Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili

2012. október 18.

"Komolyan megijedtem, a mamám sosem beszélt a levegőbe, de az italozást nem bírtam abbahagyni. Igyál vodkát, az nem érződik, ajánlotta Mari, és mielőtt hazaindulnál, félóráig már csak vizet vagy narancslevet, ez a recept ideig-óráig működött is, kivéve, amikor elaludtam a lépcsőházban..." - Karafiáth Orsolya Kicsi Lili című könyvéből ajánlunk részletet a Scolar Kiadónak köszönhetően.

Karafiáth Orsolya 

Kicsi Lili (részlet)

Az első próbától kezdve aztán Endrődy tanárnő nekem is Mari lett, mert már rám is rám szólt, hogy ne tanárnőzz, és főképp ne magázz engem a suli után, Lia, légy szíves, itt Mari vagyok mindenkinek, így neked is, remélem nem esik nehezedre, de akkor már nevetett, nem vagyok még öregasszony. Egyáltalán nem tetszik öregasszonynak lenni, bukott ki belőlem hirtelen, mire Mari még jobban nevetett, sajátos egy humorod van, Lia, még meg kell szoknom, de ne aggódj, lesz rá időnk bőven. Aznap hívott el először engem is a kocsmázásra, ahová nyilván örömmel mentem, és az este végére már nagyon úgy tűnt, hogy hozzászokott a sajátos humoromhoz, mert mindenen nevetett, amit mondtam, hozzám dőlt ilyenkor, hogy te miket nem mondasz, suttogott a fülembe, és közben én is feloldódtam, nem magáztam még véletlenül sem, jaj, Mari, ezt nehéz lesz a suliban kontrollálni. A többieknek is megy, kitűnően, tette kezét az enyémre, elvégre színjátszósok vagytok, vagy nem, és kacsintott hozzá, láttam, hogy eszméletlenül csillog a szeme, az enyém is eszméletlenül csilloghatott, mert eszméletlenül csillog a szemed, fogta a tenyerébe az arcomat Mari, túl sokat ittál, kicsi Lia, mára elég. Valóban, kezdtem furán érezni magam, szédültem, és állandóan nevethetnékem támadt, alig tudtam kimenni a mosdóba, ez hát a részegség, gondoltam. Ez is furcsa volt, a mamám és a papám sosem ivott, én sem ittam, most se sokat, a második pohár bor állt előttem, később ennyivel kacagva megbirkóztam, de aznap este kihánytam a vacsorát, és a mama üvöltözött, hogy mégis, mit képzelek, berúgni délután, különben is, majdnem megőrült, azt sem tudta, hol vagyok, ebből ne legyen rendszer, mert megbánom. A legegyszerűbbnek tűnt Ancsira fogni az egészet, mert azt valahogyan ösztönösen megéreztem, hogy nem szabad Marit belekevernem a dologba, Ancsiék leitattak, sajnálom, nem fog előfordulni többé. Azt ajánlom is, kiabált tovább a mamám, mert ha előfordul, ha még egyszer részegen állítasz haza tanítás után, annak nem lesz jó vége, meglátod, ha így folytatod, szégyenszemre