hirdetés

Katharina Bendixen: Az erdőben

2014. január 13.

A JAK és az Akademie Schloss Solitude közös csereprogramjábának idei vendége a fiatal német írónő, Katharina Bendixen, aki három hónapot tölt Budapesten a József Attila Kör vendégeként. A szerző egy Budapestől szóló regényen dolgozik nálunk, a Literán pedig egy novellát olvashatnak tőle Bartók Imre fordításában. 

hirdetés

Még három nap, és kezdődik a háború. Már mindenhol érezni, az utcán, a boltokban, látni az arcokon. Az emberek feszültek, gyorsabban mennek, mint általában, és előre tolakodnak a boltok kasszáinál. Még a metrón is más a helyzet, egyre több a bliccelő, mintha már úgyis mindegy lenne. A nővérem és én kötelességtudóan kezeljük a jegyünket, és az ajtó közelében állunk meg. Megkérdezek egy fiatal férfit, akinek sötét hajtincseit meglehetően szomorúnak találom: „Három nap, és kezdődik, nem igaz?" A fiatalember úgy néz rám, mintha nem értené, miről beszélek. „A háború", mondom, „a háborúra értem." A nővérem oldalba bök: nem akarja, hogy másokkal a háborúról beszélgessek. Attól tart, lehet, hogy meg sem értik, amit mondok. És valóban, ahelyett, hogy válaszolna, a fiatalember odébb áll. A Marienplatz-nál száll le, és elindul az utcán anélkül, hogy még egyszer visszafordulna. Lehet, hogy hamarosan ő sem lesz már. Az egyik autópálya felezővonalán fog feküdni, sötét tincsein alvadt vér. Jobb is, ha elfelejtem. Amikor közeleg a háború, meg kell keményíteni a szívünket.

Ha elkezdődik a háború, kevés lehetőségünk lesz: az ember ilyenkor otthon marad, és a pincében keres menedéket a bombázások elől, vagy elutazik vidékre a rokonokhoz és a barátokhoz, faluba vagy kisvárosba, ahol kisebbek a házak, és kicsi a valószínűsége a támadásoknak. Bedobálja a holmiját a kocsiba, és elutazik egy semleges országba. Én is félek, de nem akarok messzire menni. Azt javaslom a nővéremnek, hogy a város szélén próbáljuk meg átvészelni a háborút. A nővérem azt kérdezi: „Az Adlersee-nél?" „Dehogy", felelem, „az Adlersee túlságosan könnyen belátható. Menjünk az erdőbe."Az Adlersee körüli erdő tele van titkokkal, vastag fákkal és szúrós bokrokkal, de ott nagyobb biztonságban leszünk, mint a városban. Csak egy sátorra van szükségünk, és tartalékokra a következő hónapokra. Szeretnék magammal vinni egy kemping rezsót, lehetőleg olyat, amihez nyolc gázpalack tartozik. Minderről azonban a nővérem hallani sem akar. A Karlsstraßénál szállunk ki, zöldséges konzerveket vásárolunk a közértben, aztán átmegyünk a minőségi ételekhez, hogy némi szárított élelmiszert is kerítsünk. Két idősebb hölgy ugyanott keresgél, ahol mi. Hallom, hogy nevetgélnek a hátam mögött. Hogyan képesek nevetni három nappal a háború kitörése előtt? Hogyan sminkelhetik ki magukat három nappal a háború előtt? Szeretném észhez téríteni őket, és elmagyarázni nekik, hogy nekik aztán igazán komolyan kellene venniük a háborút. A nővérem azonban gyöngéden a kassza felé húz. Estére szeretne a városi könyvtárból kikölcsönözni egy DVD-t. Még hogy filmet nézni, három nappal a háború előtt! „Mi mást kéne tennünk", kérdezi, „már megvásároltuk az ennivalót, most már nincs más dolgunk." Az ajkamba harapok. Ha majd megérkezünk az erdőbe, a nővérem hálás lesz nekem. Odalent várakozom, amíg ő az első emeleten kikeresi a DVD-t. A borítón felhőkarcolók látszanak. Gondolom, egy Woody Allen-film lehet.

A visszaúton olyan sokan vannak a metrón, hogy alig tudunk megkapaszkodni egymásban. Mindkettőnket egyre mélyebbre szív magába a tömeg. Aztán a megállónál egy pillanat alatt kiürül az egész szerelvény. Valószínűleg rémült emberek voltak, olyanok, akik még ma este el akarnak menni innen. Nem juthatnak azonban messzire, hiszen a határokat már lezárták. A harcképes férfiakat összegyűjtik, és katonai táborokba küldik, az orvosi képesítéssel rendelkező, illetve az ügyes kezű asszonyokat katonai kórházakba irányítják. Most senkit sem érdekel, ha valakinek lezáratlan szerelmi ügyei vannak. Odahaza berámoljuk a konzerveket és a tubusokat a kék műanyagdobozokba, és elkezdjük nézni a filmet. A nővérem két-három alkalommal felnevet, én a film felénél elalszom. Jobb is így, mert annyira félek a háborútól, hogy már a tél kezdete óta gyakran gyötör az álmatlanság. A nővérem vendégszobájában fekszem, csukva tartom a szemem, és arról győzködöm magam, hogy legkésőbb a következő éjszaka fogok tudni majd aludni. Jól fogok pihenni, mondom magamnak, akkor is, ha láthatólag én vagyok az egyetlen, aki figyelmeztetheti a többieket, az egyetlen, aki tud a háborúról és a bombákról.

