Katz Katalin: Visszafojtott emlékezet. A magyarországi romák holokauszttörténetéhez
A PONT Kiadó ajánlata
- 2005. április 15.
"Az emlék nyolcéves koromból, 1955-ből származik. Egy fiatal lány egy délutáni Talmud-Tóra-leckéről kísért haza. Az úton gyerekekkel találkoztam, beszélni vagy játszani akartam velük. Kísérőm elhúzott tőlük: "Tilos játszanod velük, ezek cigányok!" Otthon megkérdeztem apámat: igaz-e, hogy tilos cigány gyerekekkel játszani, és miért? "Nem származásuk szerint választjuk barátainkat! - mondta apám - Ha kedvesek hozzád, akkor játszhatsz velük, ha nem, akkor ne. Azt is tudnod kell, hogy a sorstársaink. A nácik őket is üldözték, mint a zsidókat. Velem is voltak cigányok a lágerekben".
A régi emlék nem hagyott nyugodni, s elkezdtem anyagot keresni a roma holokausztról. Döbbenetemre csak igen kevés anyagot találtam a Yad Vashem könyvtárában, és a magyarországi történésekről nem volt említésre méltó írásmű. A Yad Vashem archívumában a visszaemlékezésekben mégis sokszor emlegették a romákat. Mindezek hatására eldöntöttem, hogy ezzel a kérdéssel fogok foglalkozni.
A munka évei alatt rengeteg romát ismertem meg. A múlt öszszefolyt a jelennel; "sorstársaink" – visszhangoznak bennem apám szavai." Katz Katalin
Ára: 2490 Ft /10 Euro
963 7265 17 1
168 oldal
Részletek a kötetből:
Lajoskomárom
1996. július 17-én reggel az MTV dokumentumfilm-osztályának stábjával Lajoskomárom faluba érkeztem. A stáb élén Jancsó Miklós állt. Nyomába akartunk eredni a rendező fülébe jutott híresztelésnek, hogy a II. világháború napjaiban megölték a falu roma lakóit, s helyben egy tömegsírba temették őket. A történetről nincs dokumentáció, s mindeddig mély titok övezte a faluban.
A forgatócsoport öt napon át folyamatosan filmezett. Felbolydult a falu: egyesek megkerestek minket és önként meséltek, mások rábeszélésre nagy nehezen beleegyeztek, hogy elmondják ismereteiket, megint mások elzárkóztak, és nem voltak hajlandók válaszolni kérdéseinkre. Az elbeszéléseket meghatározta elbeszélőjük sorsa és életkörülményei a háborúban, napjainkban a rendszerváltozás után, s a kettő közt, a szocializmus éveiben.
A Porrajmos történetének konkrét ténye: a faluban kiirtottak két roma családot és eltemették őket két jeltelen tömegsírba. Eddig az időpontig mindezt elfelejtették és letagadták. Ekkor a forgatás révén az esemény mégis a történelem részévé vált, a forgatás pedig az emlékezet konstrukciójának aktusa lett. Az adott történelmi eseményt a forgatás során többféle tartalommal, formában és értelmezéssel elmesélték és megkonstruálták nem csak a falusi tanúk, hanem a forgatás résztvevői is.
Az esemény emlékezetében központi és fontos szerepe van annak is, amit nem mesélnek el, nem fényképeznek le, amit kivágnak a szerkesztéskor, amit elfelejtenek.
CSEND, BÉKE ÉS TISZTASÁG
Lajoskomáromot 1802-ben alapították. A falu meglehetősen nagy, lakóinak többsége sváb. A jobbágyfelszabadítás után a lakók földtulajdonosok lettek, mint a környéken máshol is a földművesek. A polgármester szavai szerint a lakók szorgalmának köszönhetően Lajoskomárom gazdag és virágzó falu. A háború és a szocializmus korszaka sem tüntette el a település tisztaságát, rendezettségét és ápoltságát. A rendszerváltás 1990-ben számukra második felszabadulást jelentett. A lajoskomáromiak tovább folytatták szorgalmas munkájukat esztétikus, tiszta és békés falujukban.
1802-től 1945-ig a lakosság kétnyelvű volt. Őrizték eredeti hazájukból hozott német nyelvüket, hagyományaikat és kultúrájukat. A svábok a magyarok részéről olykor megvetésben részesültek, megpróbálták elnyomni őket idegenségük és eredetükhöz való ragaszkodásuk miatt. A II. világháború – éppúgy mint az I. világháború – a magyarországi svábok számára a büszkeség időszaka volt, helyzetük javult. Sokan közülük azonosultak a rendszerrel, a németek és a magyarok közti szövetséggel. A két állam között politikai és katonai szövetség enyhítette a még létező, a kettős identitásból eredő konfliktust. Az azonosulás nem maradt az elvont érzelmek szintjén, hanem látványos és gyakorlati kifejeződése is volt: a svábok tömegesen jelentkeztek a csendőrségbe. A magyar csendőrség volt a nácik végső megoldásának legfontosabb helyi végrehajtó hatalma. Ők feleltek a zsidók, a romák és a rendszer ellenségeinek összegyűjtéséért és továbbküldéséért végzetük felé: helyi legyilkolásuk helyszínére, vagy a Magyarország határain túli koncentrációs táborokba.
A háború viszonylag megkímélte Lajoskomáromot. A német–magyar és a szovjet hadsereg közti frontvonal 1944 decembere és 1945 márciusának közepe közt a falu környékén húzódott. A falu határain belül ekkor sem szenvedett a front közelségétől. Többször gazdát cseréltek, majd március közepén végleg a szovjetek kezére kerültek: Lajoskomárom elesett – legalábbis sváb lakói szerint. Ma szinte senki sem beszél németül arrafelé, a gyerekek és a fiatalok körében bizonyosan nem.
Csodálatos panoráma tárul szemünk elé a szép, Balatonhoz közeli faluba érve: ápolt kertek, tiszta gondozott utcák. Az emberek barátságosnak tűnnek, többnyire biciklin közlekednek, üdvözlik egymást, nyugodtan köszöngetnek. Mezőgazdasági területek veszik körül a települést, főleg sűrű sorokba rendezett kukoricaföldek. Ameddig a szem ellát, tisztaság, béke és nyugalom uralkodik.
TEMETETLEN HOLTAK
1996. augusztus 5-én mutatták be a lajoskomáromi romákról szóló dokumentumfilmet a magyar televízióban. Jancsó Miklós rendező szavaival: „tartalma szerint tényfeltáró, műfaja szerint pedig ‘beszélő fejek’” (Bársony, 1996). A film falusi emberekkel készült interjúk mozaikjaiból épül fel, minden egyes személyes történet a végül kialakuló átfogó kép része. A film a falu romái megsemmisítésének, sőt valaha volt létének is egyetlen, létező dokumentuma.
Különféle karaktereket láthatunk a készre vágott műben, mindegyikük kiveszi részét a teljes történetből. Panaszos roma siratódal is hallatszik, és rövid szövegek is felvillannak: magyar történelmi dokumentumok idézetei a II. világháború idejéből, és helyi dokumentumok. A filmben megjelenik a falusi közigazgatás épülete, a temető, az interjúalanyok házai, a falu utcái és a kukoricaföldek.
Jancsó Miklós, a film rendezője meghívott, hogy csatlakozzak a forgatócsoporthoz. Hallott rólam és munkámról, kérte hogy segítsek, s maga is segíteni akart. Jancsó elmesélte a forgatás előzetes megbeszélésén, hogy a hozzá és a Daróczi-Bársony házaspárhoz (roma tévés szerkesztő és aktivista, valamint zsidó jogász és a romákért harcoló politikai aktivista) eljuttatott hír szerint a falusiak legyilkolták a II. világháború idején Lajoskomárom összes romáját, vagy legalábbis aktívan együttműködtek ebben. Túlélők nincsenek, és az ügy a mai napig teljesen titokban maradt. Elmesélte, hogy a forgatást előkészíteni ellátogatott a faluba, beszélgetett a polgármesterrel, hogy tiszteletét tegye és elnyerje beleegyezését a területén folyó munkához. A látogatáson a polgármester azt mondta, hogy ilyen dolog ebben a faluban soha nem történt. Ő, aki a háború után született, soha nem hallott róla. A történet véleménye szerint cáfolható, már csak azért is, mert ez egy csendes, nyugodt falu, melynek polgárai iszonyodnak az erőszaktól, meg azért is, mert a háborúk áldozatait és hőseit megörökítő emlékművön megtalálhatóak a falu holokausztban elpusztított zsidó lakóinak a nevei, s nincsenek rajta roma nevek. Világosan tudja – tette hozzá –, mert nem is olyan régen személyesen törődött az emlékmű felújításával, s az 1956-ban meggyilkolt személy nevének a fölírásával. A polgármester beleegyezett a forgatásba.
