Fotó: Frankl Aliona
Szöveg: Zeke Gyula
Tipográfia: Csöllei Balázs
Enciklopédia Kiadó, 2005
Formátum: A/5, 152 oldal
Bolti ára: 2900,- Ft

A szerzők körbejárták Budapest kávés helyeit és kötetük 50 kávézó bedekkere lett.

Az elmúlt fél évtizedben úgyszólván megbolydult a város, egyre-másra nyíltak és nyílnak az új helyek. És a régiek. Budapest ma sokunk örömére a kávéházi kultúra nyilvános intézményeinek terén is egy új konjunktúra, egy új Gründerzeit éveit éli.

A Kávézók kalauza arra tesz kísérletet, hogy nyomába eredjen e változásoknak. Több kíván lenni pusztán kávés reklámfüzetnél. Miközben betölteni igyekszik a hagyományos bedekker-szerepet, arra törekszik, hogy a kávés nyilvánosság új fejleményeit a budapesti kávéházi kultúra múltjának máig eleven erőterében is elhelyezze.

Kávézók Kalauza (részletek a kötetből, Frankl Aliona fotóival)

 Cím: 1117 Móricz Zsigmond körtér 16.
 Telefon: 466-6905
 Nyitva tartás: 7-20
 Lapok: Blikk
 Eszpresszókávé: 240 Ft

Jeleztük, alig akad presszó a városban, amely az elmúlt másfél évtized nagy átalakulásainak idején megőrizte hagyományos belsőjét, szolgáltatásait. A Tünde – amely furcsamód nem szerepel Bodor Ferenc említett kötetében -, sem tartozik közéjük. Piros, vörös és bordó színben pompázó belsője nemigen változott ugyan az elmúlt huszonöt év során, s még a város használatban lévő, kis számú háború előtti Thonet-fogasainak egyike is ott szolgál, ám a pulttal szemközt már jó ideje négy döhely pénznyerő gép villog, melyek gyorsan a maguk képére formálták a vendégség összetételét. Ám mi itt nem erről a Tündéről írunk, olvasónk nem erről lát képet. Ott áll mellette egy másik Tünde, mely tulajdonilag együvé tartozik vele, utcafrontjuk is közös - olyannyira, hogy kintről első ránézésre nem is észlelni különállásukat -, ám belül már nincsenek összekötve, s a két hely vendégei a világért sem keverednének.
No erről a kisebb Tündéről van szó és kép itt. Nem is azért, mert tizenkét négyzetméternyi terében - pontosabban ami a hátoldalhoz tapadó pult előtt ebből megmarad - a szocialista idők presszókávéját ihatni Durit pohárból, bár ezt nem sok helyen tehetjük már meg Budapesten. A (kis) Tünde levegőjében, társadalmi módjában van valami presszós. A vendégek kilencven százaléka törzsvendég, ha idegen téved be, szeppent tekintettel iszik egy kávét vagy egy sört, s gyorsan távozik, vagy törzsvendéggé lesz maga is, harmadik út nincs. A környező üzletekből olykor több adag kávéért érkezik valaki, kilép a gőzölgő tálcával, mintha a lélek erőművét szállítaná, s tíz perc múlva visszatér vele. A hallgatás vásznát rendre örömök, bajok és szorongások kései hasítják fel.
Két asztal, hat vasvázas stoki, három bárszék, s két keskeny fémpult mellmagasságban az oldalfalakon, a bútorzat ennyi. A pultok fölött tükörsávok sokszorozzák a teret, a jobb oldalin kis parafatábla kapaszkodik, melyen gombostűvel rögzítve telefonszámok, névkártyák, egy-egy vers, csekkek, fizetési határidők s az épp elhalt vendég gyászjelentése láthatók. Különös, régi alakok is megjelennek, a füst lustán lebeg a térben, mint rája az akváriumban, múlt és jelen tagolatlan rétegei gomolyognak. Mintha egy véres szemben ülnénk, melyből a Móricz Zsigmond körtérre látni.

