A Kedves Ismeretlen nevelődési regény: Krizsán Tamás története, azaz bukdácsolása a gyerekkorból az ifjúságig. Az élet díszlete ugyan kisszerű, egy Budapest környéki település se város-se falu-világa, de a célja annál nagyobb: Tamás családjának minden tagja az élet végső értelmét keresi, így jó fiúként ő sem tehet mást, mint hogy követi a családi hagyományt, és a maga egyszerű módján nekivág az Ismeretlennek. Kemény István új könyve kalandregény is. Tamás próbálja megismerni a világot és az embereket, de akármilyen naiv, hamar rá kell jönnie, hogy az emberek minden lehetséges alkalmat kihasználnak, hogy félreértsék egymást. A Kedves Ismeretlen olvasható történelmi regényként is: Magyarország elmúlt négy-öt évtizedéről is szól egy olyan nemzedék szemszögéből, amelyik felnőtt fejjel élte át az úgynevezett szocializmus összeomlását, miközben sírt, nevetett, szeretett, vagyis megtalálta élete értelmét.

Kemény István: Kedves Ismeretlen, Magvető, 468 oldal, 3490 Ft

RÉSZLET:

– Kérjük, fejezzék be az olvasást! – hangzott fel a figyelmeztetés a hangszóróból. Egyetlen olvasó volt már csak a teremben.
– Ma voltak bent utoljára – mondta Gábor.
– Arra mérget vehetsz! Tudtam, hogy a Nagyokra gondol, mivel éppen róluk mesélt.
– Mármint a Nagyok – tette hozzá.
– Figyelek – mondtam, mert tényleg figyeltem.
– Nem úgy nézel ki – jegyezte meg, aztán oldalba bökött.
– De akkor most figyelj! Egy pillanatig koncentrált, fogalmazott, megválasztotta a hangerőt, majd kellő tisztelettel az egyetlen olvasó füléhez hajolt:
– Információink szerint záróra! Az egyetlen olvasó, egy lovaglócsizmás, pirospozsgás, elszegényedett gróf, egykedvű nyugalommal nyitotta föl a szemét.
– Süket nem vagyok, fiacskám – bólogatott, és hagyta, hogy Gábor, mint egy lelkes pincér, megszabadítsa a könyveitől: tíz díszes kötettől, Magyarország Főnemesi Családjainak Genealógiai Leírásától. Az öreg minden délután kikérte mind a tízet, bástyát épített belőlük az olvasóasztalára, és könyvtárzárásig aludt a bástyában.
– Remélem, nem voltam túl hangos – kommentálta Gábor a rövid szóváltást.
– Na látod, ezért kell itt nagyon figyelni! Állati könnyű hibázni. Rosszul választod meg a hangerőt, és véged. Már el is helyeztek a plebsz közé. Ez itt egy régi világ. De azért süket! Az, hogy süket, az öreg grófra vonatkozott, de a régi világra is lehetett érteni. Én így is értettem. Gábor buzgalmában néha ügyetlenül fogalmazott. Új volt még a régi világban. De vadul tanulta. Valósággal habzsolta. Négy súlyos kötetet pakolt az én karomba, hatot ő maga cipelt. A négy kötet is megvolt vagy tíz kiló.
– Azért nagy mázlink van ám, hogy ezt a sorozatot se fejezték be! –fújtatott.
– Mert ezt is huszonegy kötetre tervezték! Soha még egyetlen sorozatot se fejeztek be ebben a hülye országban. De úgy vigyorgott hozzá, mint aki nagyon is elégedett ezzel a hülye országgal, mert pontosan ennyit várt tőle. A köteteket lepakoltuk az éjszakai polcra. Innen kerülnek majd vissza holnap délben gróf Eédes Frigyes olvasóasztalára, hogy tovább őrizzék az álmát.
– De én legalább láttam őket délben! – mondta Gábor. – Mármint a Nagyokat. Majdnem biztos.
– Szóval te még láttad őket – bólintottam, de gúnyolódásnak tűnt. Pedig el voltam ragadtatva, hogy van itt valaki, akinek számít, hogy még látott valakiket, valamikor, akik hamarosan már nem lesznek sehol. Meghökkent, mert nem hitte volna, hogy tényleg értem, mire gondol. Aztán úgy döntött, gúnyolódom.