Megérkeztünk a falu központjába minibuszunkkal, oldalán a felirattal: „Magyar Televízió”. A járművet leállítottuk a minden magyar falu társadalmi, szellemi és tudományos életét meghatározó intézmény, a kocsma elé. Az önkormányzatnál kiderült, hogy a polgármester egy falun kívüli ülésre ment, s csak délután tér vissza. Bementünk a kocsmába és helyet foglaltunk. Hamar elterjedt a faluban érkezésünk híre, s hogy a falu egykori romáinak a sorsa felől érdeklődünk.
Ekkor a kocsma közönségéből sokan hozzánk csapódtak. Akadtak köztük kíváncsiskodók, tv-szereplésre vágyók, s olyanok is, akik ellenőrizni akartak minket, hallgatózni és tekintetükkel vesénkbe látni. Hírünk másokat eltávolított, s néhány ajtót eleve bezárt előttünk. A távozók közt voltak a tömegmészárlás aktív részeseinek vagy kitervelőinek a családtagjai is, ahogy később elmesélték nekünk a helyiek. A távolabbra igyekvők egy része félt a történet napvilágra kerülésétől, mások nem akarták maguk felfedni a titkot, és voltak, akik egyszerűen nem akartak belebonyolódni az ügybe.
A film szereplőivel, a forgatás idején vezetett terepnaplóbeli jegyzeteimmel, valamint későbbi emlékeim nyomán mutatom be az eseményeket. Ehhez a gyűjteményhez hozzáteszem a szereplők megjelenését – vagy meg nem jelenését is – a készre vágott filmben. A történet megformálásának ez a módja rávilágít a szerkesztés általános kérdéseire, valamint az emlékezet és a szerkesztés közti kapcsolatokra.
Az első mesélővel a kocsmában találkoztunk. Hajlandó volt elmesélni ismereteit és megmutatta a férfiak kivégzésének színhelyét. Zsadnay Pál a falu hangjának jellegzetes képviselője. A film szinte teljes egészében tartalmazza tanúságtételét, s nem véletlenül, mivel a tömeggyilkosság története általa nyeri el alaphelyzetét, ehhez az alaptörténethez viszonyulnak mások történetei.
1944-ben 12 éves volt. Emlékszik, hogy a falu több ízben került a németektől-magyaroktól az oroszokhoz, majd hetente
vissza. A csaták nem a faluban zajlottak, de két épületben is voltak bombabecsapódások és aknalövedékek. Sajnos, áldozatok is voltak, például az egyik háznál egy szolgalegény, akit az oroszok magyar katonának véltek, s kegyetlenül kivégeztek, miután lehúzták csizmáját. Horváth Jóskának hívták, a neve ott van a hősök sírján. A másik áldozat egy fiatal leventefiú volt, aki pont akkor jött föl az óvóhelyről, amikor megjöttek az oroszok. Elvették a család szép lovait, majd megölték a fiatalt, szegény Sarrai Gyurkát. Néhányan elmentek a faluból az első fronttal, és ezek a szegény cigányok elmentek ezeknek a házaihoz és elvitték a dunnát meg ezt-azt. Aztán amikor a házak tulajdonosai visszajöttek, elmesélték nekik, hogy a cigányok elvitték a keresett dolgaikat, és akkor a németek rögtön összeszedték őket.
Zsadnay Pál ekkor azt mondja nekünk, hogy meg is tudja mutatni, hol van eltemetve édesanyja sírja mellett a négy cigány férfi. Onnan tudja, hogy amikor az anyjának ásták a sírt, hirtelen koponyák kerültek elő a kiásott földből, és akkor azt mondták a sírásók: „Ah, ezek a cigányok!”. Később – folytatja az elbeszélést – fölrakták a nőket meg a gyerekeket egy teherautóra, kivitték őket a falun túl a földekre, és kivégezték őket. Már régóta szántanak fölöttük. Akkoriban ásattak egy gödröt a mezőőrökkel meg a csőszökkel, és oda begéppuskázták őket. Gyerekestől, csecsemőstől, karonülőtől kezdve, mindenkit.
A riporter kérdésére a mesélő azt feleli, hogy szerinte a romák nem voltak bűnözők, csak összeszedtek egy kis dunnafélét, hogy betakarózzanak télen, s ha nem ölték volna meg őket, akkor talán vissza is adták volna az elvett holmikat. Miért nem beszéltek erről máig? Nem tudja, azt mondja: "Úgy van ez, hogy az emberek szeretnek felejteni". Szerinte jobb elfelejteni az ilyen dolgokat. A faluban nem maradt közülük senki, és mindenki túltette magát hiányukon, mint a két zsidóén is, a Goldstein Marcin, meg édesanyján, a Cili nénin. Nem tudja megmondani az utóbbiak hol tűntek el, mikor és hogyan invitálták, vitték el őket. Aztán soha nem tértek vissza a faluba, biztos odavesztek.
A film nézői a temető emlékoszlopát figyelik az interjú készítőjének irányításával. A háború összes falusi áldozatának emlékére emelték: az I., a II. világháború, s nemrég az 1956-os forradalom áldozatai is fölkerültek rá. Az áldozatok nevét rávésték az emlékműre. Azonban a roma és a zsidó áldozatok nevei nem szerepelnek. Zsadnay Pál, legnagyobb sajnálatára, nem tudja, miért nem.
Zsadnay Pál a falu nem nagyon sikeres, de nem is ártalmas figurájának számít. A falu viszonylatában teljes mértékben a „mi kutyánk kölyke”, de nem mérvadó személyiség. A háború általános kontextusában meséli a gyilkosság történetét, kifejezi a falu mély sajnálatát az oroszok két áldozata fölött, hangsúlyozza az oroszok kegyetlenségét és elvetemültségét. Mesél a minden érthető kapcsolat nélkül eltűnt zsidókról is – nem fejez ki semmiféle véleményt vagy érzelmet. Komoly részletességgel beszél a romák lemészárlásáról, szerinte az egész falu nyilvánvalóan megtörténte óta tud róla, de „az ilyen dolgokat jobb elfelejteni” a dolgok természeténél fogva. Logikus magyarázat található történetében a gyilkosságra: a romák dunnát loptak, (a továbbiakban a tanúságtevők megcáfolták ezt az állítást), de maga is észre veszi, hogy logikája problematikus. Talán fel lehetett volna szólítani a romákat a dunnák visszaadására, már amennyiben ez bárki számára bármit is megváltoztat. Azt se tudja, hogy a romák és a zsidók nevei miért nincsenek az emlékművön.
A BÍRÓ
Zsadnay Pállal beszélgetve egy idős embert láttunk, amint nagy odaadással az egyik közeli sírt gondozta. Zsadnay Pál mesél a fiatal fiúról, aki elesett 1956-ban, és felkerült a neve az emlékműre. A családi síron lévő virágokat locsoló kedves öregemberre mutat, és ezt mondja: „Íme, ő akkor [vagyis a II. világháború idején] 14 éves volt, őt is megkérdezhetik, mi történt. Amúgy a kommunisták katonai bírója volt.”
A rendező Zsadnay Pál megjegyzése nyomán kimerítően beszélgetett az egykori bíróval. Meghívta az autójába, s hosszasan félrehúzódva társalogtak. Az illető nem akart a kamerák előtt beszélni. Arra gondoltam – szakmai beidegződéseimnek köszönhetően –, hogy segíthetek a forgatócsoportnak az emberek bátorításával, hogy felfedjék ismereteiket. Beszélgetni kezdtem vele. Egyértelműen támogatta az ügyünket. Meghívott magához, s nem tudtam, hová tartunk. Barátságos volt, s megértettem, hogy nagyon szeretne beszélni, de valamitől tart. Ekkor még mindig nem értettem, mit jelent, hogy 1956-ban katonai bíró volt, nem tudtam, hogy halálra ítélt számos felkelőt, köztük egy tizenhat éves fiatalt is. Tudtam, hogy kommunista volt, s ezért utálják a faluban, s láttam, hogy egy magányos öregember. Úgy véltem, segíthetek, ha kifejezem valóban érzett szimpátiámat, reméltem, hogy elmeséli majd a kutatott történetet.
