Napok óta kopogott már az eső a városban, olyan egykedvűen és szürkén, mint a vállalati írógépek. A nyár sietve távozott, utoljára Pécsett látták. A főváros kénytelen-kelletlen megbarátkozott a novemberi szeptemberrel. A zsurnaliszta, mint mindig ezúttal is késésben volt, és ezúttal is elcsodálkozott az Oktogon nyüzsgő forgatagán. A Hajós utca felé tartott, ahol még igazi bécsi virslit lehetett kapni. „Ha egy klasszikus modern krimiben lennénk, akkor az akár így is kezdődhetne: ebben a cudar időben, ezekkel a cudar figurákkal” - gondolta magában az Abbázia előtt, és továbbszőtte a fabulát: rablógyilkosság a Király utcában, gyanús öngyilkosság a Pesti Broadway egyik lokáljában, netán szerelemféltés a Lovag utcában. Valójában már a tér sarkánál járt, amikor tucatnyi emberre lett figyelmes, akik a Japán kávéházba igyekeztek. Úgy döntött követi őket. A Japánból könyvesbolt lett, állapította meg. Körülötte a tömeg - voltaképpen huszonvalahány ember, mondhatni minőségi tömeg - megindult az emeletre. Velük tartott, és ekkor fedezte fel a detektív urakat a terem végében. Helyben vagyunk, nyugtázta. Négyen voltak a felderítő egységben a (kvar)tett-helyen. Még a nyomozás célját volt ideje megkérdezni a csoportvezetőtől: nem, nem az elkövető személye érdekli őket elsősorban, Kondor Vilmosnak nevezi magát az álneves elkövető, hanem az elkövetési mód, és az a váratlan, ám mégis várható, régóta várt szakmai és piaci siker, ami az újabb bűnügyeket követi. Ebben a pillanatban kezdődött az ÉS-kvartett beszélgetése, ahol a vizsgálati anyag Kondor Vilmos legújabb regénye A budapesti kém volt. A zsurnaliszta eztán még néhány szót és beszédmódot vált.

Budapest by noir

Mivel a kritikai beszélgetés írott változata holnap megjelenik nyomtatásban, ezért ez a beszámoló elsősorban nem a beszélgetés gondolatmenetét, hanem intellektuális dinamikáját igyekszik rekonstruálni. A mostani kvartett új taggal bővült. Gács Anna helyett Keresztesi József lett a szintén zenész. Ahogy eddig minden alkalommal, úgy ezúttal is a pontozás volt az első lépés. Károlyi Csaba moderátor először elárulja, hogy a résztvevők számára melyik huszadik századi magyar könyv jelenti a tízpontos etalont (Károlyi Csaba: Iskola a határon, Szilasi László: A befejezetlen mondat, Bárány Tibor: Az Ikszek, Keresztesi József: Csirkejáték második kiadása), hogy aztán ehhez mérhessük az adott pontokat. Jó játék, valamelyest objektívvá teszi a kritikai műveleteket, mint az Élő-pontok a sakkban. Bárány 8 pontot, Keresztesi és Szilasi 6 pontot, Károlyi Csaba pedig 5 pontot adott a harmadik Kondor-regénynek. Miután mindenki levonta a pontokat és a következtetéseket, azaz elmagyarázták, hogy miért adtak annyit, amennyit, Károlyi tudatos moderátorként irányította a beszélgetést.  

