Éjfél volt, mire felvonszoltam magam a lépcsőn, hogy végre lefeküdjek. Az estély még javában zajlott lent a teraszon, de Mrs. Townsend elküldött, amint nélkülözhetett.
Lassan mentem fel a lépcsőn, fájt a lábam: a komornáskodás évei alatt elpuhult. Elég volt egy este a konyhában, máris felhólyagzott. Mrs. Townsendtől kaptam egy kis csomag szódabikarbónát, majd beteszem a forró fürdővízbe.
Aznap éjjel nem volt menekvés a zene elől: áthatotta a levegőt, beivódott még a ház kőfalába is. Még a padlásra érve is gyomromban éreztem a vad dobszót. A dzsessz a mai napig is megdermeszti a vérem.
A legfelső lépcsőfordulón fontolóra vettem, ne kezdjem-e máris folyatni a fürdővizet, de aztán mégis bementem előbb a hálóruhámért meg a toalettszereimért.
Elöntött a nap hősége, amikor benyitottam a hálószobámba. Megrántottam a villanykapcsolót, az ablakhoz sántikáltam és kitártam.
Egy pillanatig álltam, élveztem a betörő hűvösséget, belélegeztem a cigarettafüst és a parfüm halvány aromáját. Lassan kiengedtem a levegőt. Ideje egy hosszú, forró fürdőnek, aztán jöhet a halotti mély álom. Öltözködőasztalomról felvettem a szappant, és az ágyhoz sántikáltam, a hálóruhámért.
És akkor pillantottam meg a leveleket. Kettő volt. A párnámnak támasztva.
Az egyiket nekem címezték, a másikon Emmeline neve állt.
És a kézírás Hannah-é.
Előérzetem támadt. Az öntudatlan megvilágosodás ritka pillanata.
Azonnal tudtam, hogy Hannah furcsa viselkedésének kulcsát rejti a levél.
Reszkető kézzel felszakítottam a Grace nevet viselő borítékot. Kisimítottam a papírlapot, szemem végigfutott rajta, és a szívem elszorult.
A levél gyorsírással íródott.
Leroskadtam az ágyra, úgy meredtem a papírra, mintha puszta akaraterővel megfejthetném az üzenetet.
Titokzatossága is azt bizonyította, hogy a tartalma fontos.
Felvettem a másik borítékot. Az Emmeline-nek címzettet. Gyűrögettem a szélét.
Alig egy másodpercig tétováztam. Volt-e más választásom?
Isten bűnömül ne vegye, felnyitottam.

Feledve fájós lábamat, rohantam: dobolt a vérem, szívem a torkomban dobogott, alig kaptam levegőt, mire leszáguldottam a lépcsőn, át a házon, ki a teraszra.
Megálltam, lihegve, Teddyt kerestem. De nem volt sehol.
Nincs idő. Egyedül kell mennem.
A tömegbe vetettem magam, fürkésztem az arcokat – vörös ajkak, festett szemek, kacagásra tátott szájak. Bukdácsoltam a cigaretták és a pezsgőspoharak között, tarka lampionok alatt, az olvadozó jégszobor körül, a táncparkett felé. Könyökök, térdek, cipők, csuklók örvénylettek. Szín. Mozgás. Fejemben dobolt a vér. Torkomban elakadt a levegő.
És aztán, Emmeline. A lépcsősor tetején. Kezében koktél, fejét kacagva hátraveti, hosszú gyöngyfüzérét akár a lasszót veti társa nyakába. A maga vállára terítette a férfi kabátját.
Megtorpantam. Próbáltam megfékezni a lélegzetemet.
Emmeline felegyenesedett, leeresztett szemhéja alól rám pillantott. – Nicsak, Grace – szólalt meg, gondosan formálva a szótagokat –, szebb estélyi ruhát nem találtál? – Hátravetette fejét, felkacagott, mert a „t” betűk kiejtésénél megbotlott a nyelve.
– Beszélnem kell a kisasszonnyal…
A partnere súgott valamit; Emmeline játékosan megpöckölte az orrát.