A házba bejutva tekintetem kivasalt katonai egyenruhába ütközött, mely az ajtóval szemben úgy volt felakasztva, mintha az eltűnt rendszer szelleme lenne. A ház összes falát kitömött állatfejek és vadállatok trófeái díszítették, a bútorokat bőrükkel vonták be. A sikeres hobbivadász büszkeségével mutatott körbe. Vadász hőstetteiről mesélt, és arról, hogy mennyire utálja a faluban újra uralkodó fasisztákat. Közben az ágya alá nyúlt, és elővette fegyvereit: különböző puskákat és revolvereket, s ezeket is elém tárta.
Az exbíró a forgatás egész ideje alatt messziről, árnyékként követett minket. Meg akarta hívni magához vacsorázni a forgatócsoportot, de nem találtunk alkalmas időpontot. Szeretett volna tanúként megjelenni ebben a bíróságfilmben, de – talán joggal – féltette életét, ha megtenné. Végül mégis megtette részletes tanúvallomását háttal a kameráknak, elváltoztatott hangon. Elmesélt minden 1944. január 23-i történést, elárulta a romák legyilkolásának kitervelésében és végrehajtásában részt vevő falusiak neveit. A végleges filmben mindennek nyoma sem maradt.
A rendező kivágta legfontosabb informátorunk, a bíró tanúságtételét, mintha el se hangzott volna. A forgatás során nagy erőkkel próbáltuk rábírni a mesélésre. Jancsó azt magyarázta a stábnak, hogy részletes, pontos vallomás nélkül nem lesz biztos alapja a történetnek és a tagadók majd újra megtámadhatják. Ilyet csak ez a tanú adhat. A vágásnál mégis úgy döntött, hogy teljes tanúvallomásával együtt eltünteti a tanút.
BOGNÁR ALBERT, A BARÁT
A temetői beszélgetés után elmentünk meginterjúvolni az idős Bognár Albertet, akinek családja a hozzánk érkezett kósza hírek szerint jóban volt a romákkal. A helyi közigazgatás egykori dolgozójaként a nők és a gyerekek lemészárlásának is tanúja volt. Bognár Albert már várta érkezésünket, ő és családja feltételezték, hogy ellátogatunk hozzájuk. Örömmel fogadtak bennünket. Daróczi Ágnes meginterjúvolta Albert bácsit – így szólította –, közben tágabb családja és a tévés stáb hallgató- nézőközönséget alkotott körülöttük. Néhányunkat beküldtek a veranda melletti szobába, ahol az interjú készült. Én is ebben a szobában álltam, közel az ajtóhoz, együtt Albert bácsi menyével. Figyelmesen hallgattunk. A fiatalasszony feszültnek tűnt, és megsúgta nekem a félelmeit. Albert bácsi ragaszkodott hozzá, hogy meséljen nekünk a romákról, s a család figyelmeztette, eszébe ne jusson neveket említeni. Utasították, hogy állítsa azt, hogy a gyilkosok a magyar hadsereg katonái voltak.
Albert bácsi története szerint magyar katonák összegyűjtötték, és kivégezték a romákat. Nem tudja, mi volt mindennek az oka. Csak találgatni lehet, szavai szerint: "Mert vannak, akik azt mondják, hát cigányok!... Viszont vannak akik érzéssel vannak velük szemben, úgyhogy, nem volt azokkal semmi baj. Vagyis ezt mondták. Ma ez már nem szóbeszéd tárgya. Már nem sokan vannak, akik ismerték őket. És közeli ismerősök már egyáltalán nincsenek. Az pedig, hogy én még élek, az csak szerencse. Meg aztán, talán éppen mi voltunk a legjobb viszonyban velük a környékben." A magyar katonák kivégezték a falu minden romáját, a Bajza és a Peller család tagjait. Többször visszatér és megismétli a kifejezést, hogy "magyar katonák". A magyar katonák kivégezték a négy férfit, majd gödröt ástak a falu szélén, ott kivégezték a nőket és a kisgyerekeket, s befedték a tömegsírt földdel. "Mindennel két percen belül végeztek" – meséli. S arra a kérdésre, hogy mindezt honnan tudja, egy további történetet idéz fel. Akkoriban ő volt az elöljárósági szolga. Parancsot kapott, hogy álljon a falu végén a sorompó mellé, és nem szabadott beengednie idegeneket. Talán két órán át őrködött, amíg a kocsi összeszedte a gyerekeket meg az asszonyokat, majd végül visszatért üresen. Nem igazán látta a történéseket, mivel mintegy százötven méterre állt, már elkezdett sötétedni, és egyébként is a kukoricaföldeken voltak, s a kukoricaszárak is takartak. Nem is hallott semmit. Minden némán zajlott, kiáltások sem hallatszottak, csak a puskaropogás. Ő megkönnyezte őket, meséli, és könnyek öntik el a szemét a film nézői előtt is. Bognár Albert teljesen elveti annak a lehetőségét, hogy ezek a romák bármiképpen is bűnöztek volna. Biztos benne, hogy dolgos emberek voltak, téglavetők, egyszerűek, becsületesek.
–Kik indították el a legyilkolásukat? – kérdezik tőle.
–A községi elöljáróság – válaszolja. – Hát azokból már nem él senki.
–Kik voltak, mégis? – erőlteti a kérdező.
–Ilyen jobb gazdaemberek.
–Név szerint? – kérdi a riporter.
–Hűha!... Hajajaj!...
–Mi a baj?
–Ezt nehéz összeszedni... Hogy név szerint?... Mert...
A szerkesztő-rendező úgy döntött, hogy itt vet véget a mondatnak, melynek vége ez volt: "Félek".
Albert bácsi megemlítette Peller Piroskát, aki Kiliti faluba költözött a tömegmészárlás előtt, s talán még ma is életben van. A forgatócsoport két tagja azonnal elindult a Lajoskomáromtól mintegy kétórányira levő faluba, hogy megpróbálják megtalálni. Délutánra a küldöttség a temetőbe ért Peller Piroskával és egy Németh József nevű emberrel, akinek hóna alatt hegedű volt. Elmesélték saját nézőpontjukból a történteket.
Piroska néni már nem lakott a faluban 1945 januárjában, tizenöt éves korában: hozzáment szerelméhez és Kiliti faluba költözött. Németh József, szomszédja Kilitiből, Bajza Klárának udvarolt. Amikor látták, hogy Kiliti már stabilan az oroszok kezére került, József – vele jött Piroska néni a temetőbe – Lajoskomáromba indult lovasszekérrel, hogy az oroszok területére vigye a két cigánycsaládot, mert ott biztosabbnak tűnt. Azonban a Bajza és a Peller család biztonságban érezte magát. Azt mondták, hogy kiválóak a kapcsolataik a falubeliekkel, s nincs rá szükség, hogy megszökjenek. Házaikat elhagyva falusiakkal találkozott, akik maradásra próbálták bírni. Azt mondták, hogy lesz holnap munka, kereshet pénzt. De valami félelmetes és fenyegető volt abban, ahogyan ezt mondták, s József lovasszekerével menekülni kezdett. A falubeliek üldözték, de sikerült átjutnia az "oroszokhoz", és így megmenekült. Ez a látogatás 1945. január 22-én zajlott, a tömegmészárlás előestéjén.
Legközelebb Peller Piroskával együtt, a háború után látogatott a faluba. A film tartalmazza a második látogatás történetét, egy Piroska nénivel készült interjúban. E látogatás alkalmával vasvillával kergették el őket. Németh József, Peller Piroska barátja, maga is túlélőnek számítható, szerelmét megölték a tömegmészárlásban, de nem jelenik meg a dokumentumban, a megszerkesztett filmben.
Piroska néni Lajoskomárom faluban élt egykor szüleivel és terebélyes családjának többi tagjával együtt. A háború idején elhagyta a falut, hogy férjhez menjen szerelméhez. Híresztelések jutottak el hozzá, hogy szüleit meggyilkolták, miközben ő máshol élt. A háború után a faluba ment, hogy részleteket tudjon meg, és megnézze szülei sírját. Semmilyen sírt nem látott, azonban a falusiak kezükben vasvillával elkergették, lapáttal és kaszával hadonásztak, és azt mondták: "Itt se neked se senki hozzád hasonlónak nincs helye és semmi keresnivalója, itt semmi sem történt!" Azt mondja, mindenki ugyanazt a választ adta, hogy "Na, takarodás ki, piszkos, mocskos cigányok!". Mindössze egy régi megfakult fénykép maradt meg számára családjából, ahol édesapja furulyán játszik.
