hirdetés

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el (részlet)

2017. október 9.

Az évek során volt időszak, amikor megpróbáltam magam mögött hagyni Hailshamet, amikor azt mondtam magamnak, nem kellene ennyit foglalkoznom a múlttal. De végül felhagytam az igyekezettel. Ebben nagy része volt egy donornak, aki mellé gondviselői munkám harmadik évében kerültem – A Nobel-díjas Kazuo Ishiguro regényéből olvashatnak részletet.

hirdetés

ELSŐ FEJEZET

A nevem Kathy H. Harmincegy éves vagyok, és már több mint tizenegy éve dolgozom gondviselőként. Tudom, ez elég hosszú időnek hangzik, de igazság szerint azt akarják, hogy maradjak még nyolc hónapig, vagyis az év végéig. Ez szinte pontosan tizenkét év lesz. Belátom, ez a hosszú idő nem jelenti feltétlenül azt, hogy fantasztikus gondviselőnek tartanak. Néhány kiváló gondviselőnek alig két-három év után búcsút mondtak. És tudok legalább egyet, aki tizennégy teljes évig működött, holott csapnivaló volt. Tehát nem dicsekedni akarok. Bár azt is tudom, hogy elégedettek a munkámmal, és végeredményben én is. A donorjaimmal mindig a vártnál kevesebb baj volt. Káprázatos gyorsasággal jöttek rendbe, és még a negyedik adományozás előtt is alig akadt, aki „nyugtalannak" minősült. Jó, mi tagadás, most talán valóban dicsekszem. De nekem sokat jelent, hogy jól végzem a munkámat, különösen az, hogy a donorjaim megőrzik a „nyugalmukat". Megtanultam, hogyan kell bánni velük. Tudom, mikor maradjak mellettük, hogy lelket öntsek beléjük, és mikor hagyjam őket magukra; mikor hallgassam végig, és mikor intsem le a donort.

Igaz, ez nem olyan nagy dicsőség. Ismerek gondviselőket, akik ugyanilyen jól dolgoznak, és feleennyi megbecsülésben sincs részük. Ha maguk is közéjük tartoznak, megértem, ha neheztelnek rám: a garzonlakásomért, a kocsimért, és legfőképpen azért, mert megválogathatom a gondozottaimat.

Ráadásul hailshami diák vagyok, és ez néha önmagában is elég, hogy felbosszantsa az embereket. Na igen, Kathy H. válogathat, mondják, és persze mindig a magafajtákat választja: hailshamieket, vagy olyanokat, akik a többi pompás birtokon nevelkedtek. Nem csoda, hogy jók az eredményei. Épp elégszer hallottam ezt, maguk pedig nyilván még többször, és talán van is benne valami. De nem én vagyok az első, aki megválogathatja a gondozottait, és alighanem az utolsó sem. Különben is, gondoztam épp elég donort mindenféle helyről. Hisz ne felejtsék el, mire befejezem, már tizenkét éve dolgozom, és még csak hat éve engedik, hogy válogassak.

Miért is ne engednék? A gondviselő sem gép. Mindegyik donorért megtesz minden tőle telhetőt, de végül belefárad. Az ő türelme és ereje is véges. Így amikor megengedik, hogy válogasson, persze a magához hasonlókat választja. Ez természetes.

Nem is bírtam volna ilyen sokáig, ha nem éreztem volna együtt a donorjaimmal minden pillanatban. Különben is, ha nem válogatok, hogyan jutottam volna megint Ruth és Tommy közelébe annyi év után?

Persze már egyre kevesebb donor maradt, akire a múltból emlékszem, úgyhogy gyakorlatilag nem is nagyon válogatok. Amint mondtam, sokkal nehezebb a dolgom, ha nincs mélyebb kapcsolatom a donorral, és bár hiányozni fog a gondviselői munka, úgy érzem, nem baj, hogy az év végén befejezem.

Mellesleg Ruth még csak a harmadik vagy negyedik donor volt, akit magam választhattam. Már kijelöltek mellé egy gondviselőt, és emlékszem, össze kellett szednem minden bátorságomat. De végül sikerült, és amint abban a doveri utókezelő központban viszontláttam őt, hajdani nézeteltéréseink, bár talán nem enyésztek el nyomtalanul, már korántsem tűntek olyan fontosnak, mint például az, hogy együtt nőttünk fel Hailshamben, vagy hogy olyasmiket tudunk és őrzünk emlékezetünkben, amiket senki más. Azt hiszem, azóta választok olyan donorokat, akikkel van közös múltunk, és ha csak lehet, hailshamieket.

