hirdetés

Karl-Markus Gauss: A Dunán lefelé

2018. augusztus 30.

Alighanem ez is egyedülállóvá teszi a Dunát a folyók között, hogy kilométer-számlálása ott kezdődik, ahol a folyó véget ér, és a tengerbe vész. Vég és kezdet itt ugyanúgy egybeesik, amint fordítva a Fekete-erdőben is, ahol egyesül a két picinyke patak, a Breg és a Brigach... – Karl-Markus Gauss osztrák író augusztus 31-én a Dunapest Fesztivál vendége.

hirdetés

Kezdetben volt az alap: a víz, s a víz fölött a szellem lebegett, a szellem pedig szóvá lőn, és úgy hívták: Duna.

Tíz éve nem láttam. A nyolcvanas években egyféle popsztár volt a szerb írók között. Ám amikor Jugoszlávia felbomlott, és felkérték, hogy álljon országa szomorúan szétmorzsolódó zsidó hitközségeinek élére, nem tért ki a feladat elől, hanem a legkomolyabban és nagy gyakorlati érzékkel szentelte magát neki. A feladat, amely rá várt, nyomasztó volt, mert amikor a nacionalisták Jugoszlávia összes nációját mozgósították, a zsidók, akik évszázadokon át a követ szerepét látták el e népek között, tisztában voltak azzal, hogy most fogják véglegesen és visszavonhatatlanul elveszíteni a hazájukat. Sok ezren közülük, akik ellenálltak a választás kényszerének, és a háborúban nem voltak hajlandók sem az egyik, sem a másik oldalra állni, fölkerekedtek a messzi idegenbe. Miután távoztak, elbúcsúzott ő is, s mielőtt nem csak Jugoszláviát, de Európát is elhagyta, Salzburgban még megállt. Ekkor ismertem meg David Albaharit, a sovány, élénk-szomorú tekintetű férfit a már-már törékeny arcvonásaival, aki Belgrádból érkezett, és akinek egy kanadai egyetemen ígértek állást. Tíz év telt azóta, és Albahari e tíz év alatt csupa komor hangvételű, egyszersmind éleslátásról tanúskodó könyvet adott közre: a „Hóesés napokon át", a „Götz és Meyer" vagy az „Anyaország" egyaránt arról az iszonyatról szól, amelytől szabadulni akart. Mert a háború utolérte, bárhová menekült, bármit írt. Most, amikor súlyos betegség gyötörte, és még szikárabbá, látszólag még sebezhetőbbé tette, poggyászában ott lapult a főmű: „A pofon".
A regény a belgrádi Duna-parton indul: egy férfi váratlanul pofon üt egy nőt, aki megszédül, és kis híján a folyóba esik. A páros eltűnik, a felcsigázott megfigyelő-elbeszélő pedig próbálja követni őket Zemun – a régi osztrák erőd, Semlin – sikátoraiba. A cselekmény innentől kezdve talányok, hamis nyomok, összetorlódó események mentén alakul tovább, egyre mélyebbre visz Belgrád titkos zsidó történetébe, és tekervényes útjain leszámol néhány illúzióval, például azzal, hogy éppen a szerb történelem mentes lett volna antiszemitizmustól. Antiszemita propagandától, az alkalmazkodás és a hazafiság minden áron való bizonygatásának kényszerétől szabadon csak egyszer éltek Zemun szerb zsidói, méghozzá éppen a török idők alatt...
Albahari szembeszáll megannyi romantikus Duna-klisével is, legyenek azok akár Habsburg, akár jugoszláv sütetűek, és figyelemre méltó, hogy miközben a Duna-régió zsidó történelméről mesél, tekintetét mégsem a Habsburgok Duna-menti – állítólag szupranacionális – monarchiájára irányítja, és nem is ennek balkáni utódaira, a jugoszláviai népek szocialista köztársaságára, hanem az oszmán birodalomra. Éppen az a szerb elbeszélő, aki félreismerhetetlenül a közép-európai zsidó irodalom hagyományából táplálkozva ír, emlékeztet bennünket egy módszeresen elfelejtett tényre: a Duna nem csak a Habsburgok monarchiáján folyt keresztül, de a török birodalmon is, amely időnként olyan vallási szabadságot engedett lakóinak, amilyenre a keresztény Európában még csak gondolni sem lehetett.