Következzék a Lajoskomáromban 1945. január 23-án legyilkolt romák névsora.
Bajza Jánosné (Tera), 38 éves
Bajza Klára, 15 éves
Bajza Árpád, 12 éves
Bajza Teréz, ?
Peller Gyuláné (Rózsi) ?
Ifjú Peller Gyula, 16 éves
Peller Árpád (Aladár), 12 éves
Peller Miklós, 9 éves
Peller Mária, 7 éves
Peller Julianna, 5 éves
Peller Lujza, 11 hónapos
A falu szélén legéppuskázták őket.
Idős Bajza (Gyémánt) János
Ifjú Bajza János
Bajza Elemér
Bajza Olga, 9 éves
Peller (Furulyás) Gyula
A temetőben agyonlőtték őket.
A temető közepén beszélgettünk Piroska nénivel és barátjával. Körbeálltunk, mintha megemlékezési ünnepséget tartanánk. Elmesélték a történetüket, és megmutatták az egyetlen fennmaradt fényképet, ahol a Peller család feje furulyázik. Megemlékezés sírok nélkül, síremlék nélkül. Mellettünk egy idős asszony haladt el, a virágokat locsolta a temető ösvényein. Egyértelmű csodálkozással bámulta Peller Piroskát és a történéseket. Kivégezték a romákat, elásták őket a földbe, beszántották őket, és velük együtt eltemették a titkot és még németül is elfelejtettek. S íme, itt ül a megsemmisített család lánya, és egymás után sorolja a neveket a televízió kamerája előtt, majd szégyenteljes csúfnevükön kigúnyolja a falusiakat, hangsúlyozza német eredetüket, lesvábbogarazza őket.
A rendező a túlélőkkel készített interjú után le akart filmezni egy további találkozást is a falu papjával. Megkérték a sofőrt, hogy vigye haza őket Kilitibe, majd a forgatócsoport elvált a két túlélőtől, és eltűnt. Úgy éreztem, szükségünk van rá, hogy együtt maradjunk – nekik is meg nekem is –, hogy elkezdjük feldolgozni ezt a hirtelen találkozást, hogy beszélgessünk arról, ami akkor meg ma történt. Ezért javasoltam, hogy elkísérem őket, hogy az úton beszélgethessünk. "Látom, hogy vannak itt olyan emberek, akiknek van szíve" – válaszolt Piroska néni. Elindultunk az autó felé, mikor egy nagydarab falusi asszony jött szembe, biciklijét tolva. Szemben a roma asszonnyal megállt: "Te nem Peller Piros vagy?" Az asszony meghallotta, hogy a temetőbe hoztuk Piroska nénit, és eljött hozzá. És a több mint ötven évvel ezelőtti szomszédok, emlékeket elevenítettek fel, újra felsorolták a neveket, emlegették az egykori tetteket és a közös életet. Piroska néni negyed órán belül másodszor újra azt mondta,, hogy "Látom, vannak itt olyan emberek is, akiknek van szíve!". A helyzet által fölbátorítva a család falubeli házáról kezdett beszélni, és valamilyen vagyonról, amit talán még mindig meg lehetne találni. "Jó, minden jót, viszontlátásra." – válaszolt gyorsan az asszony, biciklire szállt és tovatűnt.
Miután visszatértem Kilitiből, elmeséltem Jancsó Miklósnak az érzelmes találkozást, amit a filmesek már nem láthattak. Dühösen válaszolt: "Semmi se történt! Ez a dolog soha nem történt meg! Ha nem voltak ott a kamerák, nem fényképezték le, meg se történt. Pont."
Miközben Kilitiben távol voltam a forgatócsoporttól, a többiek arról próbáltak érdeklődni Lajoskomárom katolikus papjánál, mit tud a romákról. Akkoriban az idős pap a falu katolikus kisebbségének – köztük a romáknak – a fiatal papja volt. Nem tudott (vagy nem akart) semmilyen információt hozzátenni a mások által elmeséltekhez, mégis megkérték, hogy vegye elő az 1945-ös anyakönyvet, megbizonyosodni róla, hogy minden név le van írva nála is, meg nálunk is. Akkoriban a keresztényeknél a templomok, a zsidóknál a zsinagógák vezették a lakosok hivatalos anyakönyvét, amibe bejegyeztek minden születést, házasságot és halált. Mert nem volt más választása, keresni kezdte az adott időpont összeírásait. A könyvben benne volt a temetőben kivégzett négy férfi neve a következő megjegyzéssel: "Miután halálra ítélték, kivégezték őket." Az anyakönyv egyáltalán nem említi a nőket és a gyerekeket. A családtagok többsége nem ebben a faluban született, később költöztek ide, ezért semmi nyomuk nincs a helyi dokumentumokban. Soha nem haltak meg, s talán soha nem is léteztek?
A pappal készült interjú nem jelenik meg a készre vágott filmben.
Ő kérdezett minden interjúalanyt. Hírneve és sötét bőre nem hagyott kétséget roma voltáról, s a tömeggyilkossággal kapcsolatos állásfoglalásával kapcsolatban sem. Mikor az interjúalanyokhoz fordult, nyitott, általában neutrális kérdéseket tett fel, legalábbis az interjúk kezdetekor: "Meséljen a faluról!"; "Miféle emlékei vannak abból az időszakból?"; "Milyen volt akkoriban a helyzet Lajoskomáromban?"; vagy "Azokról a napokról szeretnék kérdezni!". Mikor a falu öregjeivel beszélt, akik szerinte többet tudtak, mint amennyit elmeséltek, kérdései inkább voltak irányzottak: "Kik voltak azok? Ki volt a bíró? Kik voltak a falu elöljáróságának tagjai? Kik voltak a vezetők?". Ismételten, gyakran megkérdezte, hogy: "Vajon a cigányok bűnösök, vagy áldozatok voltak?". Feltett több kérdést a gyilkosságokkal kapcsolatos, a mai napig tartó hallgatásról is.
Ágnes a számos interjú során újra és újra visszatért ugyanahhoz a kérdéshez: "Maga szerint mik voltak? Áldozatok, vagy bűnösök?" Megértettem, hogy Ágnes ezt a kérdést az ártatlanokkal történt szörnyű igazságtalanságra hegyezi ki. Azonban a válaszok kétfélék voltak: a meginterjúvoltak egy része, például a polgármester, elmagyarázták, hogy valamiféle vádak szóltak ellenük, mivel bíró ítélte el őket törvényesen, csak ma már nem lehet pontosan tudni, hogy mik is voltak a vádak. Elképzelhető, hogy a halálos ítélet kicsit túlzó volt, de céloztak rá, hogy a romák saját maguk hozták fejükre a bajt. Más interjúalanyok, akik azt állították, hogy személyesen ismerték a romákat, hangsúlyozták a két család tisztességét, szorgalmát és egyéb jó tulajdonságait. Az ismerősök szenvedélyesen bizonygatták, hogy képtelenség bármiféle törvényszegés, hogy teljesen ártatlanul ölték meg őket. Számomra furcsának tűnt a kérdésfelvetés, s amikor Ágnes mintegy az interjú összegzéseként feltette, minden egyes alkalommal kényelmetlenül éreztem magam.
A stáb búcsúestjén, a vacsora intim légkörében felvetettem fenntartásaimat a kérdéssel kapcsolatban. Ágnes elmagyarázta, hogy azt próbálja bebizonyítani, hogy a romákat akkor is üldözték-üldözik, ha jók és tisztességesek. "De ezzel legitimálod a romák meggyilkolását és megsemmisítését bírósági procedúra nélkül olyan emberek esetében, akik esetleg törvényt szegtek! Hallottál valaha olyasmiről, hogy lopás bűne miatt bármiféle magyarokat családjaikkal együtt megsemmisítésre és egy jelöletlen tömegsírba lökésre ítéltek?! Egyáltalán miért releváns kérdésünk szempontjából, hogy loptak-e?" Ágnes rám nézett és ezt mondta: "Igazad van, a dolgok engem is befolyásoltak. Gádzsó fejjel gondolkoztam." "Miért nem szóltál bele hamarább?" – kérdezte Jancsó. "Mert én itt csak vendég vagyok, te vagy a rendező." "Te pedig Ágnes, a szerkesztő, magad is roma vagy köztünk. Arra gondoltam, talán számomra rejtett dolgok vannak a háttérben, amiket csak ti értetek."
