Talán könnyebb lesz ez levélben, mintha személyesen ott volnék, noha lehet, hogy a végén úgy alakul, itt vagyok személyesen.  Amióta először megláttam egy rajzodat, talán az ÉS-ben, azóta halogatom, hogy megkérdezzem.

Honnan ismered őket?

Álltam a rácsos ágyban, kapartam a falat.

Egyszobás lakás, de mégis mintha egyedül volnék, nincs ott az apám, meg az anyám, vagy legalább is nem látom őket sehol. Sötét van. A sötétet viszont világosan látom. Nem egynemű, nem, szemcsés, gomolygó sötét, és a gomolygó szemcsékből, mintha pernye örvénye volna, pernyeforgatag a csillagtalan éjszakában, alakok formálódnak, feketéből a sötétlilában. Suttognak egy ismeretlen nyelven, vagy nem is mondanak semmit, nyelv nélkül morognak, hajladoznak, táncolnak, a szavukat nem értem, csak amit akarnak, azt. Vagy azt sem. Mert engem akarnak. El akarnak vinni valahová. Ha nagyon hangosan üvöltök, biztos el fognak menni. Üvöltök is, csak sajnos nem jön ki hang a torkomon.

A legtöbb képeden ott van ez a hajladozás, még ha a jó, a legjobb hajladozik, akkor is ott van ez a néma invitáció, a semmi hívogató tánca.

Valamiért azt hisszük, hogy rossz lesz.

Összegyűlt aztán a falról lekapart festék a körmöm alatt. Meggyűlt, kifehéredett az ujjam. Nem fájt egyáltalán, vagy nem éreztem a fájdalmat. Az anyám vette észre, meg kellett operálni. Le kellett venni a körmömet.  Altatásban csinálták. A kloroform rettenetes ízére emlékszem, meg az álomra. Amerikai katonai temető fölött repültem, a fehér egyenkeresztek végeláthatatlan rasztere fölött. Négyéves voltam. Nemhogy amerikai katonai temetőben nem jártam addig, de sírt sem láttam, soha életemben. A körmöm nem nőtt vissza rendesen, olyasmi karomnak látom, mint a te zuhanó alakod bogárszarvra emlékeztető  karját.

Talán azt akarja, hogy kövessem. Talán csak a levegőben egyensúlyoz. Nem tudni, honnan jön, és azt sem, hogy hová tart, nem tudom eldönteni sem a korát, sem a nemét, nincsen se szeme, se szája, de mintha mégis azt mondaná a test nyelvén, hogy ne féljek.

Nézzem inkább, ahogy a sötét lassan kifehéredik.

Fotók: Valuska Gábor