***

Gabriele von Baumbergre egy régi, vaskos könyvben bukkantam rá, amelyet a hagyomány bányájában fáradhatatlanul áskálódó irodalomtörténészek és buzgón kötelességtudó k.u.k.-alattvalók, Nagl, Zeidler és Castle 1914-ben adtak közre „Német-osztrák irodalomtörténet"-ük második köteteként. Amit ott olvashattam róla, még a tudósok porszáraz nyelvén is olyan megrendítően hangzott, hogy igyekeztem többet megtudni az elfeledett költőnőről. Amit sikerült kiderítenem, megírtam „A felfedezetlen Ausztriának szentelt könyvemben – nagyjából éppen akkor, amikor magyar kollégám, Márton László megküldte nekem elbeszélését, amelyben Gabriele von Baumberg magyar férje, az író és forradalmár Batsányi János életének nyomába ered.
Gabriele von Baumbergről 1800 körül azt híresztelték, hogy egész Bécsben ő a legszebb nő, pedig sokkal több is volt annál: tehetséges költő, akinek művészi ambícióit a Habsburg igazságszolgáltatás könyörtelenül felőrölte, önkéntelen forradalmár, aki hátat fordított az előkelő társaság szalonjainak, rendíthetetlen hitves, aki férjét először „a Dunától a Szajnáig", a forradalom fővárosába követte, majd később is hű kísérőtársa volt a politikai fogolynak, akit a Duna menti monarchia egyik börtönéből a másikba hurcoltak. Az „Ister folyó szép énekesnőjét" – a régi görögök Isternek nevezték a Dunát – már húszévesen „bécsi Szapphóként" ünnepelték, aki megigézően és kizárólagosan a szerelem mámoráról és kínjáról énekelt. Szerelme Batsányi János iránt azonban annyi kínt szerzett neki, hogy a múzsa elnémult benne.
Batsányi, aki „magyar nemzete bárdjává" akart válni, a főeretnek Martinovics Ignác barátjaként abba a gyanúba keveredett, hogy csatlakozott a Habsburg uralom megdöntését célzó polgári összeesküvéshez. Letartóztatták, megkínozták, börtönbe vetették, de sikerült Párizsba szöknie, ahol Napóleon bukása után újfent letartóztatták, Ausztriába vitték, s végül, miután megtiltották neki, hogy Magyarországra hazatérjen, haláláig Linzbe száműzték, ez a város pedig legalább a Duna partján feküdt, ugyanúgy, mint az elérhetetlen magyar haza. Martinovicsot, aki korábban egy kolostor apátja volt, a bécsi jakobinus perben halálra ítélték és 1795-ben kivégezték, míg vádlott társa, Alfred Riedel, Ferenc császár egykori nevelője, akit emez szinte odaadó bosszúvággyal üldözött, a munkácsi börtönben kötött ki. Riedel, a bécsi lázadó a messzi Ukrajna erdei közt sínylődött börtönében, barátját, Batsányit, a magyar lázadót viszont Észak-Tirolba hurcolták, ahol várfogságának magánya a „kufsteini elégiákra" ihlette. Hitvese, Gabriele von Baumberg követte Kufsteinba, amint követte Brnóba – ahol Spielberg várában, a politikai foglyok nemzedékeinek tömlöc-sírjában vasalták a cella falához –, végül pedig Linzbe is, ahol az öregedő házaspár mindvégig szigorú megfigyelés alatt állt.
Osztrák-magyar határforgalom mindig is létezett, mégpedig két formában: a hatalom parancsaként, amely, alkalmasint láncra verve, ide-oda küldözgette alattvalóit, valamint találkozásként mindazok között, akik képesek voltak átlépni az állam, osztály és nyelv által rájuk kényszerített határokon. Az öntudatos és tehetséges Gabriele von Baumberg ugyan aligha osztotta férje politikai eszméit, ám maga is megtapasztalta a hatalom igáját, amely ellen Batsányi lázadozott, és büszkén viselte sorsát, amelyet a szerelem osztott ki neki. Az Ister folyó szép költőnője indulatosan elutasította a tanácsot, hogy egyedül térjen vissza Bécsbe és azokba az arisztokrata körökbe, amelyekben egykor annyi elismerés jutott neki.
Az előkelő társaság követét ezzel a gúnyverssel eresztette szélnek: „Kalpagod több szellemet takar e lábason, mintha te viselnéd a kobakodon."
Maradt hát Linzben hites urával, legfeljebb már csak a „tokajiról", a magyar borról írt, amely számára hűséges „búoszlatóvá" vált, s amilyen híres volt fiatalon, olyan elfeledett lett, amikor 1839-ben meghalt. Élete végén Batsányi sem ért el semmit abból, amiért harcolt és szenvedett: művei megsemmisültek, kiáltványai nem leltek követőkre, állampolitikai tervei meghiúsultak, még mielőtt elhagyhatták volna az összeesküvő házát. A besúgók és megfigyelők hálója annyira sűrű volt, hogy az a kevés írott dokumentum, ami fennmaradt tőle, kizárólag a titkos rendőrség aktáiban olvasható, amely elfogta, jegyzékszámmal gondosan ellátta és ekképp az osztrák-magyar felkelések örök archívumába menekítette őket.