– Te mit keresel még itt? – förmedt rám.
– Rád itt most már semmi szükség. Menj le az udvarra.
– Te hívtál ide.
– Nincs duma. Futás. A főkapun menj ki, és a szolgálati bejáratnál várj meg. Ennyi a dolgod. Rögtön végzek.
– Kérjük, fejezzék be az olvasást! – kérte a hangosbeszélőn a legszebb könyvtári hang, Áron Marcsinak, a hangtáros helyettesének a hangja. Nemrég vált el a hangtárostól, de ez nem hallatszott a hangján. Engedelmeskedtem, de kelletlenül. Méltóságteljesnek szánt léptekkel hagytam el a Kisolvasóval egybefüggő intézeti katalógustermet. Nem futva. Sőt, az ajtóban még meg is álltam, és demonstratívan visszanéztem, jelezve, hogy engem nem lehet sürgetni. Gizella néni már a pult alá hajolva rúzsozkodott, de vetett rám egy sajnálkozó pillantást. A Gábort várja szegény fiú, ennyit biztos, hogy rólam is tud a könyvtár népe. Eredetileg el akartam érni a háromnegyed tízes buszt. De most már mindegy. Dél óta ismertük egymást Gáborral, és estére már túljutottunk barátságunk első szakaszán. Ismerte a hibáimat, és torkig volt velük. Már nevelt. Estig rászoktatott a dohányzásra, és majdnem meggyőzött arról, hogy nélküle az Állami Korvin Könyvtár a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Enciklopédiaszerkesztő Intézetével (ESZI) egye temben működésképtelen lenne. Ellenőrizte a Kisolvasó szabadpolcait. Végigment mellettük, igazgatta a könyveket. Az asztalok alá tolta a székeket. Ez hozzátartozott a munkaköréhez, de senki nem kérte volna számon rajta, ha elmulasztja. Egyszóval tett-vett. Mintha nem is a huszonegyedik század derekát mutatták volna az elektromos órák (20 58), amikorra a mi korosztályunk kihal. Értettem. Húzza az időt. Nem akar túl korán leérni az udvarra. A barátja miatt. Ezért küld engem előre. Merthogy haragszik rá. A Nagyok a könyvtár Nagyjai voltak. Négyen voltak, de ötöt értek. A Vén Heltai volt az Ady-kutató. Látta Adyt a halálos ágyán. Az öreg Misztóthy volt a Kosztolányi-kutató. Ő Kosztolányit látta a halálos ágyán. Az idős ifj. Rimányi a Babits-kutató volt. Ő Babitsot látta a halálos ágyán. Olbach bácsi volt a Szabó Dezső-kutató. Szabó Dezsőnek nem volt halálos ágya, mert úgy végezte, mint egy kutya. Egy árokban. Ott látta Olbach bácsi. Gábor integetett a terem túloldaláról, hogy mit ácsorgok ott az átjáróban, takarodjak már az udvarra. Ahol mínusz tizenöt fok van. Nem feszítettem tovább a húrt. Méltóságteljes lépteimmel átkeltem a láthatatlan demarkációs vonalon, ami a Kisolvasót és a Nagyolvasót, vagyis az ESZI szakkönyvtárát a Korvin Könyvtár egyéb tereitől elválasztotta. (Olvasó legyen a talpán, aki a két intézményt szét tudja válogatni egymástól!) A főkapu is közös volt. Huszonegy óra kilenckor (21 09), tehát mostantól számítva több mint százhúsz év múlva döngve bezárult mögöttem. Lesbe álltam az udvaron. A könyvtár szolgálati autója a főbejárat mellett állt. Késő délután óta. Ezek szerint még mindig tart az összejövetel odafent. Az ötödik személy, akit a négy Nagy együtt kitett, egy komplett Hamvas Béla-kutató volt. Mind ismerték és szerették Hamvas Bélát. A könyvtári rossz nyelvek szerint szerény lehetőségeikhez mérten egyengették is az életútját, ami tekintve a nagy gondolkodó meghurcoltatását, internálásait és művei síron túl is tartó elhallgatását, bizony gonosz megfogalmazás. Egészen a mai napig maga Gábor is ilyen rossz nyelv volt, de délelőtt sebtében utánanézett a Nagyoknak, és ejtette az összes vádat.