hirdetés

Károlyi Csaba: A preferenciák változtak

2017. március 17.

Az iskola le akar szoktatni nemcsak a kérdezésről, de az ítéletalkotásról is. Noszogatni kell a diákokat, hogy határozottan fogalmazzák meg a véleményüket. Először csodálkozni szoktak, hogy annak örülök a legjobban, ha ez nem egyezik az enyémmel. – A katedrán című sorozatunkban ktatóként is tevékeny kritikusokat, irodalomtörténészeket, esztétákat, írókat kérdezünk, hogyan látják a magyar oktatást. Károlyi Csabával beszélgettünk. 

hirdetés

Milyen személyes indítékok vezettek a tanítás felé. Honnan a motiváció?

Károlyi Csaba: Mindig is szerettem tanítani. Szeretek magyarázni meg vitatkozni. De egyetemi ember, tudós ember nem nagyon szerettem volna lenni, mert nem lettem volna jó tudós. Egy gimnáziumi állás mellett viszont nem tudtam volna rendszeresen írni. Talán ezért lettem szerkesztő, 1989-99 közt a Nappali ház, 1996 óta az ÉS szerkesztője. Nagyon örülök annak, hogy emellett 1994 óta folyamatosan taníthatok az ELTE esztétika tanszékén, korábban műelemzést is, mostanában kizárólag kritikaírást. (1994-1996 közt a Miskolci Egyetemen is tanítottam, az akkor szerveződő bölcsészkaron.) Gimnáziumban is tanítottam két évig pályám elején. Ott azzal fogadtak, mikor beléptem, milyen kár, hogy egy-két év múlva el fogok menni, előbb tudták, mint én. De az nekem máig fontos, hogy a szerkesztői és a kritikusi munka mellett legyen kapcsolatom diákokkal, egyáltalán olyan emberekkel, akiket az irodalom, és főleg a kortárs magyar irodalom érdekel. A magyar irodalom fordítóinak is mindig szívesen tartok előadásokat a friss művekről, amelyeket érdemes volna fordítaniuk. És ha belegondolok, az ÉS-kvartett beszélgetéseiben is van valami pedagógiai elem.

Az ELTE esztétika tanszékén kezdődött ez a pálya? Te tanultál-e kritikaírást?

Igen. A 80-as években a tanszéken Balassa Péter tanított kritikaírást, hozzá jártam, sokan voltunk, hosszú évekig mindig mentünk, mert szerettük. Ő műelemzést is tanított külön, a világirodalom nagy regényeiről, rengeteget lehetett tőle tanulni. Akkor volt a nagy kritikusi korszaka, és akkor írta a meghatározó „segítő kritikáit” a „megújuló prózánkról”. A kritikaírás órájára Garaczi László Plasztikjáról írtam, sikerem volt, kaptam egy ötöst, és közvetítette az írásomat a Jelenkorba. Parti Nagy Lajos szerkesztő azt írta, sajnos, már Domokos Mátyással megbeszélte a kritikát, de írjak másról, írtam másról, az első kritikám pedig végül az Életünkben jelent meg, közben Rónay László beajánlott a Vigiliához is, így kezdődött a kritikusi pályám. Kritikát írni persze később tanultam meg a gyakorlatban, mert csak úgy lehet. Közben doktori ösztöndíjas lettem az esztétika tanszéken, akkor ezt még TMB-ösztöndíjnak hívták, akkor tartottam az első egyetemi óráimat.

Emlékszel-e az első alkalmakra, művekre, amelyekkel foglalkoztatok? Milyenek voltak az első, korabeli tapasztalataid?

A legelső alkalmakra érdekes módon nem emlékszem. 1995 körül fél évig foglalkoztam egy szemináriumon Nádas Péter műveivel, az szép volt. Miskolcon még antik esztétikát is kellett tanítanom, amihez nem értek, de milyen jó volt Platónt és Arisztotelészt olvasni fél évig. Kritikaírás szemináriumokon mindig az aktuális művekkel foglalkozunk, főleg regényekkel, egyrészt mert ahhoz értek leginkább, másrészt, mert egy diáknak tapasztalatom szerint könnyebb kritikát írni egy regényről, mint egy verseskötetről.

