hirdetés

Kemény Zsófi: Rabok tovább (részlet)

2017. június 13.

Azonnal megadtam volna magam bárkinek, aki most odajött volna hozzám, hogy adjam meg magam. Vihette volna a testemet, a lelkemet, a vagyonomat, az életemet, bármit. Ha az életemet utána visszahozza. – Kemény Zsófi új regényéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Kemény Zsófi: Rabok tovább

részlet

 

VI. Parti


Az Akácfában nem láttunk senkit. Giovanni azt mondta, ha látunk valakit, aki nem velünk van, fussunk. Honnan kellett volna tudnunk, hogy ki van velünk és ki nem? És hova futhattunk volna? Az Előre 57 nevű kocsma táblája először nem működött, mióta éltem. 200 forint volt ott a kisfröccs, ezért az egész város oda járt alapozni. Egyszer kidobtak, mert azon a január elsején hajnali kettőkor cigiztem az emeleten, amikor éjféltől betiltották a zárthelyi dohányzást Magyarországon. Tizenöt éves lehettem, a kidobóembernek pedig mindegy volt, hogy hány éves vagyok. Tulajdonképpen nekem is mindegy volt, hogy hány éves vagyok. Olyan szerelemben éltem akkoriban, amitől kortalannak és minden titok tudójának éreztem magam. Az 57-es kocsma ablaka pókhálókkal volt tele. Mindenfélével: igazival és olyannal, ami akkor keletkezik, ha egy kis tárggyal betörik az üveget. Rebeka behúzódott a szomszéd kapualjba és összegörnyedt. Öklendezett, én meg fogtam a haját. Bár én is féltem annyira, mint ő, úgyhogy lehetett volna fordítva is. Nem hányt, de kimerült az öklendezésben. Leült a kapualj kövére, én meg mellé dobtam magam. Úgy kellett bíznunk Giovanniban, mint egy olyan istenben, akiben tényleg hiszünk. Egyikünk sem tudta, hogy azt hogy kell csinálni. Ha tényleg drónok figyelték az egész várost, akkor esélyünk sem volt. Már most ülhetett egy a szomszéd ház kéményén, és figyelhetett. Meg fogják figyelni, ahogy jönnek értünk, követni fognak, és lebuktatunk mindenkit.
Az utcába egy nagy mozgó jármű fordult be. Nem tudtam megfigyelni, mert olyan gyorsasággal ugrottunk fel mindketten, és húzódtunk beljebb, hogy a saját felfogásunkat is megelőztük vele.
– Tank! – kiabáltam a körülményekhez képest hangosan. Valószínűleg inkább csak suttogtam.
Teljesen biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Amíg a tanknak hitt busz lelassított előttünk és megállt, addig befelé fordultam a kapu felé. Nekiszorítottam a fejemet a hideg fémdíszítésnek, aztán rángattam a kaput, hogy befelé menekülhessünk. Random számkombinációkkal próbálkoztam, hátha pont eltalálom a négy számjegyű kódot a kaputelefonon. Rebeka ezalatt magzatpózba gyűrte magát. Ringatózva dúdolta, hogy Hey, Jude, don’t be afraid, de csak ezt a sort. Ha nem ismertem volna, nem is hallottam volna, hogy énekel, de tudtam, hogy énekel, ezért hallottam is. Mert ő nagyobb dolgozatok és az érettségi előtt is mindig énekléssel nyugtatta magát. Én pedig hisztérikus görccsel, ahogy most is. Gyorsan rájöttem, hogy nem vagyok hős. Sem forradalmár. Sem bátor, sem elvhű. Azonnal megadtam volna magam bárkinek, aki most odajött volna hozzám, hogy adjam meg magam. Vihette volna a testemet, a lelkemet, a vagyonomat, az életemet, bármit. Ha az életemet utána visszahozza.