Reggel azt javaslom, hogy mielőbb induljunk el. Két nap, egy nap, az ember nem tudhatja, mikor kezdődik a háború. Kiautózunk az Adlersee-ig, és ott bevesszük magunkat a fák közé. Eltart néhány óráig, amíg megfelelő helyet találunk, ahol a következő hónapokat át tudjuk vészelni. Azonban a nővérem előbb el akar búcsúzni a barátjától: ő is azok közé tartozik, akiknek lezáratlan szerelmi ügyeik vannak. A búcsúzkodásról egyébként nem vagyok jó véleménnyel, fontosabbnak tartom, hogy szerezzünk egy kemping rezsót. A nővérem megígéri: „Később talán veszünk egyet." „Tényleg?" Ezt még sosem mondta. Beülök az anyósülésre. Az utcák tömve vannak, valószínűleg mindenki most gondoskodik az utolsó bevásárlásról, az élelemről, konzervekről, gyertyákról és golyóálló mellényekről.

A nővérem barátja valamivel alacsonyabb a nővéremnél, de nem olyan, akit ez zavarna. „Az Adlersee-hez?", kérdezi. „Mit akartok ott csinálni?" Szerencséje, hogy ilyen alacsony, valószínűleg emiatt nem fogják egyhamar behívni. „A háború miatt", feleli a nővérem, „már mondtam neked." „Tehát te is vele mész", mondja a barátja, „nem azt mondtad, hogy elviszed innen?" A nővérem rám pillant. „Arra gondoltam, én is kipróbálom néhány napig", mondja, „az utolsó alkalommal jobb lett a helyzet." Nem tudom, miről beszél, talán volt már korábban is háború? Nagy csészékből teát kortyolgatunk, a nővérem és a barátja mindenféléről beszélnek egymással, kivéve a háborúról. Nem hiszem, hogy jó ötlet ennyire hárítani magunktól a valóságot. Mégsem szólok semmit, mert nem akarok vitába bonyolódni velük, főleg nem a nővéremmel. A barátjának egyébként sincs miért aggódnia, mert egy nagy, 19. század végén épült házban lakik. A pincében el fog tudni rejtőzni a bombázások elől. Mielőtt elindulunk, ki kell mennem a mosdóba. Kinézek a kicsiny ablakon keresztül az udvarra. Az ott játszó gyerekek nem is sejtik, hogy hamarosan mennyire meg fog változni az életük. Az éjszakákat a pincében töltik majd, napközben pedig az anyukáiknak kell segíteniük a törmelék eltakarításában. Az apjuk néha eltávozást kap, és egy rövid időre hazatérhet majd a családjához. A vállára ülteti a gyerekeket, és háborúsat játszik velük, mielőtt visszatérne a frontra. Nem kell sok időnek eltelnie, és ott is marad, holtan fekszik majd egy felezővonalon, sötét tincseit vér borítja. Amikor visszamegyek a folyosóra, a nővérem és a barátja éppen megcsókolják egymást. Egy percig némán várakozom a küszöbön, majd határozottan kilépek a házból.
„És ha tényleg itt maradunk", kérdezi a nővérem az utcán, „miközben a háború be sem következik?" „A kempingrezsóra akkor is szükségünk van", felelem. A nővérem nem ért velem egyet: „Egyáltalán nincs rá szükségünk." „Dehogynem! Korábban megígérted!" „Ez őrültség", kiáltja a nővérem. Elfutok. A legközelebbi metrómegálló nincs messze innen. Azt hiszem, onnan az egyes bevisz a városközpontba, lehet, hogy a hármas is, már rég voltam a belvárosban. Hallom, ahogy a nővérem mögöttem lohol. Gyorsabban futok. Már itt is vannak az állomáshoz vezető lépcsők, nem is kell jegyet vennem. A peron azonban odafönt üres, a szerelvény éppen most futott ki. Mielőtt tovább szaladhatnék, a nővérem megragad. Várom, hogy kiabálni kezd, vagy felpofoz. Ehelyett átölel, és erősen magához szorít.

