Karen Blixen: Hét fantasztikus történet
A Polar Könyvek sorozat ajánlata
Karen Blixen alakját és életét a Távol Afrikától című filmből ismerte meg a világ. Cseppet sem kevésbé izgalmas írói pályája a filmben ábrázolt sorscsapások, a kávéfarm csődje és szerelme halála után kezdődött csak el. Egyedülálló életműve a dán bárónőt mára a világirodalom klasszikusává avatta.
- 2007. március 31.
A Hét fantasztikus történet Karen Blixen fő műve. Dániai otthona csendjében azokat az egzotikus meséket írta le, melyekkel kenyai farmján szórakoztatta a hozzá betérő vendégeket, elsősorban szerelmét, Denys Finch Hattont. Az először álnéven, angolul megírt elbeszéléskötet Amerikában egy csapásra a „hónap könyve” lett. Hemingway a Nobel-díj átvételekor azt nyilatkozta, hogy Karen Blixen jobban megérdemelte volna a díjat, mint ő. Az amerikai kiadás után egy évvel a könyv az írónő saját fordításában hazájában is megjelent.
Író: Karen Blixen
Cím: Hét fantasztikus történet
Sorozat: POLAR KÖNYVEK
Kiadó: QLT-Műfordító-Bt.
Méret: 130x197 mm, kemény borítós
ISBN 978-963-06-1981-3
ISSN 1418-0243
Bolti ár: 2900 Ft
Megjelenés: 2007. április eleje
Részlet a könyvből:
Az 1863-as év egyik teliholdas éjszakáján a parttól alig egy mérföldnyire Lamuból Zanzibár felé tartott egy kétárbocos vitorlás hajó.
Teljes vitorlázattal menekült a monszun elől, elefántcsontból és rinocéroszszarvból álló rakományával, mely utóbbi mint szerelmi ajzószer oly nagy tekintélynek örvendett, hogy még Kínából is eljöttek érte kereskedők Zanzibárra. Ám a hajó ezeken kívül egy titkos rakományt is vitt, mely egy napon még nagy erőket volt hivatva megmozgatni, amiről a szunnyadó vidék, mely mellett a hajó elhaladt, még csak nem is álmodott.
Felkavaró volt e csendes éj mélységes nyugalma és békessége; szédítő és veszedelmes, mintha a világ nem is önmaga lett volna többé, hanem valami varázslat hatására egyszeriben tótágast állt volna. A féktelen monszun messzi földről érkezett, és végtelen útján kényére-kedvére hajszolta maga előtt a hullámokat, a sápadt hold és a súlyos felhők alatt. Ám a víz színén vakítóan ragyogott a holdsugár, mintha voltaképpen a világon minden fény a tengerből áradna, és az égbolt csak azt tükrözné vissza. A hosszú, fenséges hullámok csalókán szilárdnak tűntek, mintha akár járni is lehetne rajtuk, és a hatalmas égbolt lenne az, amibe belezuhanhatna az ember, hogy örökre alámerüljön feneketlen ezüst szakadékában; a ragyogó ezüstben, a matt, patinával bevont ezüstben, az ezüstben tükröződő örök ezüstben, melyben világok mozognak, tornyosulnak fel és változtatnak alakot hangtalanul, súlytalanul.
Két rabszolga állt mozdulatlanul a hajó elején, mint két szobor; félmeztelen testük fémesen szürkéllett, akár a tenger, ahol a hold nem világította meg, csak hátuk és tagjaik sötét árnya rajzolódott ki a végtelen, sík vízen. Az egyik rabszolga fején a piros sapka tompán világított a félhomályban, akár egy érett ringló. A vitorlavászon egy helyen befogta a holdsugarat, és krétafehéren fel-felcsillant, akár egy döglött hal hasa. A levegő fülledt és párás volt, mint egy melegházban, a hajódeszkák és a kötelek sós verítéket izzadtak. A hajó orra és fara körül súlyos hullámok énekeltek sóhajtozva. Hátul egy lámpa körül három ember ült vagy inkább hevert a fedélzeten.
