hirdetés

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás (részlet)

2017. október 12.

Végtére is az ogrék, ha nem bosszantotta fel őket az ember, nem is voltak olyan rettenetesek. El kellett fogadni, hogy időről időre betör a faluba egy óriás termetű, emberevő szörny dühtől tajtékozva... – A Nobel-díjas Kazuo Ishiguro regényéből olvashatnak részletet.

hirdetés

ELSŐ FEJEZET

Akkoriban még sehol nem lehetett látni afféle tájakat, mint manapság: sem kanyargós, tiszta ösvényeket, sem békés zöld mezőket, amelyek a későbbi időkben az angol vidék oly emblematikus nevezetességei lettek. Korábban végeláthatatlan ugar terült el a helyükön, megműveletlen földek mindenfelé, míg csak a szem ellátott. A gazból csupán itt-ott eredt néhány alig kitaposott keskeny csapás: nekifutottak a csupa kő dombhátnak vagy a sivár, ingoványos pusztának, de csak azért, hogy valahol elakadjanak benne. A rómaiak építette utak már tönkrementek, vagy eltüntette őket a köveket benövő, szabadon burjánzó vad növényzet. Jegeces köd terjengett a folyók és láposok fölött, gomolygó tejfüggöny, az emberevő óriások legnagyobb örömére, akik rejteket találtak benne. Ezek a torz alakok, az ogrék voltak itt az őslakosok. Az embereket csak valami végső kétségbeesés űzhette idáig, hogy épp egy ilyen nyomasztó vidéken telepedjenek meg, ahol az emberevők bármikor kibukkanhattak a ködfátyolból. A falvak népe joggal rettegte, ha a mocsár felől érdes, nehéz zihálás hallatszott: ez a vészjósló hang jelezte, hogy ogre közeledik. Ám ezek a szörnyek mégsem váltottak ki különösebb döbbenetet az akkori emberekből: megszokták már, hisz mindennapos volt a veszély, ráadásul az ogrék jelenléte csak egy volt a sok félnivaló közül. Ugyanígy aggódhattak az élelem miatt is, hogy találnak-e majd bármi ehetőt a fagyott földeken, hogy elegendő tűzifa
gyűlt-e fel télire, hogy mivel gyógyítsák a kórt, ami egy nap alatt képes megölni egy egész falkányi disznót, vagy miképp fékezhetnék meg a járványt, amitől zöld kiütések lepik el a gyerekek arcát.

Végtére is az ogrék, ha nem bosszantotta fel őket az ember, nem is voltak olyan rettenetesek. El kellett fogadni, hogy időről időre betör a faluba egy óriás termetű, emberevő szörny dühtől tajtékozva – tán mert a törzsbeli hierarchián kitört vitában összeveszett a társaival –, és ilyenkor az emberek hiába kiáltoznak, hiába hadonásznak a fegyvereikkel, az őrjöngő bestia bárkit megsebesít, akár meg is öli, aki nem takarodik el elég gyorsan az útjából. Ahogy azt is tudomásul kellett venni, mert ugyanilyen gyakran megesett, hogy a faluban felbukkanó ogre elkap egy gyereket, és elüget vele a ködben. Az akkori embernek muszáj volt némi bölcs szkepszissel kezelnie ezeket a borzalmakat.

Épp egy efféle lápos vidéken, a hatalmas kiterjedésű mocsár szélén, néhány összevissza kőhányásnyi magasabb domb árnyékában élt egy idős pár: Axl és Beatrice. Lehet, hogy nem ez volt a pontos vagy a teljes nevük, de ebben a történetben a könnyebbség kedvéért ekként fogjuk emlegetni őket. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a világtól elzárkózva éltek, de azokban az időkben csak igazán kevesekre lehetett azt mondani, hogy elzárkóztak, abban az értelemben, ahogy a mai ember használja a szót. Hogy melegben és védelemben éljenek, a falusiak lakótér gyanánt rejtekhelyeket építettek, többnyire mélyen a hegyek gyomrába vájva. Itt élték az életüket a közösségek, épületek helyett kamrányi vagy teremnyi helyiségekben, melyeket utcák gyanánt föld alatti alagutak és fedett tetejű árkok fűztek össze egy településsé.

