hirdetés

Kemény István: Kis túlzással boldog vagyok

2018. április 23.

Szeretnék minél többet megérteni abból, hogy mi történt és mi történik velünk, legalább az újkorban, legalább Európában. Ez érdekel szenvedélyesen. És ami érdekel, az elől nem szeretnék emigrálni. Még befelé se. Amíg nem kergetnek, addig én nem menekülök. – Kemény Istvánnal beszélgettünk.

hirdetés

Ha van ilyen, a megszokottnál tovább tartott, amíg annyira kiszabadultam a versek nyomása alól, hogy valamennyire kérdezni tudjak. Onnan kezdeném, hogy legutóbbi köteted, a Lúdbőr kapcsán beszélgettünk. Az esszékötet volt, tele bölcs, megérlelt keserűséggel. Erről a könyvről, a Nílusról, ugyanez jut eszembe. Mennyire járt kéz a kézben a két könyv alakulása?

Kemény István: Körülbelül egy időben írtam a két könyvet: a Nílusban van több olyan vers is, amit már vagy tíz éve elkezdtem, a Lúdbőr első írása 2003-ból való, de még tavaly februárban is javítottam. Úgyhogy ugyanaz volt a háttér: a század eleje. Bocsánat, ha nyomást gyakoroltam rád, mert inkább csak hatást szerettem volna... és lehetőleg abból se teljesen negatívat. Még a legszomorúbb versekbe is igyekeztem beleírni valami felemelőt vagy derűset, esetleg önironikusat. Például azt a sort, hogy „kis túlzással boldog vagyok".

Mikor érezted úgy, hogy egy gondolat, egy fájdalmas, lüktető tapasztalat esszéisztikus, érvelő szöveget igényel, illetve lírai sűrítést, desztillációt?

Vers-üzemmódban versre jár az agyam, esszé-üzemmódban esszére. A Lúdbőr végén az ötven kicsi esszét szinte transzban írtam, úgy, ahogy a költőt elképzelték a 19. században: se láttam, se hallottam öt héten keresztül, de bármi jutott is az eszembe, abból nem vers, hanem esszéisztikus szöveg lett. A Nílus versei közül a Hipnoterápia egy sárga repcetábla látványából indult ki, olyan volt, mint egy álom: egyértelmű volt, hogy ebből vers lesz, vagy semmi. Szinte transzban írtam fel a vízióimat. De miután elmúlt a transzállapot, úgy dolgoztam a verssel egy jó hónapig, mint egy komótosabb prózaíró.

Úgy vettem észre, hogy egyre nehezebb nyelvet találni, a feltárni szánt terephez illő eszközöket. A versbeszéded mintha ezzel a feszültséggel volna telt; csak paradoxonokban közelíthetek. Vagyis azzal, hogy az egyre minősíthetetlenebb világ anyagszerkezetéhez a költő immáron nem minőségellenőrként fordul, hanem regisztráló, már-már dokumentáló tekintettel. Stilisztikai lehetőségei egyre korlátozottabbak .... Mit gondolsz erről?

Kicsit vitatkoznék, mert szerintem egy költő előtt mindig ott van a lehetőség, hogy az irodalom bármilyen stilisztikai eszközét használja. Magyarán: hogy azt írja, amit akar. Ezt a jogot se az irodalomelmélet, se a filozófia, se az uralkodó ízlés nem veheti el tőle. De szerintem igazából nem is akarják elvenni, legfeljebb csak „bepróbálkoznak" néha. Mert létezik egy másik erős elvárás is a költőkkel szemben: az, hogy rúgják fel az elvárásokat, csináljanak valami újat (vagy szedjenek elő valami régit). De persze nagyon is értem, hogy mire célzol, mert egész életemben korlátoztam magamat, és küzdöttem a korlátaim ellen.

Fotó: Kis Norbert

Nem szívesen használom ezt a szót, hogy közéletiség, azzal is csínján bánnék, hogy politikai költészet. Elég, ha az általad is hangsúlyosan, egy nagyversig terjedően megidézett Petrire célzunk. Nehéz ügy; szóval a szélesebb nyilvánosság, másképpen egy kulturális közösség, Magyarország sorsa mélyen beleíródott a versekbe. Lesújtóan érint Téged az elmúlt harminc év, annak kimenetele. Nem tudtál, vagy nem is akartál védekezni, belső emigrációba vonulni mindezzel szemben?