Cím: 1091 Kálvin tér 7.
Telefon: 216-5500
Nyitva tartás: H-Sz.: 12-24; Cs.-Szo.: 12-02; V.: szünnap
Eszpresszókávé: saját keverék – 170 Ft

Amikor a 49-es (avagy a 47-es) villamoson lágymányosi törzshelyeim felé tartva első ízben megpillantottam a Monyó kávézó és galéria narancssárga cégtábláját a templom jobb oldalán álló igénytelen és jellegtelen épület földszintjén, amely a húszas évek közepén épült, s amelybe a szocialista évtizedek során a csüggesztő Fenyves Áruház vette be magát, alig vártam, hogy személyesen is megtekinthessem az árkádok alá települt cafét. Hogy e lepusztult szocialista áruház terébe – melyből szűkölve menekültem ki valahányszor, ha bevittek - legalább e részben kávézó telepedett, önmagában bizakodással töltött el.
Belépvén piros, mélypiros színek fogadtak, mintha a hely kialakítóját felbosszantotta volna, hogy nappal a savószín fehér, éjjel meg a műfények szaggatta mélykék szín uralja a várost. S volt valami nyomban érzékelhető derű, valami állandó mosoly a levegőben. Különös is volt a látvány, nem akadtam még pultra, amelyhez vastag kötélen függő hintán ülhettem volna, s efféle bölcs, a valóság mindig változó adottságaira szabott intelmet sem olvastam még sehol: "Kiszolgálás a pultnál! [általában]" És ez piros is egyre talányosabbá vált. Talán az immár szabad én piros nyakkendős úttörő-korszakának játékos esztétizálása, fricska a múltnak? Ehhez túl fiatalnak tűnt ott mindenki. Szakadatlan bárhangulat? Talán. Azután megtudtam mindent.
Fiatal tulajdonosa 2003. december 20-án nyitotta meg a Monyót, mellyel élete egyik álma beteljesedett. Megismervén őt nyomban láthattam, hogy ama derű és mosoly az ő állandó derűje és mosolya, amelyet átvettek a tárgyak, át a pincérei és a vendégei, akik közt nemigen akad férfiú, s haminc feletti hölgy sem sok. A lomtalanításból, kidobásra ítélt családi darabokból, vagy innen-onnan összevásárolt bútorokból összeállt belső - Noszlopy Edina és Porer Ágota munkája –, feltűnően emlékeztetett a Párisi köz egyik háza belső udvarának magasföldszintjén 1994 és 1996 közt létezett Artista kávézóra, amely elsőként nyúlt a háború előtti korszakok kidobásra asztalaihoz és székeihez, foteljeihez és kanapéihoz, s próbálkozott a révükön a hiányok lyuggatta történelmi és családi idő sűrítésével és kiengesztelésével. A Monyó számos mai társához hasonlóan ugyanezt teszi a szocialista évtizedek ma már nem kevésbé archaikus hangulatú és állagú darabjaival.
A pultnál hintázva e ponton végre feltehettem a kérdést, mi az a Monyó? Nos, a megoldás egyszerű. Mike Meyers kissé kótyagos filmjében, az Austin Powers-ben lopják ki a főszereplő testéből a mojo-ját – íme egy füst alatt a jeles szabadkai és szegedi Mojók nevét is megfejtettük -, életerejét, libidóját, amely a képzeletdús szinkronfordítás során változott monyóvá. Ádám, a fiatal tulajdonos, látván szememben a csalódottságot, persze nem hagyta ennyiben a dolgot. Megkínált a cég féltve titkolt összetételű, hasonnevű koktéljával is, amelyet bátran ajánlhatok a kétkedőknek, s nem elsősorban a piros színe miatt.
Nézegettem még egy darabig a pultot, melynek üvege alatt, mint valami dévaj múzeumban, az a hetvenes ével eleji tölgyfaleveles töményes készlet állt, amelyen makkot formáztak a kupicák, s amelyre még gyermekoromból emlékeztem, majd a falra pillantottam. A kilenc mezőre osztott, csupa kávés tárgyat ábrázoló óralapon a mutatók az éjfeles pozícióba helyezett mokkás csésze közepe felé tartottak.
Búcsút intettem hát, s magára hagytam a bíborban fürdő fiatalságot.