. Lisztferenctér, pályaudvar.
Ha elkap is, már réges-rég nem úgy van.
 
Most némafilm a helyszín és a díszlet.
Egy megcsalt férj dobos-tortát dobál.
Ártatlan nő vagyok, ki mégis kém lett,
s ő, mint az ellen-kém, utamba áll.
Café X. Hol mindkét fél csak veszít.
Fehér s fehér. Szétmosva színeink.
 
Most úgy, akár egy mexikói bárban.
Ötödször is töményet rendelek.
Hol füstszerű a penge villanása:
seriff, egész idő alatt keres.
Café X. Pultja szánalmas, kopott.
Mellette állok, s nézi, hol vagyok.
 
Most Párizs épp - lokálok, csillogás…
Moszkvában szűkös, alvilági klub.
Soho - felélt, megunt bohém-tanyák;
FBI-ügynök ő, az életunt.
Café X. Átvált százezernyi helyre.
Nincs már nyomomban, mert nincsen nyomom se. 
 
A Téli Ház  


Tizenkettedik szoba  


Hiszen nem kellett költözködni sem.
Nagy könnyebbség, ki még ezt is megússza.
Frissen csiszolt parketta, rézkilincsek.
Most itt élek. Tényleg, lehetne rosszabb.
 
Hőség. Sugárzóan hószín csövek.
És mégse megy, hogy lassan átmelegszem.
Itt bent elromlott egy s más, és a ház
nem ház többé. Tömény, nehéz december.
 
Első szoba
 
Tényleg, még nem jártál az új lakásban.
Nagy belmagasság, és van egy kutyám is.
A lichthofban három bolond galamb.
Figyelgetik a Téli Ház szobáit.
 
Az elsőt már te sem tudnád kinyitni,
s a harmadikba jobb, ha félve lépsz.
Egyébként tetszene. Kezd tágasodni,
s pár ablaka már nem tűzfalra néz.
 
Az utolsó szoba
 
Itt még tavaly, hogy szinte február.
A régi cuccok zsákban és dobozban.
Néhány lépéssel arrébb már idén.
Kétféle lassú tél. És változatlan.
 
Kék álom-hóesés, álom-mínusz -
a lázmeleg lakásban, meztelen.
Áttetsző rács: az ablak. Jégvirág.
Tömör ködpára a Gellérthegyen.
 


Minden, amit a felejtésről tudni kell  


1.
Ahogy a színbe másik szín kerül,
ahogy egy tájképből az arc kiválik:
vonásaid szétbontom, rendezem -
hasonlósággá váltom át hibáit.
 
Amit csak látsz, vagy elképzelni tudsz:
könnyű anyag, hajlékony, engedelmes.
Már bárminek formáját felveszi,
hogy illeszkedjen új tekintetedhez.
 
Vonásaid szétbontom, rendezem,
míg már csupán árnyék-kontúrja van.
Aztán megnézlek, mindent összeértve;
csak nézlek most, egészen arctalan.
 
2.
Végül olyan leszel, akár az ízek:
mi volt, az újra, s újra összeáll.
Csípése játék, édessége múlik,
de önmagára bárhol rátalál.
 
Mint egybeérett, régi társaságban:
röpködnek érthetetlen fél-szavak.
Belső poénok, kínos is nevetni -
időnk emlékezés nyomán halad,
 
s az ismételhető történetekben
mi volt, az újra, s újra összeáll;
Megint vonatra vársz Taorminában,
vagy stoppolunk egy fesztivál után…
 
 
3.
s lassanként minden egynemű zene.
Üres szobákban, és koncert-teremben.
Akár a szó, akár egy mozdulat -
már nem tudom, melyik szólhatna szebben.
 
Lassanként minden egynemű zene,
kottája kézzel írva, elmosódva.
A hangodat, mikor nevetsz, veszekszel,
a suttogást a csönddel összehozza.
 
Mint napjaink, a fáradt tételek,
melyeknek lassú halkulása van.
Betépve Pink Floyd, Mahler harmadikja -
csak hallgatom, egészen hangtalan.
 
*
 
(Felejtselek csillag-szerű anyaggá.
Tűzzé, földdé. Vízzé felejtselek.
Szépség ez is, ragyogva és lehullva -
valódi kép a Göncölök helyett.)