Daróczi Ágnes a falu utcáin is vezeti a nézőket a filmben, a temető ösvényein halad, s a gyerekek és asszonyok tömegsírjának hozzávetőleges helyét keresi a viruló kukoricaföldön. Vadvirágokat szed és csokorba rendezi őket az egyik kukoricaszáron: egy-két nap alatt elszáradó, szélfútta emlékmű az elfelejtett halottak emlékére.
A polgármester mindenekelőtt azt kérte, hogy a nézők szemében ne szennyezzük be Lajoskomárom lakóit általánosító módon fajgyűlölettel és olyan bűnökkel, amiket talán egyes magányos személyek elkövettek. Ezen túl mesélt a falu vallásainak, népeinek és nemzetiségeinek az összefonódásáról történelmi és földrajzi áttekintés alapján. Részletes számvetésében meg sem említette a zsidókat és a romákat.
Ebben a kontextusban újra meg kell említeni az emlékoszlopot a temetőben, ahol hiányoznak a zsidók és a romák nevei. (Ezzel szemben a helyhatósági vezető azt mondta első találkozásukon Jancsónak, hogy a zsidók neve szerepel.) A háború után egész Magyarországon állítottak ilyen emlékoszlopokat. Általában rájuk vésték a két világháború összes áldozatait, a helyi katonákat és polgárokat. Néhány változás történt a rendszerváltáskor az oszlopokon: piros-fehér-zöld zászló váltotta fel a vörös csillagokat és a hősi felszabadító Vörös Hadsereget dicsőítő feliratokat, és felkerültek (ha voltak ilyenek) az 1956-os forradalomban elesettek nevei. Lajoskomáromban nincs nyoma a zsidó és a roma neveknek. Vajon éltek ott valaha? S ha éltek, a háború áldozatai voltak-e, akiknek emlékezetét a nemzeti színek alá kellene írni? Vajon bele lehet-e foglalni a falu háromdombos címerébe azokat, akiknél kétséges a királyi kereszt védelmező szerepe?
A filmben házának udvarán jelenik meg. Elmeséli, hogy a csendőrök szállítására rendelték az asszonyok és gyerekek legyilkolásának színhelyére. Leírja hol, melyik oldalon ásták meg előre a gödröt, a későbbi tömegsírt. Mesél a hatalmas félelemről. A szállításhoz több kocsist is kirendeltek - a csendőrök az ő szekerén voltak, a fegyverek egy másikon, az áldozatok pedig egy harmadikon. Azt mondták nekik, hogy tilos odanézni, különben őket is lelövik. Ezért nem is látta pontosan, kik voltak a meggyilkoltak, de mintegy húszan voltak, nők, öregek, csecsemők, gyerekek, a férfiak kivételével mindenki. Csak egy férfi volt köztük, kézben hozták, akár egy csecsemőt, talán már megsérült.* Szemerei Pál elérzékenyülve meséli mindezt, újra és újra visszatér a félelem leírásához, hogy őt is majdnem odataszították a meggyilkoltak közé. Nem tudja, hogy végül is ki temette el a halottakat, mert a gyilkos csendőrök végeztek, majd elhagyták a terepet. De előtte még megfenyegették, hogy ha fecseg, vele is végeznek.
És ő nem is beszélt soha. Az ügy 'őrületig' bántotta. Miért kellett kivégezni ezeket az ártatlanokat? Nem mert beszélni. Nem látta a történteket, mert megtiltották, hogy odanézzen, de lehetetlen volt nem érteni. Látta, hogy a gödör köré állították őket, aztán annyit hallott, hogy prrrr. Ez volt a végük. Egy terhes asszony nagyon sokáig szenvedett, legalább ötször lőttek bele, mire vége lett.
Eltűntek, miután végeztek. Többet nem látta őket. Továbbmentek, de hogy hová, azt nem lehet tudni. Nem tudja a gyilkosok nevét, nem voltak falubeliek. Senki sem tudja, miért kellett kivégezni őket, jó emberek voltak. "Ki adta ki a romákat a csendőröknek?" Erről nem szólt a kisbíró. Csak azt mondta, este sötétedés előtt menjenek a községháza elé, ott megkapják a további intézkedést, de addig tilos szólni bárkinek is. Ez titok. Aztán nem is mondtak senkinek semmit. "Ki volt a kisbíró?" Régen meghalt már, Szabó Andrásnak hívták, de már régen meghalt. "Szoktak erről beszélni a faluban?" Nem! Erről néma csönd volt végig. "Miért?" Nem beszél róla senki se. Mindenki megdöbbent, hogy ilyen dolgot csináltak. "Miért volt ekkora a némaság?" Azt senki nem tudja megmondani. Mindenki félt. "Mitől?" Hát háború volt. Sok minden történik a háború alatt.
–Na de hát, azóta elmúlt ötvenkét év!
–Hát elmúlt a háború, aztán ez is el lett felejtve.
–Maga is elfelejtette?
–Azt elfelejteni soha nem lehet!
A gyilkosság pillanata olyan maradt, mint egy fekete lyuk, magába szívta a halottakat s nem hagyott jelet. Arra kényszerítették a legközelebbi tanút, Szemerei Pált, hogy elfordítsa a fejét, s így csak fül és nem szemtanú lett. A föld a meggyilkoltakkal együtt elnyelte a történteket is, süketen kukoricaszárakat növesztett, melyek a hatalmas kukoricaföldön tökéletesen ugyanolyanok, mint testvéreik.
13 éves volt, amikor bejöttek az oroszok, s pontosan emlékezik mindenre és mindenkire, aki az ő idejében Lajoskomáromban élt. Magyar katonák bujkáltak az oroszok elől, szüleinél és a jobb házakban. Biztos benne, hogy a romák halálában bűnös személyt Sirokkai Menyusnak hívják. Szerinte ő orosz származású kém, s spionkodott az oroszoknak a bujkáló katonákról, amikor elfoglalták a falut. Ez a Menyus árulta el a romákat a németeknek. Nem tartozott a faluhoz, csak rokonlátogatásra jött. Orosz volt, ő okozott minden bajt itt, majd rendesen kipucolták. Ő mutatta meg azt is az oroszoknak, hogy melyik házakban vannak nők, akiket meg lehet erőszakolni. Ő hajtotta szegényeket is a halálba. Biztos, hogy az ő lelkén száradna, ha élne, de meghalt már. Ez az orosz tette el a romákat is [láb alól].
Kecskés Júlia üzenetének lényege már megjelent rejtettebb utalás formájában az első mesélőnél, Zsadnay Pálnál is. Ő is az oroszok kegyetlenségét és bűnösségét hangsúlyozta, mely oroszságukból következik. A kém orosz volta bizonyítja, hogy ő a bűnös a faluban elkövetett minden gonosz eseményben.
A forgatás után majdnem egy évvel közel a tanév befejezéséhez szociológus egyetemi tanár barátnőm felhívott, hogy van egy magyar nő is a külföldi fiatal orvosok továbbképző csoportjában. "Nagyon örülök, add meg neki a számomat meg az e-mailemet" – mondtam örömmel.
Rövid emailezés után meghívtam Zsuzsát reggelizni egy jeruzsálemi kávéházba. Nagyon elégedett volt, mert végre hazamehetett. Nem érezte jól magát nálunk, megbetegedett a tanfolyam kezdetekor, és kórházba került néhány napra. "És nagyon szenvedtem a hidegségtől és a tárgyilagosságtól, ahogyan a zsidók, hoppsz, elnézést, az izraeliek bántak velem a kórházukban. Otthon szeretettel vettek volna körül betegen..."
Aztán elmesélte, hogy az "otthon" Lajoskomáromban található. "Én is voltam ott. Tudod, amikor Jancsó Miklós a filmet forgatta..." – meséltem. Természetesen tudott a filmről, bár a forgatáskor nem volt a faluban. A lajoskomáromiak haragudtak a film miatt. Ő maga nem ismeri a részleteket, addig soha nem hallott róluk. Csak arra emlékszik csodálkozva, hogy: "A környék összes falujában rengeteg cigány van, s sok a baj velük. Érdekes, hogy nálunk egy sincs."
