Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...
A Palatinus Kiadó ajánlata
Kazuo Ishiguro
Ne engedj el…
Palatinus Kiadó, 2007.
Fordító: N. Kiss Zsuzsanna
kartonált
Méret: 124 x 200 mm
312 oldal, 2.690 Ft
ISBN: 963 9651 49 4
- 2007. március 14.
A harmincas évei elején járó Kathy gyermekkorában a festői angol vidéken nevelkedett, a Hailsham nevű magániskolában. Itt a gyerekeket óvták a külvilágtól, és arra tanították őket, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük, jólétük nem csupán önmaguk számára döntően fontos, hanem a társadalom számára is, melynek tagjaivá lesznek. Kathy már jó ideje túllépett az idilli múlton, ám amikor váratlanul felbukkan az életében két iskolai barátja Hailsham-ből többé nem áll ellen az emlékek csábításának.
Így hát mialatt megújul, és megszilárdul barátsága Ruth-szal, és miközben Tommy iránti egykori tinivonzalmát tápláló érzések kezdenek szerelemmé érni, Kathy felidézi a Hailsham-ben töltött évek emlékeit. Feleleveníti az együtt cseperedő fiúk és lányok boldog életét, melynek nyugalmát nemhogy zavarta volna, inkább növelte elszigeteltségük. Ám másféle emlékek is felmerülnek: különös félreértések, zavaró ellentmondások, és mindezek arról árulkodnak, hogy valamiféle sötét titok bújt meg Hailsham – talán csak látszólagos – biztonságot ígérő falai között. A tisztánlátáshoz vezető visszatekintés felismerései következtében a barátoknak szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejtőző igazsággal, mely felnőtt létüket is meghatározza, új dimenzióba helyezi.
A napok romjai című film alapjául A főkomornyik szabadsága, valamint az Árva korunkban világszerte igen népszerű szerzőjének legújabb regénye már több nyelven óriási sikert aratott. Hosszú hónapikra felkerült a bestseller-listákra Londontól Kanadáig és rövid fél év alatt számos irodalmi díjjal - sőt még egy-két sci-fi - műnek járó elismeréssel is - jutalmazták.
A megtévesztő egyszerűséggel kibontakozó regény a csalóka látszatot levetkőzve rendkívüli érzelmi mélységet tár fel – talán Ishiguro minden korábbi regényénél kitűnőbb művet kap kézbe az olvasó.
Részlet a kötetből:
A mai napig van egy másolatom arról a szalagról, és még nemrégen is meghallgattam néha, amikor esős napokon a néptelen tájban autóztam. Csakhogy ma már olyan megbízhatatlan a kocsim magnója, hogy nem merem lejátszani. De így is az egyik legdrágább kincsem. Talán az év végétől, amikor már nem leszek gondviselő, gyakrabban meghallgathatom.
Az album címe Dalok sötétedés után, és Judy Bridgewater számai vannak rajta. A mostani már nem az eredeti, hailshami kazettám, amely elveszett. Ezt évekkel később Norfolkban találtuk Tommyval, de ez már egy másik történet, később mesélem el. Most az elsőről akarok beszélni, arról, amelyik eltűnt.
Mielőtt folytatnám, el kell magyaráznom, mit jelentett nekünk abban az időben Norfolk. Évekig emlegettük – gondolom, afféle bennfenteseknek szóló viccnek számított –, és az egész egy órán kezdődött, még kiskorunkban.
Anglia különböző megyéivel maga Miss Emily ismertetett meg bennünket. Hatalmas térképet tűzött fel a táblára, és mellé állított egy festőállványt. Ha mondjuk Oxfordshire-ről beszélt, a festőállványra föltett egy óriási naptárt, fényképekkel a megyéről. Komoly gyűjteménye volt ezekből a képes naptárakból, és így mentünk végig a legtöbb megyén. Rábökött a pálcájával egy pontra a térképen, aztán az állványhoz fordult, és megmutatott egy újabb képet. Apró falvakat, melyeken forrás fut keresztül, domboldalban emelkedő fehér emlékműveket, régi templomokat a földek végében; ha egy tengerparti helységről beszélt, népes strandot láttunk, vagy sziklákat sirályokkal. Alighanem azt akarta, hogy képet alkossunk a külvilágról, és különös, hogy még ma is, amikor már annyi mérföldet beutaztam gondviselőként, mennyire meghatározzák a különböző megyékről alkotott elképzelésemet a képek, melyeket Miss Emily annak idején a festőállványra tett. Ha mondjuk Derbyshire-ben autózom, azon kapom magam, hogy egy bizonyos rétet keresek, ál-Tudor kocsmával és háborús emlékművel – aztán rájövök, hogy ezt a képet mutatta Miss Emily, amikor életemben először hallottam Derbyshire-ről.