1994-ben milyen észjárás, nyelvhasználat, tájékozottság jellemezte a hallgatókat, és ezek miként változtak az évek során?

Nem voltak még online hírportálok és kulturális portálok akkor, még nem e-mailekben kommunikáltunk, nem volt okostelefon, illetve Google, Wikipédia, Facebook. 20-25 év alatt nem szokott ennyit változni a világ, teljesen másmilyenek voltunk mindannyian, így a hallgatók is. A gyerekeim lassan olyan idősek már, mint a diákjaim. Nem tudom, hova lesz az, amit az én generációm tud, és ők már nem, de ugyanakkor olyasmit tudnak, amit meg én nem tudok. Kérdés, nekik meddig lesz szükségük arra, amit az öregek tudnak, és segíti-e őket mindez. Hogyan lehetne, hogy a tradicionális tudásunk beépüljön az ő tudásukba, és praktikusan hasznosítható legyen számukra. „A papíralapú hordozók haldokolnak” – mondta Szilasi László. Igen. A printet digitalizálni kell, akkor él. Feltéve, ha nem fizetős. A könyvekért még hajlandóak a fiatalok is fizetni, a lapokért már nem. Remélem, ez változni fog, de ehhez erősebb polgárság kellene. Ma Magyarországon csak a neten ingyenesen fönt lévő információ a közkeletű információ: szegénység van. És az is van, hogy amit a diákok nem találnak meg a neten, az nincs. Másrészt, amit találnak, azt könnyen elhiszik, kontroll nélkül. Magabiztosabbak és gyámoltalanabbak egyszerre. Gyorsabbak, de néha felületesebbek. Az észjárás nyitottabb és praktikusabb lett azóta, de egyben szórtabb is. A nyelvhasználat a net miatt lazább, néha személyesebb, blogosabb, néha bulvárosabb lett. Már rég nem az a kérdés, tudományos nyelvet használjon-e az irodalomkritika vagy köznyelvet, hanem az, hogy a kritikai köznyelv mennyire próbáljon azért valami szakmai színvonalat tartani. A tájékozottság ugyanakkor nem csökkent, hanem a preferenciái változtak.

A műelemzés során milyen szekunder irodalmakra támaszkodsz? Voltaképpen a fogékonyság fejlesztése lehet a cél, ám a kritikai írások szövegkörnyezete sem nélkülözhető...

A történetet és az elméletet nem nálam kell megtanulni. Ugyanakkor szükség van mindkettőre a műelemzéshez is, a kritikaíráshoz is. Jó esetben látom, ki mit hozott, ki milyen iskola módszereit ismeri. Ugyanakkor Balassától azt tanultuk, és ez máig érvényes szerintem, hogy mindig az adott mű határozza meg, milyen módszerrel közelítsünk hozzá, honnan fogjuk meg. A kritikaírásnál pedig határozottan azt kérem a diákoktól, hogy ne mondják föl a leckét, kicsit felejtsék el, amit épp most tanultak az irodalomtörténeti vagy elméleti órákon, épp most tanulták meg, épp most nőtt ki, és máris le kell borotválni, mint a Sorstalanságban Köves Gyurival történik. Pontosabban azt kérem, a tudásukat úgy hasznosítsák a kritikájukban, hogy ne jöjjenek elő direkt módon tekintélyekkel, idézetekkel, szakterminológiával, filozófiával, és főleg ne húzzanak rá egy elméletet az elemzendő szövegre. A kritikát a művelt közönségnek írjuk, nem a szakemberek kis körének, beszéljenek tehát közérthetően. Ezzel együtt mindig arra biztatom őket, az adott műről szóló recepciót olvassák el alaposan. Sokan félnek ettől, mert arra gondolnak, ezután akkor ők nem tudnak mit írni, hiszen már megírták a kritikák, amit lehet. Pedig ez szerintem hülyeség. Engem legalábbis a már megszületett kritikák arra ösztönöznek, hogy mondjam el a magamét. Az iskola le akar szoktatni nemcsak a kérdezésről, de az ítéletalkotásról is. Noszogatni kell a diákokat, hogy határozottan fogalmazzák meg a véleményüket. Először csodálkozni szoktak, hogy annak örülök a legjobban, ha ez nem egyezik az enyémmel.

