hirdetés

Kemény István: Weöres Sándor-kiállítás

(P.I.M. 2013.)

2013. június 22.

...mint a titkos szövetség többi tagja, Weöres is nagyon messzire ment. Befelé. Vissza és előre térben és időben, addig, ameddig csak ember el tud menni, ameddig el tud gondolni, el tud érezni, sejteni. - Weöres Sándor ma lenne 100 éves. Ebből az alkalomból közöljük Kemény István szövegét, amely a PIM-ben rendezett centenáriumi kiállítás megnyitóján hangzott el.

hirdetés

Kedves Közönség!
Ki volt Weöres Sándor? Ezer szép dolog él a fejünkben róla. Mind közhely. Vagy szinte miseszöveg. Például az a paradoxon, hogy világirodalmi jelentőségű költő, akit soha nem fog megismerni a világ. Vagy az a szentencia, hogy őt soha nem sikerült betörnie a magyar irodalomnak. Vagy, hogy ő volt a múlt század Arany Jánosa. De hát lehet egyáltalán olyat mondani Weöresről, hogy egyetlen évszázadhoz tartozott? Miközben ki lehetne huszadik századibb költő nála, aki 1989. január 22-ikén, a legelső Magyar Kultúra Napján, a Himnusz 166. születésnapján, az ún. „Csodák Éve” elején, az ún. „Rövid Huszadik Század” legvégén, pár órával Salvador Dalí előtt halt meg? És én mit tudok mondani róla Önöknek, amit esetleg nem tudnak róla? Meséljek arról a két estéről a nyolcvanas évek közepén, amit barátaimmal együtt Weöres Sándor és Károlyi Amy vendégeként tölthettem? Vagy arról a harmadik estéről, életem leglázálomszerűbb negyedórájáról, amikor Weöres Sándort keresve eltévedtem a nagy kórházban, ahol haldoklott, és az őrültek szárnyába keveredtem, és ott egy ketrecet találtam, benne egy idős nőt? Akit ugyan én láttam a saját szememmel 1988. decemberében, de mégis a fiatal Weöres írta meg Őrültekháza című versében a harmincas években:
„Egy ablakban, a rácsra görcsösödve, / sápadt nő áll. Néz és semmit se lát. / Csak bámul, órák hosszat mozdulatlan. / Hosszú haja kicsüng a rácson át.”
De hát nem közhely még a személyes emlék is Weöres Sándorról? Ami igazán méltó hozzá, talán éppen az, amit ennek a kiállításnak a címe sugall: hogy ő volt Az Ember, Aki Megmozdította A Szótárt. Vagy ez:
„- Szépséges Aranymag! – szólalt meg ismét Frodó egy idő múlva. – Lehet, hogy butaságot kérdezek, de tudni szeretném: kicsoda Weöres Sándor?
Ő bizony Weöres Sándor – felelte Aranymag mosolyogva, és fürge keze megállt egy pillanatra.
Frodó kérdő szemmel nézett rá. – Ő az, akit láttatok – mondta Aranymag. – Erdők, vizek, dombok gazdája.
Akkor hát ez a különös vidék az ő birtoka?
Azt már nem - felelte Aranymag elkomolyodva. – Nem is lenne jó, mert sok gonddal járna – tette hozzá halkan, mintegy önmagának. – Fának, fűnek és mindennek, ami él e tájon, nincs más birtokosa, csak önmaga. Weöres Sándor a Gazda. Ha fényben vagy árnyékban lombok alatt járkál, sebes vízben gázol, dombtetőkön szökdell, nem bánthatja senki. Nem fél ő senkitől. Weöres Sándor a Gazda.”
Kedves Közönség, talán mindannyian felismerték, honnan való ez az idézet, és kinek a nevét cseréltem ki Weöres Sándoréra: Bombadil Tomáét, aki A Gyűrűk Ura egyik epizódjában szerepel, és akit annak idején kihagytak a háromszor háromórás filmből. Valószínűleg az egyszerűség kedvéért. Mert ez a Toma túl talányos figura: az ősvilágból maradt itt, vagy tán inkább mindig is itt volt, és éppen olyan viszonyban van a természettel, mint Weöres Sándor: „Amikor még / ember se volt, / páfrány-bokor / fölém hajolt, /apónak hívott / a bokor. / Mikor születtem? / Semmikor.” (Toccata)