"Általában – folytatja – Lajoskomárom egészen kivételes a környéken: a legszebb, a legfejlettebb, a leggazdagabb, ahol a lakók mindig szorgalmasan dolgoznak. Más falvakban az emberek gyakran csak tétlenül ülnek és pletykálkodnak, anélkül, hogy bármit is csinálnának." S azt latolgatom, hogy a mondat rejtett folytatása talán: "Miközben mindmáig még a cigánykérdést sem oldották meg."
HOVÁ
Kiegészítem a film forgatásáról és bemutatásáról készített példabeszéd-bricollage-omat, s magamat is besorolom a "beszélő fejek" közé. A hely és az idő távlatából teszem meg tanúságtételemet, a forgatás végeztével jeruzsálemi lakhelyemről folytatom a történéseket, a részt vevő megfigyelést.
Amikor elváltunk, tudtuk a film televíziós bemutatásának dátumát, tudtuk, hogy már Izraelben leszek. Jancsó megígérte, hogy eljuttat hozzám minden felvett anyagot, az összes teljes interjút, a szerkesztésnél kivágott anyagokat is. Átadtam neki kilenc üres videokazettát a bizonyosság kedvéért, mindegyiken három óra volt: ennyi kellett a teljes anyag átvételéhez. Előre tudtuk, hogy a bemutatandó film ideje 45 perc lesz, ennyi illeszthető a műsorrendbe egy dokumentumfilmre. Fontos volt, hogy lássam, miként szerkesztette Jancsó a hatalmas anyagot egy viszonylag rövid filmmé. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a munkám számára a legfőbb érték a teljes, szerkesztés előtti anyag lesz.
Más anyag megérkezésére is vártam: a tévébemutató médiavisszhangjára. Többen segítségemre siettek, az volt a feladatuk hogy kövessék és eljuttassák hozzám a romák tömegmészárlásának feltárását, a lajoskomáromi igazság kiderítését követő felzúdulást, a vitákat.
A szerkesztetlen felvételek nem érkeztek meg hozzám. Soha nem kaptam meg az ismételt ígéretek és kérések ellenére a felvételek vágás előtti teljes anyagát.
Semmilyen nyilvános reakció nem volt a film tv-s bemutatása után. Nem tudom, hányan nézték, de a médiához nem érkezett semmiféle reagálás vele kapcsolatban. A filmet még egyszer bemutatták egy pici "underground" moziban, Budapest kilencedik kerületében, ahol a lakosság nagy része roma. A szöveg megjelent minden hozzáadás és megjegyzés nélkül a Phralipe című (roma nyelven: testvériség) roma havilap 1996. októberi számában (Bársony & Daróczi, 1996), melyet a Porrajmos témájának szenteltek.
A filmben nincs elégséges adat sem bírósági vizsgálathoz, sem történelmi tényfeltáráshoz. Megvágták, s soha nem küldték el hozzám a teljes anyagot, ami pedig alkalmas lehetett volna történelmi kutatásra vagy bírósági procedúrára. Csak egy szikla volt, amiből Jancsó Miklós kifaraghatott egy elképzeléseinek megfelelő szobrot, s a maradékot eldobta. Lehetséges, hogy a művész így válik meg attól, amiről lemondott. Talán attól félt, hogy ez a hulladék mérgező lehet. Talán mindez egy további hasznos tanúságtétel arról, mit tesz a közvetítő a tényekkel (s ez persze reám is vonatkozik).
A film bemutatásakor hiányzó reakció nem a forrongó hallgatás, s nem a döbbenet csöndje. A közöny üzenete. A rábólintás skáláján található, ami a lelkesedéstől, a bemutatottak mai megismétlésének kísérleteitől a vállrándításig terjed, a közöny tengelyén a másik háza táján történő dolgokkal kapcsolatban, különösen, ha a "másik" roma.
A romák legyilkolásának emlékezete központi jelentőségű volt Lajoskomárom lakóinak életében, s nyilván a megsemmisített vagy a túlélővé vált romák számára is. Ez az emlékezet változatosan alakult a társadalmi és politikai történések tükrében. A dolgok sajátos környezetben zajlanak, a rendszereket váltó Magyarországon, a politikai változásokkal vezetőséget cserélő faluban, a külföld felé mutatott "politikai rendezettség" újszerű frazeológiájában, a média társadalmi történéseket ösztönző hátterében. Ezek a kardinális tényezők mind részt vesznek az emlékezet konstruálásában, s az egyedinek is jut szerep: a falu mikrokozmoszának, a falu "belső" emlékezetét őrző, viszonylag rövid távú hagyománynak, az előítéleteknek, és a "másikat" a központtól távol tartó régi, széles körben elfogadott tradíciónak is. Az öt napig tartó lajoskomáromi filmforgatás periférikus esemény a magyar társadalmi központ nézőpontjából: mindössze egy röpke történés egy központtól távoli kis faluban. A romák megsemmisítése is piciny történés volt egy kicsiny, periférikus helyen. Bár a filmet egy ismert, híres rendező forgatta, Jancsóról köztudott, hogy többnyire a társadalmi perifériával foglalkozik. A filmet bemutatták az állami televízióban úgy, mint egy kisfilmet egy kis faluról, ahol réges-régen egy esemény történt.
VALAMI ROSSZAT TETTEK, NAGYON ROSSZAT
Két központi téma található a filmben, az áldozatok emlékezetének a megörökítése és a bűnösök megbélyegzése.
Jancsó szíve az áldozatoké, de azoké is, akik a bűnt ilyen sokáig magukkal hurcolták. Bár megörökítette a meggyilkoltakat, a megvágott filmben senki sem bűnös, a gyilkosságokat senki sem követte el. Amikor elmosta az emberek viselkedésének különbségeit a romák meggyilkolásának történetében, és eltüntette az egyértelmű, valamely oldal melletti állásfoglalásokat, a fájdalmat csillapítva, békét teremtve örökérvényűvé tette az olyan kisemmizettek elnyomását, mint például az idős Bognár Albert bácsi.
Bognár Albert félelemből eltitkolja a leleplező információt, mivel annak idején megfélemlítették a gyilkossággal nem azonosuló falusiakat, s így nem tették lehetővé számukra, hogy megakadályozzák azt. Albert bácsi tanúságtétele megörökíti az emlékezetet, emlékeztet, sőt még gyászolja is az áldozatokat. Elérzékenyül elbeszélése közben, könnyes szemmel emlékezik a családtagok beceneveire, története lehetővé teszi az emlékezet feldolgozását, s a külső szemlélőt is invitálja a romák megismerésére, a közös gyászra. Az interjú félbeszakad a bűnösök megnevezésénél, s ez a nézőkhöz is közvetíti a tanú frusztrációját: vallomásában feltűnő és zavaró a másik vonal hiánya, hogy nem ítélték el a bűnösöket. Tanúságtételének hiányzó része úgy jelenik meg, mint egy kivágott szerv, érzékelhetően nélkülözzük jelenlétét. A kivágás felfedi Albert bácsi periférikus helyzetét, utal a fenyegető hatalomra, mely "manipulatív kommunikációs tettel" álcáz (Habermas, 1991), a rendszerre, mely kifelé békességet és harmóniát sugároz a falu lakóiról.
Albert bácsival szemben az elöljáróság vezetője és a többi falubeli csak a másik központi szálhoz kapcsolódik: nem érdekli őket az áldozatok megörökítése, csak a bűnösség kérdése. Változatuk szerint a bűnösök nem tartoznak közéjük. Bár már nem tagadhatják le a történteket, de semmi közük hozzá: a történet, egy "háborúnak" hívott időhöz és helyhez tartozik, nem hozzájuk, őket nem jellemzi, hiszen ez egy nyugalmas, békés falu. Az önkormányzati vezető már Jancsóval való első találkozóján hangsúlyozta a tényt, hogy ő maga a háború után született, és soha nem is hallott a történtekről. Gabriella Rosenthal (1992) írja, hogy a nácik családjaiban a háború utáni nemzedék azt a mítoszt növeli, túlozza, vagy ápolja, hogy családjuk érintetlen maradt a háborúban, nem volt semmilyen kapcsolatuk a nácizmussal. Az adott időtől, az adott rettenetes tettektől való elhatárolódás a falu általános kontextusában is megjelenik, és a gyilkosokat elkülöníti a helytől: a halálos ítéletet végrehajtó csendőrök csak áthaladtak a falun: odajöttek és elmentek, bármiféle kapcsolódás nélkül. A megfélemlített Albert bácsi felelete is ezt a célt szolgálja a "magyar katonákról", miközben tényszerűen nagy többségben svábok, és nem magyarok laktak faluban, s a gyilkos csendőrségen számos helyi lakos szolgált. A "magyar katonák" kifejezés messzire távolítja tőlük a gyanút. Nincsenek döntéshozók, árulkodók, szemtanúk, listák, jegyzőkönyvek, s ennek megfelelően az összes történés ködös és a jelentől távoli.