Az első az ifjú Said Ben Ahamed volt, Tippo Tip nagyúr unokaöccse és egyik kedvence. Ellenségei árulása folytán Said két évig raboskodott északon, de aztán sikerült megszöknie, és megannyi veszély s kaland között eljutnia Lamuba. Most ott ült a hajón, és anélkül, hogy bárki tudott volna róla, hazafelé tartott, hogy bosszút álljon ellenségein. Perzselő bosszú égett Said szívében, ami még a monszunnál is nagyobb erővel hajtotta a hajót; vitorlája és ballasztja is volt egyben. Ha csak sejtették volna Zanzibárban, hogy Said hazafelé tart, sok pasa pakolta volna fel sebtében kincseit és háremét, hogy meneküljön, amerre lát, amíg nem késő. Hogy hogyan végződött aztán Said bosszúja, arról más történetekből értesülhet az olvasó. Gondolataiba mélyedve, keresztbe tett lábakkal ült Said a fedélzeten, mélyen előrehajolva, összekulcsolt kezét a deszkán pihentette maga előtt.
A társaság következő és legidősebb tagja egy messze földön ismert személyiség volt, maga a nagy Mira Jama, a híres mesemondó, akinek szép történeteit és költeményeit a fél világ ismerte és szerette. Törökülésben ült ő is, akárcsak Said, hátat fordítva a holdnak, de ahhoz elég világos volt az éjszaka, hogy kitűnjék, Mira Jamának volt már egy kellemetlen találkozása a végzettel, amikor orrát és fülét is tőből lenyiszszantották. De hiába volt rongyokba öltözve, még így is őrzött valamit egykori pompájából. Karcsú derekán vastag, kifakult karmazsinvörös selyemsál feszült, mely egy-egy mozdulatára a kis lámpás fényében felizzott, akár a tűz vagy a rubin.
A harmadik utas egy vörös hajú angol volt, bizonyos Lincoln Forsner, akit a bennszülöttek Tembunak hívtak, ami egyaránt jelenthet elefántcsontot és alkoholt is. Lincoln gazdag családból származott, de a változó szelek hol ide, hol oda vetették, míg végül idekerült, erre a hajóra, s most arab ingben és bő, indiai nadrágban, ám angol úriemberre valló nyírt pofaszakállal hasalt a fedélzeten. Valamiféle száraz levelet, a szuahélik nyelvén morungut rágcsált, mely biztosítja az éberséget és a jó közérzetet. Időről-időre nagy sugárban, messzire kiköpte a morungut, mely közlékennyé tette. Elmondta, hogy Said iránti barátságból csatlakozott küldetéséhez, meg azért is, mert kíváncsi volt a fejleményekre, melyekhez hasonlót oly sok különböző országban látott már. Könnyű volt a szíve. Szeretett hajózni, a tiszta éjszaka, az utazás és a telihold jó hangulatba ringatta.
– Miért nem mesélsz ma éjjel valami jó történetet nekünk, Mira? – kérdezte az angol. – Régen olyan sok jó mesét tudtál, melyektől megfagyott a vér az ember ereiben, és többé nem mert megbízni a legjobb barátjában sem; ezek a történetek jól illenek az ilyen meleg éjszakákhoz, és tanulhat is belőlük az, aki nagy kalandokra készül. Vagy talán nem tudsz már több mesét?
– Nem, nem tudok többet, Tembu – felelte Mira –, és ez már önmagában is szomorú történet mindazok számára, akik nagy kalandokra készülnek. Híres mesélő voltam egykor, és különös érzékem volt a vérfagyasztó történetekhez. Ördög, mérgezés, kínzás, árulás, sötétség és őrület, ez mind ott volt Mira tarsolyában.
– Jól emlékszem egy történetedre – mondta Lincoln –, amellyel alaposan rám ijesztettél, mint ahogy a társaságomban lévő két fiatal táncosnőre is, akiknek pedig igazán semmi okuk sem volt rá, hogy megijedjenek, ám azon az éjszakán egyikünk sem mert elaludni. A történet úgy szólt, hogy a szultánnak egy igazi szűzre fájt a foga, és hosszú keresgélés után végre lehoztak neki egy lányt a hegyekből. De amikor először...