Igyekeztem lélegzethez jutni. – …nagyon sürgős…
– Csupa fül vagyok.
– …kérem… – rebegtem… – …négyszemközt…
Drámailag felsóhajtott, leakasztotta a gyöngyfüzért partnere nyakáról, megcsipkedte az arcát: – Ne menj messzire, Harry drágám – mondta durcásan.
Megbotlott, felsikoltott, aztán felvihogott, és lebotorkált a lépcsőn. – Na halljam, Gracie – szólt elmosódó hangon, ahogy leértünk.
– Hannah-ról van szó, kisasszony… valami szörnyűségre készül… lent a tónál…
– Nahát! – szólt Emmeline, és olyan közel hajolt, hogy a lélegzetén éreztem a gin szagát. – Csak nem éjféli úszásra?! Micsoda b-b-botrány!
– …azt hiszem, véget akar vetni az életének, kisasszony, vagyis tudom, hogy ez a szándéka…
Mosolya félrecsúszott, szeme tágra nyílt. – Micsoda?
– …ezt a levelet találtam, kisasszony. – És átadtam
Nyelt egyet, megingott, hangja egy oktávval feljebb szökött. – De… szóltál… Teddynek…?
– Nincs idő, kisasszony.
Megragadtam a csuklóját, és a Hosszú Sétány felé vonszoltam.

A sövény két oldalról összeborult; szuroksötétség volt. Futottunk, botladoztunk, kezünkkel söpörtük félre a leveleket, hogy utat nyissunk. Az estély hangjai minden kanyarnál egyre álomszerűbbé fakultak.
Emmeline cipősarka megakadt, ő pedig elesett.
Majdnem keresztülestem rajta, megtorpantam, megpróbáltam felsegíteni.
Félresöpörte a kezemet, talpra vergődött, és futott tovább.
A második lengőajtó nyitva volt, kirohantunk a szökőkút tisztására. Magasan állt a telihold, Ikarosz és sellői kísértetiesen ragyogtak a fehér fényben. Itt már nem tompította a sövény a banda zenéjét, a vendégek kurjongatását.
Hála a holdfénynek, gyorsabban tarthattunk a kis ösvényen a tó felé. A kordonhoz érkeztünk, a belépést tiltó táblához, és végül arra a pontra, ahol az ösvény a tóval találkozik.
Megtorpantunk az ösvény hajlatában, nehezen szedtük a levegőt, és az elénk táruló színre meredtünk. Némán csillogott a holdfényben a tó. Ezüstös fényben fürdött a nyári lak, a sziklás part.
Emmeline felhördült.
Követtem a pillantását.
A kavicsos parton ott hevert Hannah fekete cipője. Az, amit órákkal azelőtt rásegítettem.
Emeline lélegzete elakadt, a cipő felé botorkált. Nagyon sápadt volt a holdfényben, vékony alakja eltörpült a vállára vetett nagy férfizakó alatt.
Zaj a nyári lakból. Ajtó nyílik.
Emmeline is, én is felnéztünk.
Egy személy. Hannah. Elevenen.
Emmeline nyelt egyet. – Hannah… – szólalt meg. Hangját, az alkohol és a pánik rekedt elegyét, visszaverte a tó.
Hannah megtorpant, tétovázott; a nyári lakra pillantott, majd szembe fordult Emmeline-nel. – Mit keresel itt? – Feszült volt a hangja.
– Meg akartalak menteni! – Emmeline vadul felkacagott. Megkönnyebbülten.
– Eredj vissza – szólt rá Hannah. – Vissza kell menned.
– És hagyjalak itt, hogy vízbe öld magad?
– Nem ölöm vízbe magam – mondta Hannah. Megint a nyári lakra pillantott.
– Akkor mit keresel itt? Szellőzteted a cipődet? – Emmeline magasba emelte, majd leengedte a cipőt. – Olvastam a leveledet.
– Nem volt komoly. Az a levél… csak vicc volt. – Hannah nyelt egyet. – Játék.
– Játék?