Abban biztos vagyok, hogy Magyarország sokkal jobban is kijöhetett volna ebből a harminc évből, de nem akarom és nem is tudom az ország közelmúltját teljesen külön kezelni a világ többi részének az elmúlt harminc évétől. Meg az elmúlt háromszáztól sem... Szeretnék minél többet megérteni abból, hogy mi történt és mi történik velünk, legalább az újkorban, legalább Európában. Ez érdekel szenvedélyesen. És ami érdekel, az elől nem szeretnék emigrálni. Még befelé se. Amíg nem kergetnek, addig én nem menekülök.

Az előző témához kapcsolódik, hogy a Lúdbőr-interjúban azt mondtad "Magyarországnak mindörökre vége". Ebben a kötetben vajon azt látjuk, mi van a vége után? Mi van az apokalipszis után? Úgy tűnik, létezik még ezután élet, de milyen az!

Igen, mondtam olyat a tavalyi litera-interjúban, hogy "Magyarországnak mindörökre vége", de olyan kontextusban, hogy ettől tartok, és hogy nem vagyok hajlandó ebbe beletörődni. És ezt most is így gondolom. Nem hinném, hogy apokalipszis lenne akár itthon, akár külföldön, de egy általános apokaliptikus gondolkodás van (disztópiák özöne filmen és irodalomban, vagy a poszthumán/antropocén korszak kultusza). És persze én is tele vagyok apokaliptikus gondolatokkal. Mégis hadd idézzek a Nílusból egy egysoros verset: Kukák a pokol kapuja mellett. Ez elég sötéten hangzik, de remélem, benne van az is, hogy van tovább.

A felépítés még nagyon érdekel. Hogyan szerkesztetted a könyvet?

A Rakpartos balladát fejeztem be legutoljára. Sokáig nem tudtam, hogy sikerül-e befejezni, de amikor készen lett, hirtelen minden a helyére került a kötetben, mert ez lett az első vers, és mivel a Dunaparton játszódik, a Nílus került a könyv végére. Ez két folyóparti reggel. Ezek után egyértelművé vált, hogy a többi vers a két reggel közé való. Szóval a könyv olvasható egy jó hosszú napnak a történeteként is.
Azt is látni vélem, mintha állandó belső párbeszédek zajlanának Benned, amelyek aztán ritmust lelnek. Húzódik-e a versek mögött efféle „személyes" háttérsugárzás?
Remélem, van valami ilyen összetartó erő. És főleg, hogy ezt az olvasó is érzi.

Igen fontosnak tartom azt is, hogy a kötet komor horizontja nem csupán „Magyarország"-ot zárja körbe, hanem egy széles körű kulturális és civilizációs összeomlás „előhangja". Nem gyakoriak az elődök a könyvben, de az említett Petri mellett Vörösmarty is belép egy versmondattal ...

Petri Györgyöt a róla szóló versben odaültettem egy pálmafa árnyékába, hogy onnan cinikusan beszólogasson a bárkát építő, izzadó Noénak. De nem Petrit akartam bántani ezzel, hanem saját magamat figyelmeztetni arra, hogy ne legyek öncélúan negatív. Mert hajlamos vagyok rá. Átérzem, hogy Vörösmartynak igaza volt, hogy nincsen remény, de azért több mint másfél évszázad mégiscsak eltelt azóta. Ha ránézek a gyönyörű műholdképre a saját könyvem borítóján, nemcsak azt látom, hogy szegény Nílus becsülettel küzd a sivataggal, de végül belevész a Földközi-tenger sójába, hanem azt is, hogy milyen zöldek a partjai.

Kér kortárs, Bartis és Nyilas Atilla kap még „idézést". Miért épp ők a kortársak közül? Mely ponton érezted, hogy ez a két vers kilép az alkalmi versek kereteiből?

Még több alkalmi vers is van a könyvben: egy remix kabai lóránt verseiből, egy Szűcs Attila-képről szóló, és egy Kürti Lászlónak ajánlott vers. Vannak hosszú hónapok, amikor eszembe se jut, hogy verset is írhatnék, annyi fontosabb és sürgősebb feladatom van szerződések postázásától pályázatok zsűrizéséig. Ilyenkor már többször is segített egy-egy felkérés egy-egy alkalmi versre. Mintha engedélyt kaptam volna az életemtől, hogy mégis megírhassam, amit elkezdtem. A Nílus alkalmi versei ilyen megkezdett versekből lettek.

Csöppet sem eredeti kérdés, de mindezek után nem fogom vissza magam: egy ilyen hangvételű és szemléletű kötet után, van-e, mi a tovább?

Regényt írni, drámát írni, élni, olvasni.

Jánossy Lajos – Szilasi Flóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.