Noha a beszélgetés konkrét tárgya a legutóbbi Kondor-regény volt, első körben a regénysorozattal, annak olvasásszociológiai és műfajtörténeti kontextusával foglalkoztak. Bárány Tibor a Kondor-széria eredetiségét és fontosságát abban látja, hogy úgy sikerül műfajt teremtenie, hogy közben félig-meddig fel is támaszt egy másik regénytípust. A két világháború között játszódó történetek főhőse Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró Amerikából és egy echte amerikai hard-boiled krimiből tér vissza Magyarországra. Budapest ezekben az évtizedekben a felemás kapitalizmus, a heterogén társadalom, és a feszült, folyamatosan feszülő politikai közeg együttes hatásaként ideális krimi helyszín. Keresztesi Walter Benjamint idézi: „Az ember nyomai elmosódnak a nagyvárosban.” Bárány szerint Kondor vállalkozása, hogy megteremti a modern magyar bűnregényt emlékezetpolitikai téttel is bír, lévén ezeken a bűnhistóriákon keresztül bepillanthatunk az akkori magyar középosztály és politikai elit mindennapjaiba, ergo a Horthy-kurzus átvilágítása történik meg a regényekben. Ezért is tanulságos, hogy mennyire nem bánik kesztyűs kézzel az akkor még illegális kommunista mozgalommal. Keresztesi itt a kihagyott ziccerre hívja fel a figyelmet. Semmi sem derül ki a bolsevizmus erkölcsi problémájáról. Bárány szerint ez abból fakad, hogy Gordon személyében képviseli a pragmatikus, centrista, mértéktartó angolszász politikai gondolkodást: se nácik, se bolsevikok nem kellenek neki. Szilasi a rá jellemző frappáns agilitással csap le erre a felvetésre: Gordon figurájában az önfelmentés civil kurázsija egyre inkább kitapintható.

A regény legfőbb hibájában egyetértettek: egyfajta nyelvi hevenyészettség jellemzi az egész szöveget. Kapkodás: három év alatt ez már a harmadik regény, és hátra van még két kötet: egy a koalíciós időkről (lásd még Bibó István bölcs mondását: „Fejfámon ez szerepeljen: 1945-1948. Ekkor éltem”) egy pedig az 56-os forgatagról. Ott aztán lesz minden: történelem, indulat, bűn, folyton változó oldalak, kevés horthysta és arányosan annál több kommunista.

Aztán a műfajt tisztázzák: a korábbi krimik után az új mű, amint címe is mutatja: kémregény. Méghozzá forróháborús kémregény, 1943-44 sors- és vagonfordító hónapjaiban, ám a szcenika, az attitűd, a szövegmód a klasszikus hidegháborús kémhistóriákat idézik, elsősorban John Le Carré remek könyveit. Mintha Gordon Chandlerből sétálna át a Lovag utcába, hogy aztán Le Carré világába távozzon. A krimikben a nyomok után jár a nyomozó és az olvasó, a kémregényekben nem egyszer maga a hős a nyom, és őt követik a többiek; akár így is megragadhatjuk a különbséget. A magyar kriminek sincs nagy tradíciója, a kémregénynek még annyira sincs (Sellő a pecsétgyűrűn) Sasfészek helyett a kémeknek Sas utca van. Vagy Sashalom.    

A politikai-történeti ismeretterjesztés mellett a leginkább a regénysorozat mikrotörténeti-szociográfiai érdemeit méltatták. A harmincas évek közlekedése és közvélekedése, sajtóviszonyai és kávéházai, ruhadarabjai és jellegzetes zenéi elevenednek meg a lapokon. Van, ahol Kondor kevésbé tudja regényesíteni a forrásokat, másutt a tárgyi tudás fikcióvá szervesül. Ehhez kapcsolódik az az ismeretelméleti játék, hogy hús-vér, valóban élő (túlélő) figurák mellé talál ki költött alakokat.  

Nem hagyhatták ki azt a kritikai kört sem, hogy Kondor Vilmos maga is költött figura. Álnév. Bán Zoltán András dörgedelmes kritikájában odáig megy, hogy Kondor nem író, hanem szerző. Abban egyetértettek, hogy nem érdemes azzal foglalkozni mennyi igaz Kondor fiktív életrajzából, sokkal fontosabb hozzáolvasni a szövegekhez a szerzői brandet.  

Mr Kondor

Károlyi a továbbiakban is határozottan, ugyanakkor empatikusan terelte a lendületes beszélgetést. A régebbi felállásban (Angyalosi Gergely, Kálmán C. György, Margócsy István) több volt a lassítás, a lehorgonyozás, az esztétikai-történeti búvárlat. A vérbeli kritikusok közé tartozó Keresztesi, az analitikus hajlamú Bárány, és az olvasatokban szinte lubickoló Szilasi gyorsabban-pergőbben diskurál egymással. A ráadás-számokról a közönség gondoskodott: több Kondor-rajongó is hozzászólt a disputához. Legközelebb Szvoren Edina több mint ígéretes bemutatkozó kötete (Pertu) és Esterházy Estije kerül terítékre.

Szegő János