– Csak később kellett volna megtalálnod. – Hannah hangja már szilárdabb volt. – Szórakoztatásnak szántam. Holnapra. Mulatságnak.
– Olyannak, mint a kincsvadászat?
– Olyasminek.
Elakadt a lélegzetem. A levél nem komoly. Egy bonyolult játékhoz tartozik. És a nekem címzett levél? Hannah azt akarta, hogy segítsek? Ezért volt annyira ideges? Nem az izgatta, hogy vajon hogyan sikerül az estély? Hanem a játék?
Emmeline csak állt, pislogott. Csuklott egyet, teste összerándult – Játék… – mondta lassan.
– Igen.
Emmeline rekedten felnevetett. Ledobta a cipőt. – Miért nem szóltál? Imádom a játékokat! Milyen jó gondolat, édesem!
– Eredj vissza a többiekhez – mondta Hannah. – És ne mondd el senkinek, hogy láttál.
Emmeline színpadiasan ajkára tette az ujját. Sarkon fordult, és a köveken az ösvény felé botorkált. Csúnyán nézett rám, amikor a búvóhelyemhez ért. A sminkje elmázolódott.
– Sajnálom, kisasszony – suttogtam. – Azt hittem, komoly.
– Szerencséd, hogy nem rontottad el az egészet. – Egy jókora kőre telepedett, összehúzta magán a zakót. – Még így is megdagadt a bokám, és lemaradok a mulatságról. Legalább a tűzijátékot nem akarom elmulasztani.
Ültünk egy percig, a távolban dübörgő zenébe itt-ott izgatott kurjantások vegyültek. Emmeline a bokáját dörzsölte, egyszer-kétszer megpróbálta sérült lábára helyezni a súlyát.
A láp fölött már gyülekezett és a tó felé húzódott a hajnali köd. Meleg napunk lesz megint, de az éj hűvös. Hála a ködnek.
Emmeline megborzongott, széttárta magán a férfizakót, beletúrt a bő belső zsebbe. Valami villant a holdfényben, feketén, fényesen. A zakó béléséhez szíjazva. Elakadt a lélegzetem: egy pisztoly volt az.
Emmeline érzékelte meghökkenésemet: felém fordult, szeme nagyra nyílt. – Nem mondod, Grace, hogy még sose láttál pisztolyt? Hogy te milyen ártatlan vagy! – Előhúzta a pisztolyt, ide-oda forgatta, aztán felém nyújtotta. – Nesze! Megfogod?
Megráztam a fejem, Emmeline felnevetett, én meg szívből óhajtottam, bár ne találtam volna meg azokat a leveleket. Kivételesen azt kívántam, bárcsak Hannah engem kihagyott volna.
– Jobb is – mondta Emmeline. Csuklott. – Partira nem való pisztoly.
Visszadugta a zsebbe a pisztolyt, tovább kotorászott, végre rálelt egy ezüst kulacsra. Lecsavarta a tetejét, fejét hátravetette, és alaposan meghúzta a kulacsot.
– A drága Harry – szólt, és cuppantott. – Mindenre felkészül. – Még egy kortyot ivott, aztán visszadugta a kulacsot a zakó zsebébe. – Na menjünk. Bevettem a fájdalomcsillapítót.
Felsegítettem, fejem föléje hajlott, míg ő a vállamra támaszkodott. – Így már jó lesz – mondta. – Várj csak egy kicsit…
Vártam. – Kisasszony…?
Elakadt a lélegzete. Felemeltem a fejemet, követtem Emmeline pillantását. A tóra nézett. Hannah a nyári laknál állt, de nem volt egyedül. Egy férfi állt mellette, szájában cigaretta, a kezében kis bőrönd.
– Robbie… – szólalt meg Emmeline. A bokájáról megfeledkezett. – Uramisten. Hiszen ez Robbie. – A tó partjára botladozott. Én hátra maradtam, az árnyékban. – Robbie! – kiáltott Emmeline, és integetett. – Robbie! Itt vagyok!
Hannah és Robbie megdermedt. Összenéztek.
