Az Omega Minor gátlástalan és szerénytelen szöveg. Nem éppen könnyíti meg olvasója dolgát, bár maga a stílus tagadhatatlanul izgalmas, ezenkívül leleményes, szórakoztató és pikírt. Rengeteg rébusz, utalás, kiszólás, vagy – ragaszkodva az erősen természettudományos szálhoz – elszabadult részecske gondoskodik arról, hogy az olvasás zavartalansága időlegesen múló illúzióvá alakuljon. Verhaeghen regénye metaforikus értelemben palimpszeszt, azaz többrétegű szöveg, amelyben csak a legfelső réteg megsemmisítése vagy átvilágítása után válik láthatóvá egy újabb, valamilyen okból pusztulásra vagy elrejtésre szánt felszín. Ennek oka, hogy a regény első körben az emlékezés allegóriájaként próbálja eladni magát. Nagyrészt Jozef de Heer, az auschwitzi túlélő szakadozott nagymonológja diktálja a tempót, amelyet Paul Andermans, a posztdoktori ösztöndíjas pszichológus próbál valamelyest féken tartani. Utóbbi hallgatójává, illetve lejegyzőjévé válik az emlékezésfolyamnak, de lassacskán kiderül, hogy a példaértékű történet minden meggyőző érvével együtt többet leplez el, mint amennyit felfed. Andermansnak előbb vagy utóbb ki kell bújnia kényelmes fedezékéből, és rá kell mutatnia arra, hogy az idős ember makulátlan emlékezete tulajdonképpen vakfoltok miriádja, noha furamód éppen ilyen formájában teljesítheti be bizarr terápiás céljait.

A regényt kettős mozgás szorítja illékony keretek közé. Míg az atombomba és a holokauszt a 20. század pusztulástörténetének állapotjelzőiként vibrálnak a szövegben, addig a héber betűkkel ellátott fejezetek, illetve a fizikai létezők hindu felfogás szerinti hármasságát (tamasz, radzsasz, szattva, azaz leegyszerűsítve sötétség, tevékenység, nyugalom), valamint a teremtés szavát (Om) címkéző cikluscímek valami sokkal általánosabb struktúrát sejtetnek. A szöveget szervező belső erők azt sugallják, hogy az elmúlt század itt bemutatott, és részletesen szétírt eseményei valamilyen formában komplex világtörténetet kódolnak. Verhaeghen arra törekszik, hogy fajsúlyos szövegét egyfajta kozmológiaként olvassuk, amelyben így az írás kezdetétől (mint Tettől, ahogyan erre a Faust-felütés is reflektál) egy új teremtésig jutunk. Bármennyire is jelentkeznek komikus és tragikomikus epizódok (is) a köztes periódusban, az Omega Minor „életvonala” szerint az előrehaladás egyúttal permanens zuhanás – kitérők és zökkenők nélkül. Pault megruházza egy neonáci banda, majd végighallgatja azt, hogyan végződik de Heer éveken át tartó bujdosása a haláltáborral, ahol holttesteket kell az égetőkemencébe dobálnia; mindeközben a regény egyik síkján Los Alamosban a legkiválóbb tudósok kutatgatnak ideális körülmények között, csendben remélve, hogy az amerikai kormány által várt végeredmény évezredekre a trezorban marad. Mindezt nehézkesen lehetne üdvtörténetnek nevezni. A modern apokalipszis, igaz, Verhaeghen jótékonyan 1995-re teszi, elkerülhetetlen.

A palimpszeszt- és labirintusszerű szerveződés visszaköszön a központi tér, Berlin narratív kezelésében is. Berlint úgyszólván kizsigereli a szöveg. A város válik az emlékező tudat színterévé, minden út innen indul, és ide torkollik. Úgy szemlélhetjük Berlint egyszerre különböző fénytörésben, mintha Monet roueni katedrálisról készített sorozatának ismeretében próbálnánk egyetlen képbe sűríteni az összes fényt és árnyékot. A Harmadik Birodalom Berlinjétől jutunk el lóugrásban a fallal kettévágott Berlinig: a főváros a megosztás és a kirekesztés állandó szinonimájaként terül el az oldalakon – bármennyire is reprezentálja Verhaeghen az újkori történelem ismeretében az ezzel ellentétes szándékot. A földalatti neonáci mozgalom például szorgos hangyabolyként mocorog a föld alatt, miközben a felkelő nap minden reggel bearanyozza a Brandenburgi kapu szárnyas Victoriáját.

Az Omega Minort a csavaros, hálószerű sztori magában is elvinné, nem feltétlenül szorul rá posztmodern pótlékaira, amelyek közül egynémely bizonyára már az „önjáró” szöveg szoros, odafigyelő olvasás során megképződő terméke. Verhaeghen civilben pszichológus, és megszállott rajongója Thomas Pynchon szövegfraktáljainak. Nem csoda tehát, ha itt-ott belefutunk egy költőin elkent esettanulmányba, vagy egy már-már akciójelenet sűrűségű szövegrészbe. Verhaeghen néha már-már provokatív szintet ér el a hasonló átemelésekkel, amelyek játékossá, polifonikussá teszik az írásjelek végtelennek tetsző hömpölygését. A hömpölygésbe azonban nem lehet belefeledkezni: a flamandul 2004-ben megjelent regény cseppet sem fogja vissza magát az olvasó túlterhelése tekintetében, ezért fáradhatatlan szemeket és elmét követel meg. Mitikus allúziók, matematikai képletek, természettudományos levezetések az egyik, leplezetlen szóbűvészet, csontvelőig hatoló naturalizmus, pajkos pornó a másik oldalon. És ezenkívül persze a megkerülhetetlen kérdés, amely felett nehéz csak úgy szenvtelenül elsiklani: hogyan értékelődik át a holokausztot megrögzítő „könyvtárnyi” emlékezet az utolsó túlélő halálával? Továbbá: mi végre az emlékezet, ha egy tudatalatti önkény pitiáner módon cicázhat virtuális feletteseivel?

Megkockáztatom: nehéz, „kasztos” szövegről van szó. A valamikori toplistákra nem az eladott példányszám alapján fog felkerülni. Megoldhatatlan témákat feszeget, bravúrosan keveri újra a kártyapaklit, és nem csupán időlegesen zökkent ki az olvasás jelenéből. Az Omega Minor nyomvonalain egy kitörési lehetőség kontúrjai formálódnak (a kortárs „szövegmassza” töménységét tekintve), bár hasonló szinten képtelenség akár nyomokban lemásolni. Verhaeghen egyedi univerzuma kockázatos és pszichedelikus kirándulással kecsegtet.

(A kiadvány nagyszerű, fordítói oldalról embert próbáló formai-tartalmi magyarításával kapcsolatban egy kifogással élnék: az idegen nyelvű szövegrészek fordításának teljes hiánya jócskán nehezíti az olvasást.)

Paul Verhaeghen: Omega Minor, ford.: Fenyves Miklós, Gondolat, 2011, 639 oldal, 3990 Ft

Virágh András