A lényeg az, hogy Miss Emily naptárgyűjteményének volt egy hiányossága: egyetlen darabjában sem akadt egy árva kép sem Norfolkról. Sokszor leadta ugyanazt az anyagot, és mindig kíváncsi voltam, talált-e végre valami képet róla, de mindig ugyanaz történt. – Ott pedig, nos, ott van Norfolk – intett pálcájával a térkép felé. – Nagyon szép hely – tette hozzá mintegy mellékesen.
Aztán, emlékszem egy alkalommal megállt, és gondolataiba merült, talán, mert nem tervezte el, most mi jön a kép helyett. Végül felrezzent az álmodozásból. – Tudjátok – bökött pálcájával a térképre megint –, mivel itt van a keleti csücsökben, ezen a tengerbe nyúló dombon, nem esik útjába senkinek. Akik északra vagy délre tartanak – mozgatta föl-le a pálcát –, mind elkerülik. Így aztán ez Anglia békés zuga, igazán szép hely. De valahogy az ország elvesztett sarka is.
Elvesztett sarok. Ezzel az elnevezéssel kezdődött minden. Mert nálunk Hailshamben is volt egy „Elvesztett Sarok”, fönn a harmadik emeleten, ahol a talált tárgyakat tartották; ha az ember elvesztett vagy talált valamit, oda ment. Valaki, már nem emlékszem, kicsoda, az óra után kijelentette, hogy Miss Emily szerint Norfolk Anglia „elvesztett sarka”, és végül ide kerül az ország minden talált tárgya. Ez a gondolat valahogy megragadt bennünk, és az egész évfolyam elfogadott ténynek tekintette.
Nemrégen, amikor Tommyval erről beszélgettünk, ő azt mondta, valójában soha nem gondoltuk komolyan, kezdettől fogva csak vicc volt. De én esküdni mernék, hogy tévedett. Semmi kétség, tizenkét-tizenhárom éves korunkra a Norfolk-ügy már valóban csak jó tréfa volt. De úgy emlékszem – és így emlékezett Ruth is –, hogy kezdetben szó szerint elhittük ezt a Norfolk dolgot; gondoltuk, olyan ez is, csak nagyobb méretekben, mint ahogy Hailshamba hozzák a teherautók az ételt és mindent, amit a Vásáron megvehetünk: hatalmas járművek száguldanak Anglia szerte, és viszik arra a Norfolk nevű helyre mindazt, amit az emberek a földeken meg a vonatokon elhagytak. Az, hogy képet soha nem láttunk róla, csak még titokzatosabbá tette a helyet.
Talán ostobán hangzik ez az egész, de ne felejtsék el, életünknek abban a szakában nekünk Hailshamen kívül minden olyan volt, mint valami képzeletbeli ország; csak ködös elképzeléseink alakultak ki a külvilágról és arról, hogy ott mi lehetséges és mi nem. Emellett soha nem vettük a fáradságot, hogy a Norfolk-elméletet alaposabban tanulmányozzuk. Nekünk csak az volt a fontos – ahogy Ruth mondta egy este, amikor abban a csempézett doveri szobában ültünk, és néztük a naplementét –, hogy „ha elveszítettünk valami fontosat, és hiába kerestük akármeddig, akkor sem kellett végképp elkeserednünk. Mindig ott volt a végső vigasz, mindig gondolhattuk, hogy amikor felnövünk, és szabadon utazhatunk az országban, elmegyünk Norfolkba, és ott rátalálunk.”
Semmi kétség, igaza volt. Norfolk igazi vigaszforrás lett nekünk, valószínűleg sokkal inkább, mint ahogy bevallottuk magunknak, ezért beszéltünk róla, igaz, már csak tréfálkozva, még jóval idősebb korunkban is. És ezért van az, hogy amikor évekkel később egy városban a norfolki tengerparton ráakadtunk Tommyval annak az elveszett kazettának egy másik példányára, nem pusztán viccesnek találtuk a dolgot; a lelkünk mélyén megmozdult valami, feltámadt a régi vágy, hogy újra higgyünk valamiben, ami egyszer olyan kedves volt a szívünknek.
a
De én a kazettámról akartam beszélni. A Dalok sötétedés után-rólJudy Bridgewatertől. Azt hiszem, eredetileg mikrobarázdás lemez lehetett – 1956-ban vették fel –, de nekem már a kazetta volt meg, és tokját nyilván a hanglemezborító kicsinyített változata díszítette. Judy Bridgewateren az akkoriban divatos, vállát szabadon hagyó bordó szaténruha, és csak derékon felül látni őt, mert egy bárszéken ül. Alighanem Dél-Amerikában, mert pálmafák vannak mögötte, és fehér szmokingos, barna bőrű pincérek. Pontosan onnan látjuk, ahol a mixer állna, amikor felszolgálja az italát. Barátságosan, nem nagyon kihívóan néz vissza rá, mintha flörtölne vele egy kicsit, de már régi ismerősök volnánk. A másik fontos dolog a borítóval kapcsolatban, hogy Judy a bárpultra könyököl, és a kezében egy cigaretta. E miatt a cigaretta miatt titkoltam a kazettát attól a pillanattól fogva, hogy a Vásáron ráakadtam.