– Mit keresel itt? – kérdezte izgatottan Emmeline. – És mi a csudáért jöttél a hátsó bejáraton?
Robbie megszívta a cigarettáját, a szipkával bajlódott, kifújta a füstöt.
– Gyere fel – mondta Emmeline. – Szerzek neked valami innivalót.
Robbie a tavon át a távolba pillantott. Követtem a tekintetét, és megláttam, hogy a túlsó parton fémesen csillan valami. Egy motorbicikli, döbbentem rá. Ott rejtőzik, ahol a tavat a mező szegélyezi.
– Tudom, miben sántikáltok! – kiáltott fel hirtelen Emmeline. – Segítesz Hannah-nak a játékban!
Hannah kilépett a holdfényre. – Emme…
– Gyertek már! – hadarta Emmeline. – Menjünk fel a házba, keressünk Robbie-nak egy szobát. Meg valami helyet a bőröndjének.
– Robbie nem megy fel a házba – mondta Hannah.
– Dehogyisnem! Csak nem fog itt maradni egész éjszaka! – Emmeline ezüstösen felkacagott. – Június van, de az éjszaka elég hűvös, drágáim.
Hannah Robbie-ra pillantott, valami végbement kettejük között.
Emmeline is látta. Abban a pillanatban, a hold sápadt fényénél, láttam, amint az izgatottság zavarnak adja át a helyét, a zavar pedig a szörnyű felismerésnek. Azok a londoni hónapok… Robbie idő előtti betoppanásai a tizenhetes számú házba… És a mód, ahogyan őt felhasználták.
– Ez már nem játék, igaz? – kérdezte halkan.
– Nem.
– És a levél?
– Tévedés – mondta Hannah.
– Miért írtad? – kérdezte Emmeline.
– Nem akartam, hogy törd a fejed – mondta Hannah. – Hogy hova lettem. – Robbie-ra pillantott, Robbie alig észrevehetően bólintott. – Hogy hova megyünk.
Emmeline hallgatott.
– Gyerünk – szólt idegesen Robbie, felemelte a bőröndöt, és a tó felé indult. – Későre jár.
– Kérlek, érts meg, Emme – rimánkodott Hannah. – Hiszen magad mondtad: hagyjuk, hogy ki-ki élje az életét. – Tétovázott; Robbie intett: siessen már. Hannah hátrált. – Most nem tudom megmagyarázni, nincs rá idő. Majd írok. Megírom, hol vagyunk. Meglátogathatsz. – Megfordult, még egy pillantást vetett Emmeline-re, és követte Robbie-t a tó ködös partja körül.
Emmeline ott maradt, két kezét a zakó zsebébe dugta. Megingott, megrázkódott, mint akit a hideg lel.
És akkor.
– Nem. – Emmeline hangja annyira halk volt, hogy alig hallottam. – Nem. – És felordított: – Állj!
Hannah megfordult, Robbie megrángatta a kezét, maga mellett akarta tartani. Hannah szólt valamit, visszafelé indult.
– Nem hagyom, hogy elmenj – mondta Emmeline.
Hannah már a közelében volt. Halk és határozott volt a hangja. – Hagynod kell.
Emmeline keze a zakó zsebe felé mozdult. Nagyot nyelt. – Nem hagyom.
Kivette kezét a zsebből. Fém villant. A pisztoly.
Hannah-nak elakadt a lélegzete.
Robbie Hannah felé rohant.
Vérem a koponyámban zakatolt.
– Nem hagyom, hogy elvidd – mondta Emmeline. A keze reszketett.
Hannah-nak hevesen járt fel-alá a mellkasa. Sápadt volt a holdfényben. – Ne butáskodj. Tedd el.
– Nem butáskodom.
– Tedd el.
– Nem.
– Nem fogod használni.
– De igen.
– És melyikünket lövöd le? – kérdezte Hannah.
Robbie már Hannah mellé ért, Emmeline pillantása ide-oda rebbent közöttük. Reszketett az ajka.
– Egyikünket sem fogod lelőni – mondta Hannah. – Ugye, nem?