Cernavodăról, a romániai Dobrudzsa Duna menti városáról annyi maradt meg emlékezetemben, hogy egy forró napon ott mentem át a világ egyik leghosszabb hídján, és talán egy órába is beletelt, mire átértem az itt már két nagy ágra szakadó folyó felett. A város ősrégi, de rám olyan benyomást tett, mintha egy romépítész a legújabb divat szerint szabta volna át. Cernavodănál ágazik el a Ceausescu alatt épített Duna-csatorna, amely itt, ahol a Duna látványos kanyarral észak felé veszi útját, délkeleti irányban indul el, hogy a legrövidebb úton, Constantától délre érjen el a Fekete-tengerig – s ekképp közel félezer kilométernyi utat takarítson meg a hajósoknak.
A város leghíresebb fiával viszont nem Cernavodăban találkozhattam, és nem is Bukarestben, ahol az év nagy részét tölti, hanem egy svájci múzeumban. „A cernavodăi gondolkodó" egy égetett agyagszobor, amely vagy háromezer esztendővel ezelőtt készült, ám az elfogulatlan nézőt mindmáig képes megrendíteni.
Azért rendíti meg nézőjét ez a gondolkodó, mert úgy ismerünk benne magunkra, akár egy sorainkból rég eltávozott testvérben. Könyökét a térdére téve gubbaszt, arcát a két keze közé támasztja. Orra nagy, kis szája résre nyílik, mélyen ülő szeme pedig felfelé, valami névtelen messzeségbe néz, ahol végül bennünket fedez fel.

***

Még nem tudtam, hogy a Duna mi, de azt már tudtam, hogy dunai svábok vagyunk. Osztálytársaimtól eltérően, akik szülei vagy eleve salzburgiak voltak, vagy a Lungauból, netán egy tiroli faluból költöztek oda, az én szüleim csak 1945 után érkeztek Ausztriába. Ebben pedig volt valami egzotikum. Hosszú vándorlásuk a Bácskában indult, végigvitt a háború dúlta fél Európán, végül teljesen véletlenül végződött Salzburgban. Dunai svábok voltunk, ezt tudtam, mert apám egy menekülteknek létesített tájékoztató irodát vezetett, s az ügyfelek zömét olyan dunai svábok és erdélyi szászok tették ki, akiket egy pusztító világégés végén üldöztek el hazájukból – e világégést pedig a nemzetiszocialisták robbantották ki, akik világhódító tébolyukban egyebek közt a Balkán szerintük megváltásra váró német népcsoportjaira hivatkoztak.