Nem tudom, maguknál mi volt a helyzet, de a hailshami felügyelők nagyon szigorúan vették a dohányzási tilalmat. Semmi kétség, azt szerették volna, ha meg se tudjuk, hogy létezik dohányzás egyáltalán; de mivel ez kivitelezhetetlen volt, ha csak szóba került a dohányzás, nem úsztuk meg prédikáció nélkül. Amikor, mondjuk, mutattak egy képet valami híres íróról vagy államférfiról, akinek történetesen cigaretta volt a kezében, félbe maradt az óra. Azt rebesgették, a könyvtárunkból azért hiányzik néhány klasszikus – például a Sherlock Holmes könyvek –, mert főszereplőik sokat dohányoznak; ha láttuk, hogy egy illusztrált könyvből vagy képeslapból kitéptek egy oldalt, tudtuk: a képen valaki cigarettázott. Külön tantárgy volt, az órákon szörnyű képekkel illusztrálták, mit művel a dohányzás a belső szerveinkkel. Ezért döbbentünk meg annyira, amikor Marge K. föltette a kérdését Miss Lucynek.
Métázás után ültünk a gyepen, és Miss Lucy épp az ismerős szónoklatot adta elő a dohányzás ártalmasságáról, amikor Marge egyszer csak megkérdezte, ő már rágyújtott-e. Miss Lucy pár percig hallgatott. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem – szólalt meg végül. – De az igazat megvallva rövid ideig dohányoztam. Fiatalabb koromban, körülbelül két évig.
Gondolhatják, mennyire megdöbbentünk. Mielőtt válaszolt volna, mindannyian dühösen meredtünk Marge-ra, felháborítónak találtuk, hogy ilyen tapintatlan – a mi szemünkben ezzel az erővel azt is kérdezhette volna, Miss Lucy nekiment-e már fejszével valakinek. És emlékszem, utána napokig megkeserítettük Marge életét; mi tagadás, a korábban említett eset, amikor egy éjszaka Marge arcát a hálóterem ablakához nyomtuk, hogy kénytelen legyen az erdőt nézni, szintén a megtorláshoz tartozott. De amikor Miss Lucy válasza elhangzott, annyira összezavarodtunk, hogy nem is gondoltunk Marge-ra. Azt hiszem, csak elborzadva meredtünk Muss Lucyre, és vártuk, mi jön még.
– A dohányzás nagy hiba volt – mondta végül lassan, mint aki minden szavát alaposan megfontolja.
– Ártott nekem, így abba is hagytam. De meg kell értenetek, hogy ti egytől egyig sokkal, sokkal nagyobb hibát követnétek el, ha dohányoznátok, mint valaha én.
Elhallgatott. Valaki később azt mondta, ábrándozott, de mi Ruth-tal biztosra vettük, hogy csak alaposan meggondolja, mit mondjon.
– Erről már hallottatok. Ti diákok vagytok. Ti… különlegesek vagytok. Ezért a ti esetetekben sokkal fontosabb, hogy vigyázzatok magatokra, hogy megőrizzétek a szerveitek épségét, mint az enyémben.
Megint elhallgatott, és különös tekintettel nézett ránk. Később, amikor megbeszéltük a dolgot, néhányan biztosra vettük: alig várta, hogy valaki megkérdezze: „Miért? Miért követnénk el annyival nagyobb hibát?” De nem kérdezte meg senki. Sokat gondolkoztam arról a napról, és a későbbi események fényében ma már esküdni mernék, hogy csak kérdeznünk kellett volna, és Miss Lucy sok mindent elmond nekünk. Elég lett volna még egyetlen kérdés a dohányzásról.
Akkor meg miért hallgattunk? Azt hiszem, azért, mert már akkor, kilenc-tízévesen is eleget tudtunk ahhoz, hogy ne akarjunk erre a területre merészkedni. Ma már nehéz felidézni, pontosan mennyit tudtunk. Azzal kétségtelenül tisztában voltunk, bár nem sokat töprengtünk rajta, hogy mások vagyunk, mint a tanáraink, és mások, mint a normális emberek odakint; talán még azzal is, hogy egyszer a távoli jövőben donorok leszünk. De valójában nem fogtuk fel, hogy ez mit jelent. Bizonyos témákat valószínűleg inkább azért kerültünk, mert kínosnak találtuk őket. Gyűlöltük, ahogy máskor olyan magabiztos tanáraink egyszerre szörnyű zavarba jöttek, ahányszor csak erre a területre tévedtek. Megfélemlített bennünket ez a változás. Azt hiszem, ezért nem tettük fel azt az egy további kérdést, és ezért büntettük meg Marge K.-t olyan kegyetlenül, amiért aznap métázás után szóba hozta a dolgot.
N. Kiss Zsuzsa fordítása
Hozzászólás