Ebben a ködben, ha mégis muszáj a bűnhöz viszonyulni, akkor a mesélők szerint a romák valami rosszat tettek, nagyon rosszat, s ezért ítélték el és büntették meg őket. Ha ma már nem is lehet pontos részleteket tudni, úgy tűnik saját maguk hozták magukra a bajt. Erről is szól cikkében Rosenthal (1992). Interjúalanyai felvetik a bűnösség kérdését, vagy a zsidók valamiféle bűnössége miatt megsemmisítésüket igazoló álláspontokat foglalnak el. Ez a bűnösség például az ilyen mondatokban kötődik az áldozatokhoz: "Mi a baj a zsidókkal, hogy újra és újra üldözik őket évszázadokon keresztül?". Ugyanez figyelhető meg azokkal kapcsolatban, akik emlékeztetnek a nácik okozta bántalmakra. Rosenthal egy interjúalanyt idéz, aki elmeséli, miként dobtak ki az ablakból egy zsidó utast, amikor a vonat német utasai felismerték, hogy egy koncentrációs tábor túlélője, és hozzáteszi: "Az akkori emberek így vélekedtek, ha valaki megjelent egy koncentrációs tábor után, bűnözőnek számított." Rosenthal szerint azon túl, hogy az áldozatot okolják sorsáért, a későbbi gyilkosság azért következett be, mert az áldozat megjelenése és szavai a koncentrációs táborról arra késztették a vonat utasait – mint esetünkben Lajoskomárom lakóit –, hogy tagadják bűneiket.
Már az ügy felbukkanása is aggodalmat és gyanakvást ébresztett Lajoskomáromban, amit megpróbálták lerázni magukról. Az áldozatok emlékének megörökítési kísérlete is döbbenetet és meglepetést keltett, miként a pap kifejezi: "Csak nem gondolják komolyan, hogy nekiállok a régi könyvekben keresgélni valamiféle cigányok miatt?" A ködösítő manipuláció mellett a kommunikáció viszonylatában megkísérelték az irány eltérítését is.
Daróczi Ágnes, az újságíró elindult megörökíteni az áldozatokat, s felkutatni az igazságot. Az interjúalanyoknak feltett kérdései előhozzák a megöltek emlékezetét, életüket és halálukat; megpróbálnak fényt deríteni a gyilkosság körülményeire, a résztvevőkre, a döntéshozókra és a végrehajtókra. A romákkal kapcsolatos visszatérő kérdése, "vajon áldozatok vagy bűnösök voltak-e?", a bűnösök stigmatizáló kérdéséhez kapcsolódik, és megpróbálja megtisztítani őket a falusiak vádjától, hogy saját fejükre hozták a bajt. De "Hamupipőke-jelenségnek" vagyunk tanúi. "Gádzsó fejjel gondolkoztam" – válaszol megjegyzésemre, s maga is csatlakozik az előítéletekhez és a cigányok kriminalizálásához: általában az üldöztetés igazolásához.
Kecskés Júlia a bűnösök keresésének, a bűn kutatásának vonalán jelenik meg. Története képbe hozza az orosz figuráját: Az orosz a bűnös, ő adta át a romákat a gyilkosoknak, kémkedett az orosz katonáknak is, a tisztességes emberekről is – nem csak a romákról. ő az oka a háború idején történt összes kegyetlenségnek a faluban. Hangsúlyozza az áruló kívül állását – "nem idevalósi volt, csak látogató" –, és orosz származását, mint a megértés kulcskérdését: mindenkinek akadnak jó és rossz tulajdonságai a származása alapján ; aki orosz, az eleve csakis gonoszságot és kegyetlenséget okozhat. Ebben a tanúságtételben sincs semmiféle kísérlet az áldozatok emlékezetének megörökítésére, csak bűnösre mutatás: az oroszra, aki az összes oroszt képviseli, s általában megjeleníti az összes gonoszt és rosszat. A tanú manipulatív kommunikációs torzítása a jelen politikai helyzethez is kapcsolódik. Az oroszok kivonulása után a régi-új urak kezébe vándoroltak a hivatalok. Az oroszok elítélése oroszságuk okán a manipulációjában összefonódik a látszólag új diskurzussal. A rendszerváltozás ebben az esetben nem változtatta meg a bürokratikus rendszer lényegét, továbbra is elnyomja a nyílt, kutató kommunikációt.
A bíró vallomása is a bűnös megtalálásához kapcsolódik. Vallomásán látszik, hogy jártas a bírósági procedúrákban, igen részletesen ecseteli az áldozatok helyzetét a gyilkosság előtt és közben, valamint emlékezetük megörökítésének hiányát is a valóság összemosásával és a bizonyítékok eltűntetésével; de mindez csakis az elítélést szolgálja. Hosszú éveken át a hatalom birtokosa volt, előre lendítették és a hatalmi központba helyezték, sőt katonai bíróvá nevezték ki bármilyen jogi végzettség nélkül egy olyan rendszerben, mely bizonyosan erős kézzel megbüntette volna a gyilkosokat – amint kiderül az 1950-es években a nyilasok ellen zajló számos perből. De akkoriban nem hozta elő az ügyet, s nem küzdött a romák igazáért. Úgy tűnik, hogy a bűnösök felfedésének célja ma sem az igazság, hanem a hatalom keresése. A rendszerváltáskor periférikussá és súlytalanná vált. Abban a reményben fordult Daróczi Ágneshez és Jancsó Miklóshoz, hogy újra hallathatja hangját és újra közeledhet a központhoz. Azonban porondra kerülése vitákat és konfliktusokat ébresztene, s talán egy nehéz, bonyolult és igazi párbeszédet is.
A nonverbális kommunikáció ugyan nem nyílt és egyértelmű, de a világ számára szintén fontos jelentést hordoz. Úgy tűnik, ez a falu következetesen megválasztotta mit felejtsen el, és mit őrizzen meg. Úgy határoztak, hogy elfelejtenek németül, de nem felejtették el a tisztaságot, a pontosságot és a szorgalmat. Nem felejtettek el emlékművet emelni a a háborúk összes áldozatának, de lefelejtették a zsidók és a romák neveit. Így konstruálódott meg számukra a "helyes" imázs. Már nem kapcsolhatók a náci Németországhoz, de a falu a mai napig tiszta maradt a zsidóktól és a cigányoktól.
A film a "l'art pour l'art" határain belül maradt, mivel az érdekelteknek a tettek felderítése után sincs hangjuk és válaszuk. Nem jelenik meg az igazság, s könnyen meglehet, hogy nem sikerült a halottak emlékezetének megörökítése sem.
JEGYZETEK
* Bognár Albert beszámolója szerint az egyik fiú béna volt
Az emlékezet szerkesztése már a történések pillanatában is zajlott. Egyesek pontosan tudták, mi történik, és mi fog történni a gyilkosság kitervezésének és végrehajtásának következő napján, még ha nem is voltak a tettek helyén. A döntéshozók és a parancsok kiadói maguk nem feltétlenül vettek részt az akciókban. Mások ismertek részleteket, utalásokat, pletykákat, vagy egyáltalán nem tudtak semmit falubeli társadalmi helyzetüknek megfelelően. A romák naivan a falu tagjainak gondolták magukat, hiszen elutasították az oroszok által már elfoglalt területre, biztonságos helyre költözésüket. Őket teljesen kivonták a falu lakóit magában foglaló "belsőből". Először azzal, hogy nem tudtak meggyilkolásuk tervéről, majd magával a megölésükkel. Elsősorban a kitervelők voltak "belül", a tudás és a hatalom központjában. Az ügy érdekében a falu elöljárósága, a bíró, a csendőrök, egységesen bevonultak ebbe a belsőbe. Utánuk következnek a hatalomközeliek. Ők hallottak róla, bevonták őket a titokba. Mások feladatokat kaptak a terv körül, a gödröt kellett ásniuk, a fuvarosoknak szállítani kellett, a szolgának megparancsolták, hogy vigyázzon a sorompóra a falu határán. Minél messzebb voltak a központtól, annál halkabb volt a hangjuk a döntések befolyásolásában. De nem csak a hangjuk, hanem a hallásuk és a későbbiekben a látásuk is.