***

Igazában Ferdinandnak hívták, de mert kiskorától fogva jobban húzott magyar pajtásaihoz, mint dunai sváb, román vagy szerb kortársaihoz, így aztán, amikor végre maga dönthetett róla, Nándornak nevezte, és hivatalosan is ezen a keresztnéven regisztráltatta magát. A névváltás félig-meddig nemzetváltás is volt, s Pannóniában, amelyet ősidők óta a nációk sokasága népesített be, ebben nem volt semmi rendkívüli. Sőt: többen változtattak nemzetiséget, mint nevet, így sokszor már csak az utóbbi emlékeztetett arra, hogy az illetőnek kik voltak a nagyszülei. Akadtak dunai svábok, akik sokat adtak német identitásukra, családi nevük mégis Tóth vagy Németh volt – utóbbiban legalább a németség emléke megőrződött –, büszke magyarok meg Großként vagy Kleinként élték le az életüket, hacsak nem magyarosítottak Nagyra vagy Kisre.
Apám családjában politikai és közéleti ügyekről magyarul folyt a szó – elvégre az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés óta a birodalom magyar feléhez tartozott a régió, azonkívül meg művelt embereknek számítottunk, akik úgymond képesek a felsőbbség nyelvén kommunikálni; a német viszont a mindennapok nyelve volt számukra, és irodalmat is szívesebben olvastak németül. Hogy az egyik fivér a magyar Nándor nevet használta, a másikat pedig barátai olykor Bélának szólították, noha ő hivatalosan az Adalbertnél maradt, mindez nem számított sokat. A német Adalbertet, aki az apám lett, 1944-ben éppúgy kitelepítették, mint a magyar Nándort, aki 1956-ban Bécsben halt meg tüdőbajban, amit egy menekülttáborban szedett össze. A fényképek magyar világfiként örökítik meg, fekete bajusszal és kivétel nélkül mindig fehér nadrágban; s miután meghalt, egy könyv, a „Pannóniai novella" hősévé vált, amelyben a már többször felfedezett, újabban ismét feledésbe merült Johannes Weidenheim örökítette meg meredek életútját.

***

Már olyan sokan mesélték el a történetet, hogy kérdéses, egyáltalán megesett-e. Történt egyszer, mondják, hogy Isztambulban összefutottak az emberek, mert olyasvalamit lehetett látni a Boszporuszon, amit még soha: sodródó jégtáblákat, Bécs téli üdvözletét, amelyet a Duna elvitt a Fekete-tengerbe, onnan pedig a Boszporuszba úszott tovább. Az mindenképp helytálló, hogy a Duna nemcsak Sulináig, hanem Isztambulig folyik, s ha a „folyást" nem kizárólag fluviálisan értjük, hanem történelmi mozgásformának tekintjük, akkor még inkább igaz, hogy a Duna éppannyira tartozik Kelethez, mint Nyugathoz. Az oszmán birodalom is nevezhette volna magát Duna menti monarchiának, mellesleg nem kevesen szegődtek a szolgálatába olyanok, akik a Habsburgok vallási vagy politikai elnyomása elől menekültek.

Az osztrák császárok egyik-másik alattvalója fényes karriert futott be a szultán udvarában, vagy éppen a török sereg tábornokaként szolgált, mint például a lengyel-magyar forradalmár, Bem apó, aki 1848-ban Bécsben és Pest-Budán a felkelők élére állt, 1849-ben Erdélyben legyőzte az orosz és osztrák csapatokat, az ellenforradalom győzelme után pedig Konstantinápolyba menekült, ahol felvette az iszlám hitet, s Amurat pasaként harcolt a szultánért. Bem Józsefet, alias Amurat pasát ezzel együtt sem kellene a szabadságmozgalmak bálványává stilizálni, amint azt makacsul teszik, mert a Habsburg-ellenes lázadó a török sereg tábornokaként könyörtelen reakciósnak bizonyult, és lemészárolta Aleppo lakóit, csak mert nem akartak adót fizetni a szultánnak.

***

Hiába utaztam sokat és messzire, a sulinai világítótoronyig soha nem jutottam el. Valami furcsa félsz mindannyiszor visszafordított, eltérített, megállított, mielőtt a Duna-deltát és számtalan oldalágát elértem volna. Ott, ahol egyre lassabban folyik, és átláthatatlanná szélesedik, a Fekete-erdőtől kezdve 2888 folyókilométeren át gyűjtött víztömegét már csak lomhán görgeti tovább, s oda-vissza hömpölygő áttűnése a tengerbe szinte észrevehetetlen, éppen ott tehát, ahol a folyó tengerré válik, éppen ott jelzi a világítótorony a Duna méréstechnikai nullapontját. Mindig vonakodtam attól, hogy ennek az átmenetnek és határvesztésnek kitegyem magam, mintha ez a kiáradás, tengerbe veszés maga a halál volna, amellyel tudvalévőleg minden utazás végződik, s amelyet egyelőre még semmi kedvem ezoterikusan a nagy, utolsó és igazi utazássá átlényegíteni.