Ami megállt mellettünk, egy partibusz volt. Giovanni olyan gyorsan rángatott be a buszba engem és Rebekát, hogy már bent voltunk, mikor végre fel tudott gyorsulni a szívdobogásom attól, hogy látom. Végül is eredetileg is gyorsan dobogott. Soha életemben nem utaztam partibusszal, és nem is terveztem. Mikor elindult, belekapaszkodtam egy rúdba. A bárpultban megcsörrentek a piás üvegek. Sötét volt belül, egy hatalmas diszkógömb világított. Csikizték az arcomat a forgó fényfoltok.
Giovanni nem engedett el, markolta a ruhámat. Egy hirtelen zölden felvillanó partilámpa fényében két félmeztelen fiatal fiút láttam egy szürke bőrfotelban ülni sörrel, röhögve. Giovanni nekik szólt oda.
– Hey! Please!
Erre a fiúk egymásra néztek, még hangosabban röhögtek és koccintottak a sörrel. Odadülöngéltek egy kis lépcsőhöz, ami a busz tetejére vezetett. Kinyitották a felső ablakot, ami arra volt, hogy részeg turisták részegen részeg hülyeségeket ordibáljanak ki rajta. Főként azt, hogy mennyire részegek és ez milyen jó. A két fiú, mintha használati utasításból olvasták volna.
– Wooohooo! We got the world! Long live the palinka! – kiabálta az egyik.
– Suck my fucking dick, Hungary! – kiabálta a másik.
Egy limuzin jött szembe, amiből szintén részegek lógtak ki. Giovannin mérhetetlen elégedettség látszott.
– Nem zseniális? – nézett ránk. Rebeka nem értette, úgyhogy boldogan magyarázta el neki. – Ezek a barmok – bökött a részeg amerikaiak felé – azért özönlenek Budapestre ezerszámra, mert látni akarnak egy forradalmat belülről. Azt hiszik, nemhiszedel, hogy színházban vannak.
– Én azt hittem, ezek nem igaziak, csak ilyen kamu-katasztrófaturisták – mondtam azért, hogy egyértelmű legyen: én felfogtam a koncepciót.
– Nem, ezek a lehető legigazibbak.
– Akkor a limuzinban is a mieink voltak?
– Nem, egy busz a miénk, a többi busz meg a limuzinok igaziak. Mondom, ezek a kretének tényleg azért jönnek ide, hogy lássák a forradalmat. Momentán bárkit bárhol lőhetnek a központi parancs alapján, az egyetlen kivételek ezek a buszok, a limuzinok, meg a Vöröskereszt, ezért ezekkel kell utaztatni őket szigorú szabályzat szerint. Ezért zseniális.
– És hogy szereztétek meg ezt a buszt? Úristen, ugye, nem öltetek érte turistákat?
– Dehogy. A Váliék apjáé a busz-biznisz.
– És ezeket – néztem az amerikaiakra, akik éppen lemásztak a busz tetejéről – hogy szereztétek? Le vannak fizetve? Vagy miért csinálják?
– Ingyen piáért. Meg főleg azért, hogy elmondhassák, hogy csinálták.
– Szóval csak őket nem lehet lőni?
– Ja, a magyarok ott lövik szarrá egymást, ahol akarják.
Odamentem a szürke fotelekhez, kettő volt. Bevágtam magam az egyikbe, szembe az amerikaiakkal. Most megint a fotelban ültek. Rám emelték a sörüket, és mondtak valamit, de nem értettem. Aztán ittak tovább. A buszt az a szakállas vezette, akit már a katakombában is láttam félig feltűrt gatyaszárral. Józsi. Illett volna köszönnöm neki.
Giovanni mellém ült. Nem is tudott volna nem, mert még mindig fogta a pólóm beszegett részét. Ez volt az utolsó dolog, amivel foglalkoznom kellett volna, de mégis azt akartam, hogy jelezze valahogy a cinkosságunkat. Hogy mi cinkosabbak vagyunk az egyszerű bajtársaknál. Összekacsintósabbak vagyunk, mint azok, akik összekacsintanak. De Giovanni igazi hős volt, nem olyan álhős-lúzer, mint én, aki nekiment a nagy hőstetteknek, aztán a legeslegelején elbukott volna, ha nem menti meg az igazi hős. Az igazi hősnek dolga van, nem érzeleghet.