Diamond rain


Legyen hát villám. Csillogás legyen.
Ne tudjak szinte megmozdulni sem.
Kiábrándult csepergés fel ne váltsa:
töretlen és őrült esőkre vágyva.
Csupán a tiszta szétmosás maradjon.
A bőr, a haj; a nézés és a hangom.
Feldíszíthessen kívül és belül
ahogy szemembe áradás vegyül.
 
Olyan ritkán van - elfelejthetetlen -
ha semmi régi nem hat át a percen.
Állok az újban, lassan csontig ázva;
befon töretlen, őrült csillogása.
Nem gondolom, mi állhat még mögötte,
mert most. És holnap. És talán örökre.
Bármeddig így, ha ez most tényleg így van.
S ha mégsem, az se helyrehozhatatlan.
 
Tükörtelen, lehulló kis napok;
kívül, belül bolondul szép vagyok.
Félőrült csillogás. Törése nincs.
Most kéne egyszer még hogy rám tekints.
Áttetsző testemen nehéz eső -
kristályok, óezüst és drágakő.
Talpig tavaknak, égnek ékszerében.
Nézz rám. Szeresd, hogy most már ezt is értem.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
kriptoman kriptoman 2004-11-11 23:33

OK, én vagyok figyelmetlen. Ez a szöveg _elhangzott_ a bemutatón... Ezért írtam, hogy alkalomra alkalmi gondolatokkal jelenik meg az ember - szólampion, élckonfetti. Arra semmit sem mondtál, hogy a szövegben láthatóan kritika is benne foglaltatik (mintegy), ami, ismerve az eseményeket, teljesen érvényes, és nem afféle szófordulatok halmaza. Irigység? Hát akkor nincs, tudomásul vettem.

Bébé Bébé 2004-11-11 22:59

P.s. No és persze sosem az kiabál, akinek éppen a seggét nyalják.

Bébé Bébé 2004-11-11 22:57

Ezt most nem értem, Kriptomán. Hol itt az irigység? Nyelvtorna: ebben egyetértünk, azonban azt gondolom, hogy ez a szöveg - attól függetlenűl, hogy kiről szól -ordenáréan bratyizós, haveros körbenyalás.

kriptoman kriptoman 2004-11-11 17:46

Hogy valami alkalomhoz illő legyen, az megkövetel és lehetővé tesz. Némi emelkedettséget, ünneplést, dicséretet. Ezen belül értelmezve pl. az alábbiakat: "Hogy túlfut majd a rókaprém a költőn; a női magazinok felülírják az irodalmi folyóiratokat. Hogy a reflektorfény elhiteti: a produkció megvan, mondhatni magától működik, voltaképpen nem szükséges a melót magát, a teljesítményt, az aprómunkát alápakolnia." főleg és semmiképpen sem mondanám a szöveget nyelvtornának. Márcsak azért sem tennék ilyet, mert unalmas és undorító mindig azt a bizonyos metaforát használni, így mást keresnék helyette. Amúgy az elfogultság, az irigység jó jel. Talán a legjobb. Még akkor is, ha netán szövegértési problémákból származik. Mondom, netán.

kriptoman kriptoman 2004-11-11 17:43

Hogy valami alkalomhoz illő legyen, az megkövetel és lehetővé tesz. Némi emelkedettséget, ünneplést, dicséretet. Ezen belül értelmezve pl. az alábbiakat: "[i]Hogy túlfut majd a rókaprém a költőn; a női magazinok felülírják az irodalmi folyóiratokat. Hogy a reflektorfény elhiteti: a produkció megvan, mondhatni magától működik, voltaképpen nem szükséges a melót magát, a teljesítményt, az aprómunkát alápakolnia.[/i]" főleg és semmiképpen sem mondanám a szöveget nyelvtornának. Márcsak azért sem tennék ilyet, mert unalmas és undorító mindig azt a bizonyos metaforát használni, így mást keresnék helyette. Amúgy az elfogultság, az irigység jó jel. Talán a legjobb. Még akkor is, ha netán szövegértési problémákból származik. Mondom, netán.