***

De a valódi, ember-ember Weöres Sándor szörnyű korban élt. 1944. májusában Háborús jegyzetek című versében ezt írta: „Míg az Ész-Embert sírjába kísérik, / temető árkában, gyász-nóta mellett / az Új-Embert nemzik titkos szerelmek. / Az is majd elkínlódik ezer évig.” Nem a Nietzsche-féle új emberről szól ez, pláne nem a Hitler- vagy Sztálin-féléről, hanem alighanem arról, hogy az „Ész-Embernek”, és a tiszta racionalizmus korának befellegzett. Vége az újkornak.
A tizenkilencedik század jót akart. Meg akarta javítani a társadalmat. Örökifjú forradalmárok próbálták összeegyeztetni a szabadságot és az egyenlőséget, és vagy beleőrültek, vagy olyan ideológiákat raktak össze, amik aztán a huszadik században százmilliókat öltek meg. A társadalmat javítgatni lehet, de megjavítani nem. Ennyi kiderült a huszadik század végére. De voltak, akik ezt már hamarabb is tudták.
Az örökifjú forradalmárok helyett komoly öregemberek jöttek a múlt század első felében, már gyereknek is öregek, öregnek is gyerekek: Füst Milán, Jorge Luis Borges, J.R.R. Tolkien, Várkonyi Nándor, Hamvas Béla, Carl Gustav Jung, Isaac Asimov és mások. Nem voltak egyidősek, többnyire nem is tudtak egymásról. Mégis, mintha egy titkos szövetség tagjai lettek volna. És befelé indultak el. Mentek Atlantiszba, Gondwánára, az Alapítvány galaktikus birodalmába, külső és belső vízözönök közé, maguk- és mások képzelte világokba, és játszottak. Csak úgy a maguk kedvére. A társadalom nem nagyon törődött velük, vérrel és mocsokkal volt elfoglalva, alig ismerte őket, olykor elhallgattatta, vagy kinevette őket, de nem vette komolyan. Őket pedig nem zavarta. Nem próféták voltak. Csak játszottak. De közben tudták, hogy a társadalmat nem megjavítani kell, hanem mesélni neki.
Ezen bölcsek közül való volt Weöres Sándor is. Teremtett egy világot, Mahruhot, elpusztította, és elsiratta. „Sírok érted, szelid Feillü, hallom szerelmes hangjaid, / síkság, völgység, hegy, part, tenger már másnak ontja kincseid, / béklyódban aléltan fekszel, kedvesem, látom messziről, / Dzsöntunn és Shikürej várán varlepte sötét ajk pöröl.” (Mahruh veszése 18.)
És közben, mint a titkos szövetség többi tagja, Weöres is nagyon messzire ment. Befelé. Vissza és előre térben és időben, addig, ameddig csak ember el tud menni, ameddig el tud gondolni, el tud érezni, sejteni. És ott ugyanazt találta mindkét irányban. Az emberinek a határát. A pontot, amelyben kicsi és nagy, jó és rossz ugyanaz. És akkor visszafordult. Mert a rosszat nem akarta. „E vers szerzője olyan vágyna lenni, / kit földi öröm sose melegít, / kinek másokra nincs szüksége semmi, / s mert vágytalan, hát másokon segít.” (Naplójegyzet)
És azóta segít másokon. Mint az a többi játszadozó öregember. Játékaik eredményét ma magunk körül látjuk. Mert – pár évtizeddel ezelőtt - egyszercsak utánuk indult el a társadalom. Ment a nyomukban az egész sci-fi-irodalom. A fantasy. A csillagok háborúja és a Mátrix és az Avatar. Hollywood és a Szilikonvölgy. És a nyomukban megyünk mi is. Virtuális világok épülnek körénk, mesevilágok, közösségi oldalak. Megyünk befelé a mesébe. Engedelmesen. Hátborzongató érzés, hogy hogy egyszer majd benneragadhatunk egy virtuális valóságban, végleg.
Most is éppen itt állunk egy kiállításon, ahol keveredik a valódi valóság és a nemvalódi. Meg a passzív,meg az aktív, meg az interaktív. Éppen játszani hívnak minket. Ne féljünk? Menjünk közelebb? Feledkezzünk bele? Azt javaslom, igen. Még nem tartunk ott, hogy „EGYSZERRE KÉT ESTE VAN / MINDKETTŐ CSAK FESTVE VAN / HARMADIK AZ IGAZI / KOLDUSKÉNT ÁLL ODAKI”. Egyelőre azért még egyetlen este van, és örvendezzünk, mert százéves az egyik legnagyobb költő.

2013. június 18.

A megmozdult szótár – Weöres Sándor 100 éves
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2013. június 19. - 2014. június 1.

 

Kemény István

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.