Este átmászom hozzá az ágyba. Hozzábújok, míg a hátam hozzáér a hasához, és azt suttogom: „Holnap elkezdődik." „Honnan tudod egyáltalán, hogy háború lesz", kérdezi a nővérem. „Tudom, és kész", mondom, „de ez egyszerű: ha rám hallgatsz, semmi bajod nem eshet." Érzem, ahogy lazábbá válik az ölelése, és egy kissé elhúzódik tőlem. Halkan megkérdezem: „Tényleg nem hiszel nekem?" „Hiszek neked", feleli, „elhiszem, hogy félsz." Érzem, hogy sírni kezd. Hangtalanul sír, de érzem a lélegzésén, és a hasa mozgásán. Újra és újra nekinyomódik a hátamnak, és eltart egy ideig, amíg megnyugszik. Még ébren vagyok, amikor elalszik. Nézem a vörös pöttyöket a szobájában, a vekkert, a telefont, a kisrádiót. A sötétben a vörös egyre világosabbnak látszik, a pöttyök közelebb jönnek, felém tartanak. Talán így néz ki, ha bombák világítják meg az éjszakai égboltot.

Alig eszünk valamit reggelire, egyikünk sem érzi jól magát. Fogom a kék műanyagzacskókat, a nővérem pedig hóna alá kapja a hálózsákokat és a polifomokat. Csak néhány órát tudtam aludni, de nem kerüli el a figyelmem, hogy a nővérem a táskájába csúsztatja a mobiltelefonját. „Megbolondultál", kiáltom, „így azonnal le tudnak nyomozni minket!" Csendben megyünk le a lépcsőn: a doboz nehéz, noha a konzerveken és a szárazeledeleken kívül csak néhány tubus fogkrémet pakoltunk be. A nővérem még két könyvet és néhány váltás ruhát is eltett. Nem értem, hogy miért: ha már az erdőben leszünk, többé nem számít, hogy nézünk ki. Az egyetlen, ami számítani fog, a túlélés. Most már senki sem tagadhatja, hogy a háború bekövetkezik: az utcák üresek, a boltok zárva vannak, az emberek talán már be is húzódtak a pincékbe. Azok a kevesek, akik még úton vannak, nyugtalannak és ellenségesnek tűnnek. Mielőtt még valaki rátenné akezét a készleteinkre, bepakolunk a csomagtartóba, és a nővérem gázt ad.

A főutcánál ráfordulunk a Schnellstraßéra. Itt már több autót látni, valószínűleg ők az utolsó menekülők, akárcsak mi. Vajon a fekete pontok az égen már az első repülőgépek? Kinyitottak-e még a benzinkutak, és árulnak-e kemping rezsót? Meddig fognak kitartani a konzervek és a szárazeledelek? És honnan tudja a nővérem, hogy az Adlersee vize tényleg iható? Hirtelen elbizonytalanodom abban, hogy ez az út tényleg az Adlersee-hez vezet. Azt hiszem, már jócskán elhagytuk az Adlersee körüli erdőt. Talán a nővéremnek egy másik erdő jutott az eszébe, egy olyan erdő, ahol a fák világosabbak és a bokrok is kevésbé szúrósak. Balra nézek, a nővérem szomorúnak tűnik. Ilyen az, amikor háborús időkben szerelmes valaki. De én addig fogom vigasztalni, míg végül elfeledkezik a barátjáról. Szép tábort állítunk majd fel magunknak, sátorral, hálózsákokkal, a tartalékainkkal. Éjszaka majd jó közel fekszünk egymáshoz. Összetartunk, amíg elmúlik a háború. Az elindulás óta egy szót sem beszéltünk egymással, ez azonban aligha rossz előjel. Szívünk még ver, mindkét kezünkön öt ujj van, az erdő zöldell az út mellett, és a horizontról már le is hullnak az első bombák.

 

(Bartók Imre fordítása)

Fotó: Benjamin Gladis Gross 
 

A Solitude-ösztöndíj:

Az évente kiírásra kerülő ösztöndíj a JAK és az Akademie Schloss Solitude közös csereprogramjában valósul meg. Az ösztöndíj keretében a finanszírozástól függően 1-1 díjazott három hónapot tölt el Magyarországon, illetve a stuttgarti Solitude-kastélyban. Az együttműködés nem csupán nemzetközi, de a partnerek változatos művészeti profiljából adódóan interdiszciplináris is. Kiemelten fontos a jelentkezők nyitottsága a fogadó partner, a célország és annak kultúrája felé. A Solitude-kastély jelenlegi vendége Tóth Kinga, költő, zenész. A JAK idei vendége pedig Katharina Bendixen. 

 

Katharina Bendixen:

1981-ben Lipcsében született. Könyvtudományt és hispanisztikát tanult Lipcsében és Alicantéban. Ifjúsági irodalmat fordít angol nyelvről, valamint a poet című irodalmi lap szerkesztője. Folyóirat publikációk sorát követően jelent meg első novelláskötete 2009-ben Der Whiskyflaschenbaum címmel, melyet 2012-ben a Gern, wenn du willst követett. Munkásságát számtalan irodalmi díjjal jutalmazták, 2012—2013-ban az Akademie Solitude ösztöndíjasa. Budapestre a JAK és a CEU Institute for Advanced Study vendégeként 2013 decemberében érkezik három hónapra, ezalatt Könnyű préda című, Budapesten játszódó regényén dolgozik majd.

 


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.