eléd megyek az iskolához, kiveszlek a színjátszók közül, és akkor majd pisloghatsz. Komolyan megijedtem, a mamám sosem beszélt a levegőbe, de az italozást nem bírtam abbahagyni. Igyál vodkát, az nem érződik, ajánlotta Mari, és mielőtt haza indulnál, fél óráig már csak vizet vagy narancslevet, ez a recept ideig-óráig működött is, kivéve, amikor elaludtam a lépcsőházban, vagy reggel nem tudtam kimászni az ágyból az irgalmatlan fejgörcs miatt. A mamám egyre idegesebb lett, de érdekes módon nem tett lépéseket, hallgatott. Ennek csak az lehetett az oka, hogy a barátnője megint a lelkére beszélt, az egyik telefont sikerült kihallgatom, hogy Anna, az ég áldjon meg, minden kamaszlány iszik, ez teljesen normális, hozzá tartozik a fejlődésükhöz, az én lányom is iszik, na és, mi van abban? Inkább most szokjanak hozzá egy kicsit a piához, társaságban, most tanulják meg, mit tesz velük az alkohol, minthogy felnőttkorukban zugivókká váljanak. Addig jó, amíg Lia az osztálytársaival mulat, és nem bandákba verődve kerül, ki tudja milyen veszélyes szituációkba. Ne légy ilyen kérlelhetetlen, Anna, légy elnézőbb, és örülj, hogy Liának sikerült valamelyest beilleszkednie. Nos, a mamám nem örült, de békén hagyott, eleinte legalábbis, szemet hunyt a kimaradások, elmaradások, összecsuklások, rosszullétek, magányba fordulás felett. A hétvégék voltak a legrosszabbak. Ilyenkor nem volt se tanítás, se próba, Marit lekötötte a családja, velük ment le a nyaralóba, vagy ment egyszerűen családozni a városban, mert kiterjedt rokonsága volt neki is, mint Ancsinak, aki szintén megszűnt létezni a hétvégéken, főképp vasárnap, mert szombatonként néha átugrott azért, de inkább csak azért, hogy tanuljunk egy kicsit. Egyre többet gondoltam Marira, és utáltam az egész szituációt, attól féltem csak én kreálom magamnak ezt az egész történetet, neki nem is vagyok fontos, csak egy tanítványa vagyok a sok közül, aki ráadásul még viszonylag friss az osztályban, akivel törődni kell, mert olyan egyedül van szegény, akivel az egy Ancsin kívül nem foglalkozik senki, aki szerencsétlen és elhagyatott. A tanulás egyre kevésbé érdekelt, kivéve a magyarórákat és a színkört, de nem is a véget nem érő próbák, hanem Mari miatt, hogy beszélgessünk, hogy hozzám érjen, hogy elmerülhessek a tekintetében. Állandóan vizslattam, hogy neki is nagyon fontosak-e ezek a lopott alkalmak, ezek a titkos összerezdülések, és azt kellett észrevennem, hogy igen, talán igen, hogy hétfőn mindig egy merő mosoly lesz, ha meglát, hogy összerándul ő is, ha váratlanul hozzáérek.