Javasolsz-e szempontokat egy mű megközelítésekor? Illetve: érnek-e meglepetések, amikor a hallgatók részéről merülnek fel meglepő látószögek? És az esetleges különbségek miben rejlenek; korosztályosak, vagyis más kulturális mintázat alapján megfogalmazottak, vagy pusztán a szuverén tekintetben lelhetők fel az okok?

Mondok én is szempontokat, persze, például mindig fölhívom a figyelmet a műfaj, a narráció, a struktúra vagy a nyelv elemzésének fontosságára. Másrészt arra, hogy a kiadás, a borító, a fülszöveg, a paratextusok, aztán a recepció, a kontextus is fontosak. A referencialitáshoz való viszony is mindig kényes kérdés. Külön szólok, kritikusan olvassák mindig az írókkal készült interjúkat. Sokszor az órán jönnek létre újabb látószögek, ennek mindig örülök, főleg, ha én nem gondoltam rájuk. Minden kötettel két órán át foglalkozunk, egyrészt, hogy győzzék elolvasni, másrészt azért is, mert menet közben egy csomó minden még előjön. Van úgy, hogy egy műről 3-4 kritika is születik, azt szeretem, ha ezek minél inkább különböznek, máshonnan néznek, illetve az egyik dicsér, a másik elmarasztal, mert ilyenkor alakulnak ki a legjobb beszélgetések, viták az órákon. Néha a különbség korosztályi, például Rakovszky Zsuzsa költészetét vagy Kántor Péter tárcáit – talán generációs alapon – nem nagyon szerették, én meg igen. De legtöbbször egy kötet a diákok egyik részének tetszik, másik részének nem, és ez akkor nem generációs alapon történik. Imádom, amikor megpróbáljuk értelmezni, hogyan lehetségesek egyáltalán ezek az ízlésítéletbeli különbözőségek. Ráadásul mindenki annak megfelelően viszonyul az irodalomhoz, amilyen ő maga. A diákok előbb-utóbb észreveszik, hogy magukról beszélnek, ha a művekről beszélnek. Csak annyi a teendő, hogy ezt hagyjuk, sőt ösztönözzük, ugyanakkor kordában tartsuk a tárgyi ismeretekkel – de nem azért, hogy iskolásan és szigorúan szakszerűek legyünk. A szakszerűség és az egyéniség nem ellenségei egymásnak. És mi, tanárok, ahogy Szilágyi Zsófia nagyon helyesen mondja, „messze nem csak azzal tanítunk, amit mondunk, hanem valamilyen módon azzal is, amilyenek vagyunk”.

A kortársiságon mit értsünk, mekkora spektrumból merítesz az órákon?

Kritikát írni az éppen újról van csak igazán értelme. Írhatnánk Az Isten háta mögöttről, az Esti Kornélról vagy A feleségem történetéről is, de az nem volna élő helyzet. Persze néha előfordul, hogy egy irodalomtörténeti esszé átértékel egy régebbi művet, de mi nem ilyesmit csinálunk. Magyarul a legfrissebb könyvekről van szó, az 1-2 éve megjelentekről, melyekről épp most van még kialakulóban a kritikai fogadtatás. Volt már úgy, hogy egy könyvről előbb írt egy hallgató az órámra, mint a felkért recenzens az ÉS-beli rovatomba.

Voltak-e kudarcaid, olyan művekkel, amelyek számodra feltétlenek, a diákok mégsem találták rajtuk a fogást? Ha volt ilyen, kiderült-e, miért? És a sikerek?