Alighanem ez is egyedülállóvá teszi a Dunát a folyók között, hogy kilométer-számlálása ott kezdődik, ahol a folyó véget ér, és a tengerbe vész. Vég és kezdet itt ugyanúgy egybeesik, amint fordítva a Fekete-erdőben is, ahol egyesül a két picinyke patak, a Breg és a Brigach, s a Duna megkezdi útját a 2888-as kilométer-számot viselő parti jelzésnél – mintha csak a folyónak itt, ahol ered, volna a vége, ott pedig, ahol véget ér, a sulinai világítótoronynál lenne a kezdete.

Ez a folyásiránnyal ellentétes számlálás szokatlan, belső igazságáról azonban sokan megbizonyosodhattak, még mielőtt Charles Augustus Hartley angol mérnök a 19. században, a deltában végzett mérési és szabályozási munkálatok során bevezette. Hölderlin, aki elviselhetetlenül szűkösnek és komornak megélt-megszenvedett korából a napfényes és szabad Hellászba álmodta vissza magát, olyan „dallamos folyóként" magasztalta a Dunát, amely a forráshoz vezet, a német kisállamok béklyójából ki- és visszavisz a szabadságba. A Duna, amely azóta mitikus folyó, hogy az argonauták merészen elindultak az Ister titkának végére járni, eredetről és álomról regél, meg arról, hogy útján nem csak embereket, városokat és országokat köt össze, de két világot is: Germániát és Hellászt, Európát és Ázsiát, Nyugatot és Keletet, újkort és antikvitást. A folyó Hölderlin számára a sötétségből ered, hogy kiáradjon a világosságba; az ő szemében a Duna csak torkolatánál éri el a szabadságot, csak akkor, amikor túljutott a német fejedelemségeken, az osztrák monarchián, a Balkánon, csak Sulinánál pillantja meg célját, amelyről azonban előre törve már egész útján tud: ez a cél Hellász, a büszke emberek büszke mértéke.

***

Ottensheim: Húsz éve mindenfelől sereglenek ide, írók és költők Morvaországból és Szlovéniából, Albániából, Erdélyből, sőt a Boszporusz mellől, hogy találkozzanak ott, ahová a fametsző és szóbúvár, a szerelemtől és honvágytól sóvárgó középkori dalnok nevét viselő könyvkreátor hívja őket: amikor Thanhäuser gyermek volt, a Duna tanította meg elvágyódni, hogy partjai mentén fölkerekedjen a nagyvilágba, s amit ott szavakból és képekből a magáénak érez, hazavigye. Így lett Ottensheim dunai metropolisz.

ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA

 

Karl-Markus Gauß (1954, Salzburg) osztrák író, esszéista, szerkesztő. Salzburgban él. Keserű tinta – Esszék a XX. századi közép-európai irodalomról címmel 1997-ben jelentetett meg tőle kötetet a Jelenkor Kiadó. Itt közölt művéből már közölt részleteket a Litera, a Híd folyóirat 2010. májusi számából. Most egy új, német nyelvű Duna-antológia (Der Fluss, Jung und Jung, Salzburg, 2018) megjelenése alkalmából érkezik Budapestre az író. Karl-Markus Gauss osztrák íróval és a kötet szerkesztőivel, Király Edittel és Olivia Spiridonnal Adamik Lajos beszélget a Dunapest Fesztiválon, 2018. augusztus 31-én 19 órakor a Három Hollóban. Közreműködik Márton László, akinek most jelent meg a Kalligram Kiadónál Két obeliszk című, Karl Kraus osztrák költőről és publicistáról szóló könyve, valamint a Duna-antológia más magyar szerzői.

Karl-Markus Gauss

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.