Emmeline arca eltorzult; sírva fakadt. – Nem.
– Akkor tedd le azt a pisztolyt.
– Nem.
Elakadt a lélegzetem, amikor Emmeline felemelte reszkető kezét, és a maga fejét vette célba.
– Emmeline! – sikoltott Hannah.
Emmeline már zokogott. Egész testét rázta a hörgő zokogás.
– Add ide – mondta Hannah. – Beszéljünk. Oldjuk meg.
– Hogyan? – Emmeline hangját elfojtották a könnyek. – Visszaadod őt nekem? Vagy kisajátítod, úgyanúgy, mint mindnyájukat? Papát, Davidet, Teddyt?
– Ez más – mondta Hannah.
– Most rajtam a sor – mondta Emmeline.
Hirtelen óriási durranás. Tűzijáték robbant. Mindenki összerezzent. Vörös fény öntötte el az arcokat. Milliónyi vörös szikra záporozott a tó felszínére.
Robbie két kezébe temette az arcát.
Hannah előre szökkent, kiragadta Emmeline ellazult kezéből a pisztolyt. Sietve hátrált.
Emmeline feléje iramodott, arcát elmaszatolták a könnyek és a festék. – Add ide. Add ide, mert sikítok. Nem mész el. Mindenkinek elmondom. Mindenkinek elmondom, hogy elmentél, és Teddy megkeres, és…
Durr! Zöld tűzrózsa záporozott az égről.
– Teddy nem fog elengedni, majd gondoskodik róla, hogy itt maradj, és soha többé nem láthatod Robbie-t, és…
Durr!  Ezüst tűzrózsa.
Hannah feljebb kapaszkodott a tó partján. Emmeline utána botorkált, zokogva. Újabb robbanás.
Az estély zenéjét visszaverték a fák, a tó, a nyári lak.
Robbie válla megroskadt, kezét fülére tapasztotta. Szeme tágra nyílt, arca halottsápadt volt.
Először nem is hallottam, mit mond, de láttam, hogy mozog az ajka. Emmeline-re mutatott, valamit ordított Hannah-nak.
Durr!  Vörös tűzrózsa.
Robbie megrázkódott. Arcát eltorzította a pánik. Tovább ordított.
Hannah tétovázott, bizonytalan pillantást vetett rá. Ő hallotta, mit mond. Meggörnyedt belé.
A tűzijáték abbamaradt; szikrák záporoztak az égből.
És akkor már én is hallottam.
– Lődd le! – üvöltötte Robbie. – Lődd le!
Megfagyott a vérem.
Emmeline megdermedt, nyelt egyet. – Hannah? – A hangja, akár egy rémült kislányé. – Hannah?
– Lődd le! – sürgette Robbie. – Mindent tönkre tesz! – és Hannah felé rohant.
Hanna rámeredt. Értetlenül.
Robbie már őrjöngött. – Lődd le!
Hannah keze remegett. – Nem bírom – mondta végül.
– Akkor add ide. – Már ott volt, egészen közel. – Majd én.
És meg is tette volna. Tudtam. Sikoltott az arcáról az elkeseredés, az eltökéltség.
Emmeline összerázkódott. Megértette. Hannah felé iramodott.
– Nem bírom – mondta Hannah.
Robbie a pisztoly felé kapott; Hannah elhúzta a karját, hátratántorodott, tovább botorkált, felfelé a rézsűn.
– Lődd le! – kiáltott Robbie. – Vagy megteszem én.
Hannah elért a legmagasabb pontra. Robbie és Emmeline közeledtek feléje. Már nem volt hova futnia. Tekintete ide-oda járt kettejük között.
És megállt az idő.
Egy háromszög két pontja, amit nem pányvázott ki harmadik, egyre távolabb és távolabb húzódott. A pattanásig feszült zsinór elérte végső határát.
Visszafojtottam a lélegzetemet, de a zsinór nem pattant el.
Abban a pillanatban visszahúzódott.
Két pont összecsapott; hűség és vér és romlás ütközött.
Hannah célzott, és meghúzta a ravaszt.