Grand Café, azaz – nagykávéház. A francia névalak - amely a Kaffeehaus szót kiszorítva a Monarchiában az 1880-as évtizedtől vált közkeletűvé -, itt legalábbis magyarázatra szorul. Hiszen a hely két egykori – rendeleti úton rögzített – feltételnek sem felel meg. Nem utcaszinten helyezkedik el, hanem az 1920-ban épült Belvárosi Mozipalota második emeletén, az egykor nyitott dohányzó-loggia azóta beépített terében, és az alapterülete is láthatólag elmarad az egykor megkívánt 150 m2-től. Cafénak, kávéháznak sem mondhatta és jelölhette volna tehát magát az államosítások előtt, Grand Cafénak, nagykávéháznak pedig még kevésbé. Föltűnő emellett, hogy a magyar helyesírás szerint kisbetűs intézménynév – Café Centrál, de: Centrál kávéház! -, itt tulajdonnévvé lép elő, fiatalos lendülettel és ironikus szakralitással fölülírva a kávéházi névadó hagyományt. (Mint a születendő gyermekét, az ő nevét sem volt könnyű megtalálni: Esti Kornél, Kék Angyal, Casablanca, Zsámboki mozija, Körhinta voltak a vetélytársai.)

          Szeged más jeles helyekkel – az A capella, a Bécsi kávézó, a Millennium kávéház vagy a Z. Nagy említendő e sorban -, is része a harmadik évezred eleji kávés föltámadásnak. Amikor a Grand Café 1996. szeptember 30-án megnyílt, még csak a szocialista évtizedeket cukrászdás álcában túlélt – ma is kitűnő - Virág mellé társulhatott. Ha ki, mint e sorok írója, még az elmúlt évezredben járt utoljára a városban, más tekintetben is örvendetes változásnak lehet szemtanúja. A belvárosban majdnem minden épületet új színekben, minden járdát újrarakva talál, és a falakat – el ne kiabáljam! -, alig látogatják a jelenkori kenedék-mocsok művészei. A kollektív kedélyállapot is érezhetően feljavult, messze a hazai átlag fölé. Kedvvel vesszük tehát a nyakunkba utcáit, tereit, s fordulunk végül a Deák Ferenc utca felé.

          Szívszorító, amint a fegyelmezett sétány kétszárnyas ajtaja fölött megpillantjuk az art decós feliratot: Grand Café, belépvén sötéten hunyorog a kapualj, és lépcsők várnak ránk. Izgalmunkban számolunk is, ötvenkét fokra kell combizmainkkal felemelnünk hevülő testünket, hogy odafönt újabb ajtó nyíljék meg előttünk, és megnyugodhassunk: talán nincsen mennyország, ám az előszobáját megleltük e földön. Mert ha egyszer odajutottunk, és letelepedtünk a hosszanti tér bármely asztalánál, netán üresen találtuk a süppedő kanapét, nehezünkre esik távozni majd, és a teendőink unalmasnak tűnnek. Ki ne tolná a végtelenbe a kedély, a figyelem és a szellemi gyönyör koffeinpárás óráit, és kiben ne ébredne fel már alkonyatkor az aggodalom: holnap is nap. Pedig e Nap, nem minden nap, csak a napos napokon, bájos fényórává avatja a teret. „…az üvegablakok Grand Café felirata elkezdi vándorútját a kávézó falain. Rávetül Audrey angyali mosolyára, aztán odébb kúszik a vörös bársonyfüggönyre, majd megjelenik a tükör ovális keretében, végül rátelepszik a viseltes virágos kanapé párnáira is. Illúziónk és védjegyünk.” – írja a Tízéves a Grand Café című ünneplő füzetben Erdélyi Ágnes, amelyet erősen ajánlok a kávéházi kultúra múltja és feltámadt jelene iránt elkötelezettek figyelmébe. Szerény, boldog s nem mellesleg: igen informatív összeállítás. A kávézóról itt közölt képek is belőle valók.

 

 

          A Grand Café - múlt századfordulós párizsi, budapesti, és ugyanígy szegedi elődei nyomdokain haladva -, a filmmel, a mozival kötött házasságban éli napjait. Ám egy igen fontos tekintetben különbözik is tőlük. Míg ugyanis a Lumiere-fivérek mára elszabadult világgá tágult találmánya és az első vetítések színhelyéül szolgáló kávéházak kapcsolata csak a kezdet nehézségein segítette át az új médiumot, addig a Grand Caféban ez a (kávé)házasság tartósnak és kiegyensúlyozottnak tűnik. A mozi, a film, a vetítés szavak itt megőrizték eredeti áhítatos értelmüket, nincs reklám, nincs zaj, semmi képi szemét. Voltak és vannak viszont filmrendezői estek, életművetítések, beszélgetések. Akciófilmek helyett passió-, vagy legalább: passziófilmek. A kávézóból két lépéssel megközelíthető vetítőterem emellett felolvasások, szerzői estek helyszíne is, vagyis örök szeretőként az irodalom is bejáratos, s hogy teljes legyen az érzelmes poligámia, a Grand Café keskeny terében olykor koncertek is tartatnak. A helyet megálmodói a Kép-Szín-Ház Alapítvány keretei közt működtetik, ez is szakmatörténeti ritkaság. magam nem tudok más kávéházról, amely ebben a formában indult, s fenn is maradt volna.

          Tíz évnyi szerelem. Kávék, sörök, lapok, képek. Életek érintkezése a párás tartományban. Árnyak, fények.

          „Szerelmi bánatban kiabálni is lehet.” – írja még abban a füzetben Ágnes.