hirdetés

Kemény István: A lúdbőr maga a katarzis

2017. május 25.

Igenis volt egy csomó választási helyzet, amikor lehetett volna jobban dönteni. Stílusosabban, erkölcsösebben, okosabban, előrelátóbban, bátrabban. Szerencsésebben. Amikor tulajdonképpen csak egy-egy felelős ember személyes döntésén múlt egy jobb irány. – Kemény Istvánnal nemrég megjelent Lúdbőr című esszékötetéről beszélgettünk.

hirdetés

A borítón egy fénykép, a dátum 1989. október 23. A helyszín a Parlament lépcsője. Szirmay Ági, Kun Árpád, Poós Zoltán és jómagad ültök egymás mellett. Te az akkoriban tőled megszokott öltönyödben. Fura kép; nem önfeledt, nem felszabadult arcokat látok, miközben az ezen az időszakon töprengő esszéből kiderül, lett tánc a nap végére...

Kemény István: Lett bizony… A fénykép a rendszerváltás pillanatában készült, a köztársaság kikiáltása utáni félórában. Itt indul az a korszak, amiben ma is élünk (még akkor is, ha netán a végén). Szóval egy világtörténelmi jelentőségű esemény tanúiként, naná, hogy kissé megilletődötten ülünk ott a Parlament lépcsőjén. Talán ezért nem vagyunk a képen igazán felszabadultak, mert talán forradalmárnak kellett volna lennünk. És talán le kellett volna rombolnunk a Parlamentet, nem kiülni elé...

A képet Bartis Attila készítette 1989. október 23-án.

Ha erről az esszéről beszéltünk, folytassuk; a következő erős emlékem a könyvből: almaszedő építőtábor, ahol egy adott pillanatban elgondolkodsz; nem vagy-e egyedül, magányos, aki ezt a rendszert utálja. A többség pedig, nem, nem utálja, hanem jól érzi magát benne. Így, több mint harmnc év távlatából mi maradt? Mi volt illúzió, és mi vaskos realitás?

Tulajdonképpen az egész Lúdbőr erről szól (vagy erre kérdez), hogy 2017-ből nézve mi volt az illúzió, és mi volt a vaskos realitás az elmúlt 28 évben. Meg az elmúlt évszázadban. Sőt, az egész újkor folyamán, vagyis az elmúlt 3-400 évben, amióta a Nyugat és benne Magyarország szinte szünet nélkül modernizálódik. Az biztos, hogy ’89 októberében még vaskos realitásnak tűnt, hogy a Szovjetunió összekapja magát, és villámgyorsan véget vet az egésznek. Ez a halványuló lehetőség a ’91-es moszkvai puccsig még játszott, de onnantól hosszú évekre beállt a kilencvenes évek legnagyobb illúziója, hogy eljött a történelem vége. Amit én is – hiába tudtam az első pillanattól, hogy marhaság – éreztem.

„A középkori Magyarország elbukott 1526-ban, az újkori 1944-ben, és ez a frusztrált, de küldetéses maradvány-ország most múlik ki csendesen a szemünk előtt.” Ez a mondat a Lúdbőr egyik legfájdalmasabb konklúziója. Úgy tűnik, letéríthetetlenek vagyunk a vakvágányainkról. Mégis: az elmúlt, a te életidődet illető Magyarország szerinted hol válthatott volna irányt?

Azt hiszem, elég sokszor. ’90-ben, és ’92-ben, és ’94-ben, és ’04-ben, és ’06-ban, és ’10-ben, és ’11-ben, és szinte bármikor. Nagyemberi személyes példákkal, Széchenyi Istvánhoz mérhető gesztusokkal. Igenis volt egy csomó választási helyzet, amikor lehetett volna jobban dönteni. Stílusosabban, erkölcsösebben, okosabban, előrelátóbban, bátrabban. Szerencsésebben. Amikor tulajdonképpen csak egy-egy felelős ember személyes döntésén múlt egy jobb irány. Mondjuk valaki azt mondta volna, hogy nem. Vagy azt, hogy márpedig de. Vagy, mondjuk, lemondott volna. Vagy, mondjuk, zavarba ejti az ellenzékét egy szelíd, visszautasíthatatlan és őszinte békejavaslattal. Persze lehet azt is gondolni, hogy egy országnak, egy társadalomnak olyanok a nagy emberei, amilyeneket megérdemel. De én ezt nem gondolom.

Forrás: Írólap

Én a saját felelősségemet is szoktam elővenni, miben tévedtem, vitt-e csordaszellem olykor, stb. (Tévedtem, vitt.) Te hogy vagy ezzel?

Igen, én is ezer olyan pillanatra emlékszem, amikor – ugyanazokkal a kondíciókkal, jellemmel, habitussal, mint az enyém – csinálhattam volna valami pozitívat, visszaszólhattam volna valakinek, figyelmeztethettem volna valakit, írhattam volna egy cikket az ÉS-be, urambocsá a Magyar Nemzetbe. De többnyire nem csináltam semmit, igen, vitt a csordaszellem, meggyőztem magam, hogy azok, akik eddig megmondták a megmondanivalót, majd most is megmondják. Tévedjenek ők. Ma megdönthetetlen ténynek látszik, hogy Magyarországnak mindörökre vége, százezrek mentek el innen, százezrek tervezik, és a folyamat megállíthatatlan: vakvágányon vagyunk és voltunk. Ez az értelmiségi közvélekedés. Afelé visz a csordaszellem, hogy ezt higgyem. Ráadásul magamtól is ettől tartok. De vannak olyan tapasztalataim is, hogy ha valami ennyire egyértelmű, az akkor is gyanús, ha pozitív. Ha pedig ennyire negatív, akkor az én saját felelősségem ellentmondani, vállalva, hogy tévedek.