Az évek során volt időszak, amikor megpróbáltam magam mögött hagyni Hailshamet, amikor azt mondtam magamnak, nem kellene ennyit foglalkoznom a múlttal. De végül felhagytam az igyekezettel. Ebben nagy része volt egy donornak, aki mellé gondviselői munkám harmadik évében kerültem; emlékszem, hogyan fogadta a hírt, hogy hailshami vagyok. Akkor esett túl a harmadik adományozásán, amely nem sikerült valami jól, és alighanem tudta, hogy többé nem jön rendbe. – Hailsham – szólt rám nézve. – Lefogadom, gyönyörű hely – mondta, pedig alig kapott levegőt. Aztán másnap reggel, amikor el akartam terelni a figyelmét, és megkérdeztem, ő hol nőtt fel, valami dorseti helyet említett, és arca addig nem látott grimaszba torzult a kiütések alatt.

Láttam, hogy el akarja felejteni mindenáron. Hailshamről akart hallani.
Így aztán a következő öt vagy hat nap alatt elmondtam neki mindent, amit tudni akart; ő meg csak feküdt ott a testéből lógó csövekkel, arcán halvány mosollyal. És kérdezett a fontos dolgokról meg az apróságokról. A felügyelőinkről, arról, hogy saját gyűjteményes dobozunk volt az ágy alatt, a futballról, a métázásról, a főépület körül futó keskeny ösvényről, mely követett minden beszögellést és falmélyedést, a kacsaúsztatóról, az ételekről, a kilátásról a rajzteremből a mezőkre ködös reggeleken. Néha el kellett mondanom ugyanazt újra meg újra; amit alig egy nappal előbb meséltem, arról is úgy kérdezett, mintha még soha nem hallott volna róla.

– Volt sportklubházuk? Melyik felügyelő volt a kedvence? – Először azt hittem, a gyógyszerek miatt, de aztán rájöttem, hogy elég tiszta a tudata. Csakhogy nem egyszerűen hallani akart Hailshamről: emlékezni akart rá, méghozzá úgy, mintha mindez az ő gyermekkora lett volna. Tudta, hamarosan bevégzi, és azért meséltetett el velem mindent, hogy mélyen a tudatába vésse, és akkor az álmatlan éjszakákon a gyógyszerektől, a fájdalomtól és a kimerültségtől talán elmosódik a határ az én emlékeim meg az övéi közt. Csak akkor fogtam fel, akkor értettem meg igazán, milyen szerencsések voltunk: Tommy, Ruth, én, meg a többiek mind.

"Egész életünkben szerettük egymást, mégsem maradhatunk együtt örökre."

Különös körülmények között nevelkednek a világtól elzárt magániskola, Hailsham növendékei. Noha minden szempontból kitűnő nevelést kapnak, tanáraik mintha egyszerre tartanának tőlük és szánnák őket. A diákok megtanulják, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük megőrzése nem csupán önmaguk érdeke, hanem a társadalomé is. Ám furcsa módon a külvilágról, melyet majdan szolgálniuk kell, szinte semmit nem tudnak. S ahogy múlnak az évek, az idillinek tetsző elszigeteltségben lassan ráébrednek, hogy az egyre gyakrabban megtapasztalt félreértések, zavaró ellentmondások hátterében sötét titok bújik meg.
A Napok romjai szerzőjének megtévesztő egyszerűséggel kibontakozó remekműve rendkívüli érzékenységgel tárja elénk a remény és az elfogadás, beletörődés időtlen drámáját. A visszafogott nyelvezet csalóka látszata mögött páratlan érzelmi mélység rejlik, melyet kiaknázva, Ishiguro merészen újszerű megközelítésben vizsgálja egy napjainkban igen aktuális társadalmi kérdés erkölcsi szempontjait.
A regény számos nyelven óriási sikert aratott, 2005-ös megjelenését követően rövid időn belül több jelentős irodalmi díjat is elnyert, és a Time magazin beválogatta a száz legjobb angol nyelvű regény közé.

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el, Európa Könyvkiadó, 2016, Fordította: Kada Júlia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.