Úgy látom, a posztmodern „szövegirodalom” nem nagyon megy újabban. A szépségeit külön el kell magyarázni. Esterházy, Garaczi, Németh Gábor nem mindig izgatta föl a fiatalokat, nem tudom, miért, de úgy látom, most tán újra jobban mennek. Néha félve adok „olvasópróbáló” műveket, de mondjuk a Virágzabálókat, a Kitömött barbárt, a Máglyát nagyon szerették. Az Orgiát nem mertem fölvenni a könyvlistára. Most épp a Jelmezbált tanítottam és az volt a házi feladat, hogy csináljon mindenki hozzá egy rendes családfát, pontosabban kapcsolati hálót, nem könnyű. Hamarosan a Báró Wenckheim hazatér kerül sorra, nagyon kíváncsian várom, mi lesz. Az már siker, ha egy könyvet a kedvemért elolvasnak, és azt mondják, megérte. De az se baj, ha elolvassák, majd elmondják, megírják, mért nem szerették. Kritikai szemináriumon az se kudarc, ha nem tetszik valami, ha nem találnak valamin fogást, de akkor ezt komolyan értelmezniük, indokolniuk kell. Egyébként félév elején mindig kérek néhány egyszerű kérdésre választ. Például, ki mit olvasott. Legutóbb 15 diákból 13 olvasott kortárs magyar és világirodalmat, egy valaki 22 kötetet nevezett meg csak a magyaroktól! A magyar kedvencek közt most Háy János és Závada Péter vezet. De Müller Péter is szerepelt. A külföldiek közül legtöbben Houellebecq és Ulickaja nevét említették. De Coelho is szerepelt.

A szövegértés visszatérő problémaként jelenik meg a magyar oktatást kritizálóknál. Te konfrontálódsz-e ezzel?

Lehet, hogy szerencsém van, nem is nagy a merítésem, de én javulást tapasztaltam. Például feladat félév elején az is, hogy mindenki keressen egy kritikát, ami tetszik neki, és egyet, ami nem. Miközben keresgélnek, persze kénytelenek szembesülni azzal, mi is az az irodalomkritika. Régebben sok olyan szöveget választottak, ami tudósítás, interjú, könyvajánló volt, nem kritika. Idén egyetlen ilyen fordult elő. Persze, aki kritikaírás órára akar járni, tán eleve kiválasztja magát, és bízik a szövegértésében. Sok diák, aki járt hozzám, ma már profi szövegértő, Bárány Tibor, Bedecs László, Sonnevend Júlia, Valuska László, Urfi Péter, Herczog Noémi, Teczár Szilárd, Lengyel Imre Zsolt, Forgách Kinga jutnak hirtelen eszembe. Az is jó, hogy vannak, akik szépírónak készülve eljönnek az óráimra, például Dunajcsik Mátyás, Teslár Ákos, Győrfi Kata, Csobánka Zsuzsa, Gerőcs Péter, Deres Kornélia, Kálmán Gábor. Legalább itt is láthatják, hogy a kritikus nem ellensége az írónak. Büszke vagyok rá, hogy sokan jártak az órámra, akik nem is eltések, föl se tudták venni, csak érdekelte őket, volt már fizikus és artistaképzős bohóc hallgatóm is, és egy fél évig Herczku Ági, a világhírű énekes is részt vett az óráimon. Erről jut eszembe még valami, ami ahhoz a kérdésedhez kanyarodik vissza, hogy hogyan változott a hallgatók tájékozottsága, helye a világban. A tavalyi félévben, 2016 decemberében írt kritikát az órámra Juhász Márió Milbacher Róbert kötetéről, mondtam, ez nagyon jó lett, ötöst kap, de közölni is kéne. Ám az ÉS-ben akkorra én már írtam a kötetről, így unszolásomra elküldte a kulter-nek, ott meg is jelent, aztán idén februárban az első órán az egyik diák ezt a kritikát nevezte meg, mint ami neki tetszett. Na, ilyen gyorsan megy ez manapság, 20 éve ez se így volt.

Az utolsó kérdés: a magyar oktatáspolitikának hol látod a legnagyobb buktatóit, és hol látod korrigálásra érdemesnek, javíthatónak?

Egyetértek az előttem szóló Radnóti Sándorral: ez a rendszer nem korrigálható, teljességgel rossz irányba megy. Nem javítgatni kell, ki kell dobni, és újat kell csinálni. Ha ma működik még az oktatás, az nem a rendszert dicséri, hanem annak ellenére nem omlott még össze az egész. A benne dolgozók lelkesedése, lelkiismerete működteti. Azoknak a tanítóknak, általános és középiskolai tanároknak köszönhető, hogy nem dőlt még be a közoktatási rendszer, akik erőn felül dolgoznak. Nélkülük egyetemi oktatás se lenne, irodalom se. Még irodalomkritika se.

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.