Nem értettem az egészet, de az biztos, hogy olyan lett ő nekem, mint azelőtt senki más. Megbíztam benne, meséltem neki a mamáról, a papáról, a nyaralásokról, meséltem neki az estéimről, a könyvekről és a zenékről, amiket szeretek, egyszóval csupa olyan dologba avattam be, amikről nem beszéltem amúgy. Ő is szívesen mesélt, főképp már sok pohár konyak után a férjéről, az álmairól, fura filmekről, versekről és kedvenceiről, a dívákról. Egyik este, mikor végre kettesben maradtunk egy bárban, óvatosan magához ölelt, hogy Lia, rájöttem, mi a bajom a te Wendláddal. Jól játszod, látom rajtad, hogy érted a szerepet, de valami mégis hiányzik. Volt már neked orgazmusod, Lia, nézett a szemembe, tudod, te mit jelent az, ha valakit az egész lényeddel kívánsz, hogy lüktet a puncid, egy merő lucsok leszel egyetlen pillantásától, és majd beledöglesz, ha megérint? Átéltél te már ilyesmit, Lia? Nem tudtam felelni, éreztem, ahogy izzadság gyűlik a hónaljamban, és reszketni kezdek. Nem, suttogtam, azt hiszem még nem, hazudtam neki, mert azt ugye nem mondhatom az osztályfőnökömnek, hogy hát persze tanárnő, hogyne éreztem volna, éppen most érzem, egy merő lucsok a puncim, és majdnem megőrülök, nem, nem éreztem, ismételtem megint, és kértem, hozzon nekem még egy vodkát. Nem kell megijedni, kacagott fel, és elengedte a vállam, mindig elfelejtem, milyen fiatal vagy, milyen angyalian fiatal és milyen tapasztalatlan. De majd megismersz mindent, kis Lia, légy nyugodt, és persze, hozok neked még egy vodkát, ne romoljon el a jókedvünk, és én megint teljesen szétesve, megrendülten és a fejemben egy merő káosszal értem haza, és megint kikerültem a mamám tekintetét, és rögtön vettem egy jéghideg zuhanyt, hogy legalább a lüktetés abbamaradjon. Reggel pedig fegyelmezetten mentem suliba, végigültem a tanítást, a próbán igyekeztem a maximálisat nyújtani, már amennyire ez a belső feszültség engedte. Örökké elkalandozott a figyelmem, mindig máshol voltam, Marival voltam, mintha magamban neki beszélnék, és vártam a próba végét, vagy ha nem volt próba, akkor a tanításét, hogy kettesben maradjunk, és általában sikerült is kettesben maradnunk, ő is akarta, neki is fontos volt, ha nem lett volna az, akkor ugye miért, és sétálgattunk, és beszélgettünk, főleg kocsmákban persze, kezdtem rászokni a dohányzásra is, mert Mari olyan helyesen dohányzott, nagyviláginak tűnt, grétagarbósnak, dietrichesnek, olyan akartam lenni én is, próbáltam ugyanúgy hátravetni a fejemet, mélyített hangon nevetni, gyakoroltam, hogyan húzzam össze sejtelmesen a tekintetem, Mari néha kinevetett, mit butáskodsz, épp az a legszebb benned, hogy olyan kislányos vagy, illetve felnőtt vagy egy kislány testében, jaj, összezavarsz, Lia, totálisan összezavarsz. Látom, most te vagy a Mari kedvence, szúrta oda Ancsi az egyik délelőtt, azért vigyázz vele, mindig összeborul valakivel, aztán ejt is mindenkit ugyanolyan hamar, ne hidd, hogy kisajátíthatod, ne hidd egy percig se. Csak mosolyogtam magamban, ugyan, mit tud Ancsi arról, ami köztünk a délutánok-esték alatt kialakult, ugyan, mit sejt a kis felületes Ancsi, mit sejtenek a többiek, lófaszt se sejtenek, nem is gyaníthatják, hogy köztem és Mari között mély és elszakíthatatlan kapocs van, hogy megértjük egymást, a férjemnél is többet tudsz rólam, Lia, mondta tegnap is, közelebb érezlek magamhoz, mint őt, pedig vele már tizennyolc éve együtt nyomom, megnyitottál bennem valamit, hozzád teljesen nyílt és őszinte tudok lenni, egy ajándék vagy nekem, Liamia, igazi ajándék, és simogatta a hajamat, puszilta összevissza az arcomat, és nem akarta engedni, hogy hazamenjek, csak még egy kicsit maradj itt velem, Lia, gyógyító a mosolyod, a látványod, maradj. Hát ezt nem érthetik a többiek, se Ancsi, se a mamám, se a bornírt banda a suliban, ehhez ők fel nem érnek.

 

 

Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili
Illusztrálta: Filó Vera
268 oldal
Scolar Kiadó, Budapest, 2012

 

Karafiáth Orsolya regényének főhőse a harmincéves Lia. Története két viharos szerelmi kapcsolatának szálán fut: a gimnáziumi tanárnőjéhez, Marihoz fűződő szerelmét későbbi főnöknőjéhez – az olykor elbűvölő, máskor végtelenül nyers és érzéketlen Lilihez – való viszonya tükrében fedi fel. Vajon ki tud-e törni Lia abból a bűvkörből, ami miatt mindig csak lelki hierarchiákban képes gondolkodni, és csak ennek függvényében tud bármiféle kapcsolatot elképzelni? Megtanul-e végre nemet mondani, és felvállalni önmaga vágyait?