Ahogy Rebekába visszatért az élet, egyre energikusabb lett. Mondta, hogy ő már megedződött, és nagyobb életveszélyhelyzettel is megbirkózna, virítsanak neki olyat. Mosolyogtam, és nagyon szerettem azért, hogy olyan volt, amilyen. Ki akartam bámulni az ablakon, de nem volt kellemes a kilátás. Az Astoriánál jártunk. Az Astoria alapvetően is olyan, mintha megállt volna valahol az időben. Friss emlékem volt a Gazdálkodj okosan!-ról: mintha az Astoria annak egy megkopott mezőjében létezett volna. De most ahhoz képest is évtizedeket fejlődött vissza, szinte már fekete-fehérben látszott. A Burger King ablaka több helyen be volt dobva, az egyik ablakot teljesen kitörték. Sötét volt bent, mint minden ablak mögött, pedig dél sem volt még.
A busz lefékezett egy kétembermagas barikád előtt. A Múzeum körútra keresztbe összehordták az összes környező kávézó, McDonald’s, romkocsma és kínai étterem bútorait. A burgerkinges boxok piros foteleit is felismertem a barikádban. Az egyik tetején egy kopasz huszonéves jelent meg, amikor dudáltunk egyet.
– Ki vagy? – kiáltotta.
– Szabi – válaszolt ki az ablakán kikönyökölve Józsi.
Legalább hat ember rángatta félre a bútorokat, pokrócokat és üdítőautomatákat, hogy átengedjenek. Alulöltözöttek voltak, de fegyver volt náluk. Nem tudtam megkülönböztetni a fegyverek típusait, de az látszott, hogy komoly fegyverek. Ahogy figyeltem őket, feltérdeltem a fotelre, mint óvodás koromban a metrón. Csak a szememig mertem kidugni a fejemet az ablak alsó kerete fölé, pedig pontosan tudtam, hogy nem látni be.
– Miért nem kerüljük ki inkább? – kérdezte Rebeka Giovannit.
– Le van zárva minden utca.
Távolabb, fenn a barikádon, három méter magasságban egy félmeztelen fiú napozott egy túrórudiautomatán. Egyik kezében fegyver, a másikban sör. A lábánál a Nemzeti Dohánybolt cégérre nyolc karton különböző márkájú cigi volt szépen, legyezőszerűen ráhelyezve. Eszembe jutott az anyám, és ahogy figyelmeztetett mindig a tizenegy és három közötti extrém UV-sugárzásra. Összeszorult az, amit a gyomromnak hívtam addig, amíg az állandó összeszorulástól, éhségtől és éles érzelmektől még nem vált megcsócsált sósmogyoróvá.

Kemény Zsófi sodró lendületű regénye egy szenvedélyes szerelem és egy spontán szerveződő forradalom története. A humorral, metsző iróniával átszőtt könyv hősei és hősködői a jelen Budapestjén próbálják megváltani önmagukat és az országot. Ebben a regényben szinte semmi és senki nem az, mint aminek és akinek elsőre látszik. A Rabok tovább története rávilágít arra, hogy egy politikai mozgalom könnyen vakvágányra tévedhet alkalmas vezetők és koncepció híján.
A regény főszereplője egy öntudatos egyetemista lány, aki véletlenül bekerülvén a Forradalom2017 elnevezésű Facebook-csoportba, megismerkedik az éjszaka császárával, egy híres rapperrel. Szerelem szövődik a kifejezetten erőszakellenes Bora és az agresszív énekes között. Mindeközben forrong a város, felbolydul az ország, és a lány a fiú oldalán szinte akaratlanul sodródik a forradalmi történések kellős közepébe...

Kemény Zsófi: Rabok tovább, Jelenkor Kiadó, 2017, 279 oldal, 3299 Ft

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.