– Igen, igen – vette át a szót Mira, és az arca hirtelen egészen megváltozott, fekete szeme felragyogott, kezébe is lassan élet költözött, mint amikor a furulyaszóra két vén kígyó kitekeredik a kosárból. – A szultán olyan szűzre vágyott, aki férfinak még a hírét se hallotta. Hosszú keresgélés után hoztak is neki egy lányt a hegyekből, az amazonok birodalmából, ahol az asszonyok kiirtottak minden fiúgyermeket, és ők maguk vívták meg a vad harcokat. Ám amikor a szultán először belépett a lány szobájába, az ajtó előtti függöny résén át meglátta, hogy a lány az ablakból a palota kertjében fel s alá járkáló meztelen vízhordó fiút bámulja, és közben így beszél magában:
– Istenem, milyen csodálatos helyre kerültem! Az a teremtmény ott bizonyára maga az isten, vagy talán ama erős angyal, amelyik a villámokat szórja. Most már akár meg is halhatok, hiszen láttam azt, amit eddig még senki sem láthatott. – Ebben a pillanatban a vízhordó is felnézett az ablakra, megállt, és a lányon felejtette a szemét. A szultán szíve erre olyan nehéz lett, akár a kő. A szüzet a fiatalemberrel együtt élve eltemettette a kertjébe, egy szép pálmafa alá, egy nászágynak is beillő hatalmas márványkoporsóba. Ott üldögélt a szultán a fa alatt, és eltöprengett az élet furcsaságán; sehogyan sem értette, miért nem teljesülhet soha az ő kívánsága; egy kisfiút odarendelt maga mellé, hogy töprengése közben fuvolázzon neki. Ez volt az a történet, amit egykor hallottál.
– Igen, de akkor jobban mesélted el – mondta Lincoln.
– Jobban – felelte Mira –, akkoriban Mira még nélkülözhetetlen volt a világ számára. Az emberek szeretnek rémüldözni. A nagy hatalmú uralkodóknak, akiket túl sokáig tápláltak mindenféle hízelkedéssel és édességgel, fel kellett pezsdíteni a vérét valamivel. A tiszteletreméltó dámák pedig, akikkel soha semmi nem történt, alig várták, hogy legalább egy éjszakát átreszkethessenek ágyukban. A táncosnők is könnyedebben és lendületesebben emelgették a lábukat, ha rettegésről és üldözésről szóló történeteket hallottak. Ah, hogy imádtak akkoriban; akkor még szemrevaló voltam, és pompás alakú. Finom borokat ittam, puha selyemruhákat és borostyán ékszereket hordtam, házamban tömjén füstölgött.
– És mitől állt be ez a nagy változás az életedben? – kérdezte Lincoln.
– Ah – sóhajtott Mira, és visszasüppedt korábbi mozdulatlanságába.
– Az évek során egyre kevésbé tudtam már félelmet érezni. Ha az ember tudja, hogyan is függenek össze egymással a világ dolgai, már nem tud verset írni róla. Ha elég sokáig társalogtál szellemekkel, és az ördöggel cimborálsz, végül a hitelezőidtől jobban félsz, mint ezektől. Ha valakit egyszer felszarvaztak, utána már nem fél a szarvaktól. Túl közelről ismerem már az életet. Már nem hagyom becsapni magam azzal, hogy az egyik dolog értékesebb a másiknál. Nappal vagy éjszaka, ellenség vagy barát, nálam szinte egyre megy. Hogyan ijesztgessek másokat, ha én magam már nem ismerek félelmet? Egyszer régen tudtam egy csakugyan hátborzongató történetet, pompás történet volt, tele lelki gyötrelmekkel és könnyekkel, nagyon szerette a nép; egy csinos fiatalemberről szólt, akinek a végén levágják az orrát és a fülét. Most már senkit sem tudnék megijeszteni ezzel, ha akarnék sem, mert tudom, hogy így sem sokkal rosszabb az élet, mint azelőtt. Ez az oka annak, hogy most csontsoványan, ócska rongyokban látsz, és ezért kísértem Saidot a börtönbe és szegénységbe, ahelyett hogy a hatalmasok trónja mellett ülnék virulva, és mindenki hízelegne nekem, mint hajdan az ifjú Mira Jamának.
– De akkor miért nem mesélsz nekünk olyan rémtörténetet – vetette közbe Lincoln –, amely a szegénységről és a kitaszítottságról szól?
– Azt már nem – felelte büszkén a mesemondó –, olyan történeteket Mira Jama nem mesél.
– Megértelek, Mira – felelte Lincoln, miközben oldalára fordult. – Ha jobban belegondolunk, mi más is az élet, mint egy tökéletes, pontosan beállított és rendkívül bonyolult gépezet, mely a vidám kölyökkutyát rühes, vénséges, vak ebbé, a büszke csatalovat girhes gebévé, a selyembe-bársonyba öltöztetett, egészségtől kicsattanó kisfiúkat pedig, akik számára a világ még csupa elragadtatás, csupa rejtély, csorgó szemű aggastyánokká változtatja, akik őrölt rinocéroszszarvon élnek?
Hozzászólás