Nos, ez a mi idős házaspárunk is pont egy ilyen barlangfaluban élt, az egyik hegynyi kőhalom alatt szerteágazó nyúlüregben – mert az „építmény" túl nagy szó volna az ilyen helyre. Nagyjából hatvan falubelijükkel osztották meg a barlangot, amiből a napvilágra kilépve vagy húszpercnyi séta után a hegy másik oldalán épp el lehetett érni a következő ugyanilyen üregrendszer bejáratát. Mondhatom, a mai ember nem sok különbséget látott volna köztük: a mi szemünkben ez is ugyanolyannak tűnt volna, mint amaz. De a barlangfalvak lakói nem így látták: számukra minden ilyen rejteknek megvoltak a maga eltérő kis jellegzetességei, erényei és hibái, amelyekre az üregi telep lakosai úgy tekinthettek, mint a magukéra: büszkén, vagy épp kissé szégyenkezve.

A legkevésbé sem szeretném azt a benyomást kelteni, mintha az akkori Britannia mindössze ennyiből állt volna. A világért sem állítanám, hogy amikor a Föld más tájain csodálatos civilizációk virágoztak, a mi országunk még mindig nem volt túl a vaskoron sem. Ha az ember tetszése szerint bebarangolhatta volna a vidéket, nyilván talál pompás kastélyokat, ahol muzsika szól, finom ételeket hordanak fel az asztalokra, és kiválóan űzik a különféle sportokat; vagy kolostorokat, ahol szerzetesek élnek, szent tanulmányaikba és imáikba merülve. De tagadhatatlan, hogy akár a legerősebb paripát megülve is, még a legszebb időben is, napokig kellett lovagolni, míg végre felderengett egy vár vagy egy rendház a sűrű zöldben.
Képzeletbeli utazónk tehát leginkább ilyen üreglakó közösségekkel találkozott volna, mint ez a feljebb leírt hely. És egyáltalán nem részesült volna valami túl szívélyes fogadtatásban, hacsak nem akad nála fölösleges eledel vagy ruhanemű, amit a lakóknak ajándékozhat – de a legmeggyőzőbb az lett volna, ha már messziről látszik fenyegető fegyverzete. Igazán sajnálom, hogy ilyen képet kell festenem hazánkról, de mit tegyek, ha akkoriban ilyen volt.

Hanem térjünk vissza hőseinkhez! Axl és Beatrice, mint mondottam, idősek voltak, egy tiszteletre méltó házaspár, akik a barlangfalu legszélén laktak, szinte a mocsár tőszomszédságában. A kamrájukat, amely az üregrendszer külső peremén helyezkedett el, már szinte semmi nem védte az elemektől. A Nagyteremtől is távol esett, ahol esténként a közösség tagjai összegyűltek a jó meleg központi tűz köré.

Falcsik Mari fordítása

Lélegzetelállítóan szép történet arról, miért vágyunk feledni, és miért kell mégis emlékezni.
Nagyregényt tart a kezében az Olvasó, a szó legnemesebb értelmében. Kazuo Ishiguro, a japán származású brit regényíró Az eltemetett óriással szimbolikus történetet ajándékozott a világirodalomnak, ami, mint minden nagy elődje, az élet és halál mérlegén megmért emberi sorskalandról mesél, helytállásról vagy elbukásról a hűség és árulás, háború és béke, szerelem és barátság próbáiban.
Az idő és a helyszín az Arthur király halála utáni Britannia: a britonok és szászok közt még fennálló törékeny „arthuri béke" utolsó pillanatai. Axl és Beatrice, az idős házaspár nagy utazásra indul halványan derengő emlékei nyomában - hogy végül sorsuk beteljesedhessék. Vándorútjukon sorra összetalálkoznak a többi kulcsfigurával: a kizökkent időt helyreütni született szász harcossal, Wistannal és tanítványával, Edwinnel, majd az "arthuri béke" sötét titkát őrző Gawain lovaggal. Ők együtt, ki-ki a maga okaival és céljaival, alakítják ki a cselekményt, melynek végkifejletében végre tisztán láthatóvá lesz múlt és jövő.
A tájak és helyszínek a csodás japán animációs filmek festményszerű háttereire emlékeztetnek, a történet lassú kibontása és végig fenntartott izgalma a számítógépes kalandjátékok világát idézi. Ishiguro mesterfokon fűzi össze a legnemesebb lírai egyszerűséggel elbeszélt történet szálait.
Itt semmi nincs véletlen helyen vagy időben, ám ebben a kristálytiszta szerkezetben mégis minden mindvégig, a regény legutolsó mondatáig megőrzi a maga titkos jelentőségét.

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás, Európa Könyvkiadó, 2016, Fordította: Falcsik Mari

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.