A tömegmészárlás újfajta "külsőt és belsőt" hozott létre. A nőket és a gyerekeket a falu határán túlra vitték, a földekre, messze a lakónegyedektől. A gyilkosság aktusa intim helyzet volt a gyilkosok és a legyilkoltak közt, csak a két oldal vett benne részt, mindenki más kívül maradt. Voltak, akiket kívülre parancsoltak, s olyanok is, akik maguk választották a kívülre kerülést. Szemerei fuvarosnak megparancsolták, hogy ne nézzen oda, s ezzel kívülre utasították. Azt is mondták, hogy ha odanéz, őt is "belülre" teszik. Falubeli helyzete nem tette számára lehetővé, hogy ebben "belülben" a gyilkosok közt lehessen, vagyis, hogy magát a gyilkosok közti intim helyzetbe hozza.
Az emlékezet szerkesztésének legkonkrétabb tettei a történések idején, a Porrajmos eseményének színterén zajlottak. Ilyen volt a fuvarosnak szóló parancs, hogy ne figyeljen oda, és a szolgának szóló utasítás, hogy őrizze a sorompót. A cenzúra a gyilkosságok közepette is működött, s megpróbálta eltüntetni az egész ügyet a kollektív felejtés területein, legalábbis a falun kívüli közösségek számára.
A falun belüli emberek és a kívülállók közti válaszvonalat jelentő sorompó mintegy a határt határozta meg a "falusiak" és a "kívülállók" közt. Ez az elválasztás nem volt érvényes a romákra, akiket bent tartottak, hogy később megölésük által végleg kívülre helyezhessék őket. A romák kirekesztése végett egy nappal a gyilkosság előtt megkísérelték meggyőzni Németh Józsefet, a faluba látogató romát, hogy maradjon, s így a kivégzettek közé, kívülre kerülhessen.
Falusiak és külső csendőrök is részt vettek a döntésben, a tervben majd magában a gyilkosságban. Itt a "külső" és a "belső" határa a nácik, a rendszer hívei és a többiek közt húzódik. A csendőrök - ha nem is voltak falubeliek - "belül" voltak.
Csak azért hozták "be" egy pillanatra az áldozatokat, hogy teljesen megsemmisítsék, kirekeszthessék őket. A különböző csoportok központ-periféria skála melletti elhelyezkedése formálja a "belső" és a "külső" közti határokat.
AZ EGYIK CSOPORT A GÖDÖRBE LÖVI A MÁSIKAT
Szélesebb kontextusban a fővárostól és a döntési központoktól távoli, kis periférikus falu a legitimitás és a rendszerrel való egyetértés központjában található. A falu sváb lakossága régebben peremre szorított kisebbség volt, a történések idején azonban azonosult a hatalom központjának nacionalizmusával és ideológiájával. Ezért ők határozzák meg valójában – a valódi történések színterén –, hogy mi fog lezajlani, kivel, kik által: kezükben a hatalom. ők határozzák-döntik el, hogy a gyilkosokkal lesznek, s hogy kik lesznek az áldozatok.
Az áldozatok a skála másik végpontja, a periféria pereme. A gyilkosság aktusa a periférián is túlra taszítja őket – a szakadékba, a nemlétbe. Helyük egyre távolodik a központtól, egyre kisebb, míg végül megsemmisítésük révén eltűnnek.
A gyilkosok valóságos találkozása a megöltekkel a központ és a periféria kapcsolatának, az uralkodó hegemónia és a hangtalan és nincstelen periféria kapcsolatának legfájóbb és legszélsőségesebb megnyilvánulása. Az egyik csoport fegyvereivel egy gödörbe lövi a másikat. De a példával kapcsolatban fenntartásokkal kell élnünk a meggyőző vizuális elképzelés ellenére: a hatalom igazi birtokosai a központ szívében tartózkodó döntéshozók. Ők küldik a fegyverek működtetőit.
Az adott történések színterén a falu elöljáróságának tagjai döntöttek a gyilkosságról: a falu tekintélyes tagjai. Az áldozatok a periférián voltak, lehetséges, sőt kívánatos volt eltüntetni és megsemmisíteni őket. Ez volt a nyilas rendszer hivatalos ideológiája. Ez a párt uralkodott Magyarországon a háború végén, tőlük merítette hatalmát a falu központja. A falusiak közt persze nem kevesen olyanok is voltak, akik más helyeken voltak a központ és a periféria skáláján. Közülük ketten tanúskodtak is a történetről: a sorompó őrzésére rendelt Bognár Albert, és a csendőröket szállító Szemerei Pál. Mindkettőjüknek (tanúságtételük szerint) szándékaik ellenére parancsolták meg a részvételt. Bognár Albert megsiratta a cigányok halálát. Szemerei Pál elfordította a fejét, és nem mert odanézni vagy tiltakozni. Mindketten a parancs értelmében cselekedtek, mivel féltek a hatalom uraitól, némák voltak távoli, gyenge és periférikus helyükön.
A FORGATÁS SZÍNTERE
Kiszivárgott a titok, a romák tömegmészárlásának története, felbukkant és új szerkesztést követelt az emlékezés és a felejtés területei közt Lajoskomáromban. Addig csak a "belsők" ismertek és őriztek kifelé a titkot. A kiszivárogtatás nem óvatos és fokozatos volt, hanem egyenesen a tömegkommunikáció embereihez érkezett. A titok egyszerre napvilágra került és a falu határain belül továbbgyűrűzött, kitört a részletes és nyilvános emlékezés és megemlékezés vulkánja.
A határok átszakadása mögött általános háttérként megtalálható a Szovjetunió és a szocializmus összeomlása. Az emlékezet újraszerkesztésének folyamata a társadalmi emlékezet konstrukcióját példázza a politika kontextusában és a konfliktusos csoportok közti harcokban.
A bírót a rendszerváltáskor eltávolították központi, hatalommal teli helyéről; a kommunista rendszer megdöntésével a perifériára távolodott, s esetleg büntetés vagy bosszú fenyegeti múltbeli tevékenysége miatt. A tömegkommunikáció híres embereihez fordult, s a romák elleni gyilkossággal összezavarta a mostanáig meglévő rendet a falu kollektív emlékezetében, emlékeket hívott elő a felejtés területeiről az emlékezésbe. Azt remélte, eltávolíthatja, vagy legalábbis elhallgattathatja a hatalom új-régi birtokosait a bűnösök emlékezetével. De ambivalens, és fél megjelenni a televízióban. Ezek szerint maga is tudja, mégis mennyire periférikus marad.
Kiszivárogtatták a titkot a tömegkommunikáció hatalmi központja felé, majd forgatócsoport érkezett a faluba. Ezzel az emlékezet korábbi határai szempontjából behatolt a "külső". Ez az invázió tovább bonyolódott, amikor a rendező a filmezéshez a falu polgármesterének engedélyét kérte. Ebben is a központ-periféria kapcsolatai fejeződnek ki, mivel lehetetlen, hogy egy távoli kis falu polgármestere visszautasítsa a híres filmrendezőt.
A totalitariánus rendszerben a tömegkommunikációt alárendelik a rendszer központjának, nincs saját hatalma. Így volt ez a szocializmus idején is, a média fölötti ellenőrzés fokozatai a rendszer totalitásának mértékét tükrözték, korszakonként más nüanszok jellemezték. Magyarországon a média komoly hatalomhoz jutott a rendszerváltáskor a demokratikus rendszer kialakításával. Ennek a hatalomnak két tényezőjét említem meg.
A hatalom első összetevője a média és különösen a televízió népszerűsége. A demokratikus rendszerekben a média nagyban befolyásolja a választásokat és azok eredményét, egyszerre hat a központra és a perifériára. Ebből adódik a rendszerek érdeklődése a média iránt, kísérletük annak befolyásolására. Megpróbálnak hatni arra, ahogyan tetteiket közvetítik a nagyközönségnek.
Másrészt a rendszer vagy más szóval az uralkodó központ elriasztja az egyéneket és lehetetlenné teszi a hatalom és hang nélküliek számára, hogy feltárják valódi mondanivalójukat. A médiát a tömegek, és sokféle értelemben saját maga is a hegemónia képviselőjének látják – akkor is, amikor bizonyos kritikát gyakorolnak a rendszerrel szemben. A média a rendszer hatalmának tulajdonosa, és nem
Hozzászólás