Aztán jönnek a kisessszék, Bobby Fischertől a 3/3-as témán át Mészöly Miklósig. És egy esszé a Tagesspiegelnek. A bal- és a jobboldal felelősségének mérlegelése, kiegyensúlyozott, higgadt elemzése teljesen tájidegenné vált ebben az országban; te miképp tudtad megőrizni a hidegvéredet? 

Hát igen. Ha tényleg láttam volna, és tényleg biztos lettem volna benne… De láttam is meg nem is, hogy baj lesz, és igazából nem is kérdezett senki. De aztán amikor 2007-ben elfogadtam a Babérkoszorú-díjat, úgy döntöttem, hogy ezennel meg lettem kérdezve, mert ez az állami kitüntetés mostantól kötelez arra, hogy politikai kérdésekhez nyilvánosan hozzászóljak. Ezért aztán 2009-ben a Litera 2flekken rovatába főleg olyan esszéket írtam, amik a siralmas baloldal-jobboldal háborúról szóltak. Azon belül is főleg az értelmiségről. Arról, hogy az értelmiség saját magát nyírja ki azzal, hogy lenéz, nem bocsát meg, felelőtlenül fogalmaz, fasisztáz, kirekeszt, öncsal, csőlát, stb. A hidegvéremet nem mindig sikerült megőriznem, de végig az épelméjűség ideálja lebegett előttem. Ezekből a literás politikai kisesszékből jó pár belekerült a Lúdbőrbe, mert a háborús helyzet nem változott meg gyökeresen 2009 óta. Csak az értelmiség presztizse csökkent sajnos tovább.

Nagyon fontosnak tartom a különböző szövegekről írt kritikákat; Földényi Berlin-könyvét elemezve a német kultúrára, mentális mintázatra nézve találsz valami igen fontosat, szinte már tabu alatt állót...

Igen, Földényi F. László abban a könyvében, elismerve minden pozitívumot, vagányul megbírálta a német politikai korrektséget és a németországi irodalmi gépezetet. Ehhez abban az időben, a kétezres évek első felében bizony bátorság kellett, mert igencsak messze volt még 2011 nyara is, amikor a német kancellár szalonképessé tette azt a mondatot, hogy a multikulturalizmus korának vége. Most, a tízes években, amikor megint egyre erősebben működik bennünk az öncenzúra, úgy gondolhatunk a kilencvenes évekre, mint a tolerancia és az abszolút, feltétlen szólásszabadság aranykorára. Azt hiszem, tényleg az is volt, de azért az öncenzúra abban az időszakban is átszőtte a gondolkodásunkat. A legtökéletesebb demokrácia is tele van tabuval.

Virginia Woolfot egy kocsmában olvasod, Mora regényéhez nehezen találsz bejárást, Canettinél arra jutsz: konzervatív anarchista, amiből következik, hogy érthetetlen – a saját igazukat hajtogatók miként nem süllyednek apatikus unalomba? Menyhárt Jenő, illetve az Európa Kiadó visszatérő szereplő. A Magyar Néprajzi Atlasz, Ulickaja. Az olvasás ennyire asszociatív, rendezhetetlen tevékenység nálad? Hogyan jönnek kézre a könyvek?

Amikor annak idején az Élet és Irodalom Követési távolság című rovatába írtam havonta egy-egy könyvről (ezekből is bekerült nyolc darab a Lúdbőrbe), igyekeztem anarchisztikusan választani. Legyen köztük nagyra becsült és lesajnált, elavult, elfelejtett, híres és nem híres, Ulickaja és Fekete István, Elias Canetti és Kóka Rozália. Egy kicsit ütni a rendszeren, gyengíteni a kánont, ez is elve volt a válogatásomnak. Egyébként állandó lemaradásban élek, hegyekben állnak otthon az elolvasásra váró könyvek, és tudom, hogy minden nap egy vereség, mert holnapra még több lesz a világon az olyan mű, amit nem olvastam. De azért küzdök, próbálok képben lenni.

Én egy buta költő vagyok, aki lúdbőrben méri a költészetet; nincs módszered, ezt is hozzáteszed. A Vigilia körkérdésére beszámolsz a Káin-költeményről, amiből kiderül, ott nagyon is volt módszered. Ha ma kérdezlek, vasárnap délután, mit gondolsz erről?

A lúdbőr maga a katarzis. Mindig ez a célom. Nemcsak versben vagy prózában, hanem esszében is. Az állandó módszer: újra és újra ránézni a meglévő szövegre, minél kritikusabban, sőt ellenségesebben. És javítani.

A kötet záróköve az Ötven +1 irodalmi pillér; részletgazdag pillanatfelvételek, olvasásra hívó csemegék. Hogyan, mekkora merítésből állt össze a mezőny? Mennyit gondolkoztál rajta?

Az Ötven +1 irodalmi pillér a Lúdbőr utolsó fejezete. Ezt kimondottan ebbe a könyvbe írtam. William Gass Ötven irodalmi pillér című esszéje volt a példám: ötven kedvenc műről pár mondatos miniesszék. Elhatároztam, hogy ezt én is kipróbálom, és gyorsan összeírtam vagy háromszáz könyvcímet, majd aztán ezeket szűkítettem le ötvenre. (Fájó szívvel.) Maga a megírás életem egyik legintenzívebb időszaka volt, egy jó hónapon át őrült tempóban írtam a kisesszéket (jóval hosszabbak lettek, mint W. Gass miniesszéi). Hogy mennyit gondolkoztam rajtuk? Írás közben már meglepően keveset, mert ezek a kedvenceim, ott forognak a fejemben, és alig vártam, hogy mesélhessek róluk az olvasónak.

Címlap- és leadkép: Bartis Attila

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.