hirdetés

Katalán író kapta a Òmnium Cultural díját

2018. június 13.

A bibliobusz, amely ahelyett, hogy a város lakosságának vinne könyvet, az írókat szállítja a száműzetésbe, kristálytiszta kép arról, hogy mit élt át a nép a történelme folyamán, és mit él még ma is át. – Június első napjaiban vehette át Quim Monzó katalán író az Òmnium Cultural nagydíját. A díjátadón Pávai Patak Márta járt.

hirdetés

Quim Monzó katalán író neve nem ismeretlen nálunk, két magyar fordításkötete is van, a Minden dolgok miértje 2009-ben jelent meg a Patak Könyveknél (a Literán részletet is olvashatnak belőle), én magam fordítottam, a másikat Bakucz Dóra, és Guadalajara címmel az Európa adta ki egy évvel később.

Amikor Monzó megtudta, hogy idén ő lesz az Òmnium Cultural egyesület által 50. alkalommal adományozott kulturális nagydíj kitüntetettje, a tőle megszokott hangnemben reagált, valahogy így: nocsak, nyilván tudhatnak valamit: vagy azt, hogy halálos beteg vagyok, vagy azt, hogy egy-két éven belül úgyis földobom a talpamat, mert ilyen díjat az ember általában halála közeledtével szokott kapni.
Az egyesület méltóképpen ünnepeli az arra igencsak érdemes írót, és vele együtt elismerést érdemlő módon a fordítóit is, nem véletlenül, hiszen Monzó novelláit huszonhét nyelven olvashatják szerte a világban. A díjátadó alkalmából rendezett kerekasztal-beszélgetésre és magára a ceremóniára hívtak meg Bakucz Dóra, Edmond Raillard (francia), Evriviadisz Szofósz (görög), Gina Maneri (olasz), Frans Oosterholt (holland), Peter Bush és Mary Ann Newman (angol), Elitza Popova (bolgár), Anu Partanen (finn), Helena González Fernández (galego), Nina Avrova (orosz), Igor Marojevic (szerb) és Monika Lübcke (német) fordító kollégával együtt engem is.

Indításképen Marcel Mauri, az egyesület alelnöke olvasta fel Jordi Cuixart elnök levelét, melyben üdvözölt bennünket fordítókat, mint a katalán kultúra nagyköveteit, mondván többek között, „a kultúra a legjobb védőpajzs az intolerancia és a totalitarizmus ellen"; minden politikai felhangtól függetlenül hátborzongató érzés volt hallgatni, ahogy levele végén elbúcsúzott, hiszen ő most Soto del Realban raboskodik, vagyis abban a börtönben, ahol a katalán függetlenség szószólóit pillanatnyilag fogva tartják.

A beszélgetés moderátora kitűnően végezte feladatát, nem volt könnyű dolga, tizennégy fordítót megszólaltatni, ugyanakkor mederben tartani a beszélgetést. Ilyenkor persze az is óhatatlan, hogy a beszédesebbek többször magukhoz ragadják a szót, mint a visszafogottabbak. Legnagyobb derültséget a szerb Igor Marojević író, műfordító keltett sajátos humorával előadott helyzetelemzéssel, vele a budapesti közönség is találkozhatott idén a könyvfesztiválon a szerb díszvendégség alkalmával. Vázolta, hogy a kis országok, kis nyelvek irodalma nagyjából ma milyen fogadtatásra számíthat az angolszász többséggel szemben. Abban mindenesetre az Egyesült Államoktól Oroszországig bezárólag megegyezhettünk, hogy Monzó könyvei sehol sem számítanak bestsellernek, de nem is ez a lényeg, hanem hogy az igényesebbek, akiket igazán érdekel a színvonalas irodalom, azok hozzáférhessenek. Monzó humora egyetemes humor, bárhol megértik, ahol nem riadnak vissza a görbe tükörtől. A legrosszabb emberi tulajdonságokat domborítja ki, önmagát sem kíméli, csupa irónia ez a hatalmas ember.

Másnap jött maga a díjátadó ünnepség, a Palau de la Música impozáns épületében, már ezért megérte eljönni, hogy bemehessünk, és persze az ünnepség előtt a szerzővel is találkozhassunk. Szegény Monzó, nem szerettem volna a bőrében lenni, nem elég, hogy végig kell ülnie a tiszteletére rendezett ceremóniát, előtte még tizennégy fordítóját föl vagy meg kell ismernie. De Monzó csak kicsit volt zavarban. Á, hát persze, hogy emlékszem, hogyne emlékeznék!,

és egy-két anekdota, egy-két élmény, közös fénykép, eddig minden nagyon szép, aztán nyolc órára megtelik a hatalmas színházterem, lenyűgöző orgonája szemben hirdeti, hogy mégiscsak a zene szentélye ez az épület, ahol most zeng a Sza-bad-sá-got, sza-bad-sá-got!, amit fülem először úgy hall, hogy Quim Monz-zó, Quim Mon-zó!, nyilván mert inkább azt szeretném hallani. Az egyesület viszont, amely már jelmondatában is a Nyelv, kultúra, haza hármas egységét hirdeti, ezt az ünnepséget is felhasználja, hogy a bebörtönzöttek szabadon bocsátását követelje. Egyszer-egyszer az az érzésem, nem is itt vagyok, hanem valahol máshol, otthon, egy másik korban, bárhol, ahol egy emberként harsogta a tömeg, hogy szabadságot!, demokráciát!, és megint csak oda jutottam, hogy minden az, aminek látjuk.

Mindenesetre engem kimondottan zavart, hogy az esemény Quim Monzó ünneplésével egyszerre szolgáltatott alkalmat a katalán függetlenség zászlajának lengetésére. Több Monzót, kevesebb színházat szerettem volna, de a rendezők beleadtak apait-anyait, eljátszották Monzó novelláit, ha lett volna malacos novellája, akkor az élő malac is ott visított volna a színpadon. Monzónak jutott a legrövidebb idő, viszont ő volt a legjobb az egészben. A bibliobusz-allegóriával elevenítette föl gyermekkorát, az életét, és finoman bár, de ebből is kihallott az ország helyzetével való elégedetlenség. „Jöjjön most egy flashback. Mikor a bibliobuszhoz léptem, ami ott parkolt a Sants tér közepén, még nem tudtam, (...) hogy utolsó útjára 1939. január 23-án indult, amikor Franco csapatai már éppen beértek volna Barcelonába. A bibliobuszban utazott Mercè Rodoreda, Joan Oliver, Francesc Trabal y Armand Obiols. Útban a száműzetés felé. A bibliobusz, amely ahelyett, hogy a város lakosságának vinne könyvet, az írókat szállítja a száműzetésbe, kristálytiszta kép arról, hogy mit élt át a nép a történelme folyamán, és mit él még ma is át. Bárcsak sose kelljen a bibliobuszt arra használni, hogy embereket (akár írók, akár nem) menekítsen az igazságtalanság, az elnyomás és a zsarnokság elől".

Pávai Patak Márta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.