Bikivel (Hajas Tiborral+) halála után nem sokkal ismerkedtem meg. Alig néhány napja szenvedett végzetes kimenetelű autóbalesetet, mikor találkoztam Vető Jánossal, a baráttal, művésztárssal, akiről csak annyit tudtam, amennyit láttam belőle: egy férfi állt előttem, begipszelt vállal, egy végzetes kimenetelű autóbaleset túlélőjeként. Az életem akkor paradigmát váltott, tetőtől talpig minden megváltozott benne: a kritikus tömeg kiöklendezett magából, fény hullott rám, miként kegyelmi állapotban.

Biki halálát követően részt vehettem Szirtes János és Vető János emlékező performance-ában, ahol a vakuvillanások közti vaksötétben borotvapengével felmetszettem a bal csuklómat, érmentén, 12 centi hosszan, másfél centi mélyen. Bár dőlt a vér, de az alóla feltárulkozó húsban megpillantva az inak és izmok laza kötelékében sértetlenül lüktető eret, rájöttem: akár hentesnek is mehettem volna. Vagy boncmesternek. S, minthogy nem okoztam jelentős kárt az éltető anyagban, show must go on! Biki posztumusz tanítványa lettem. 

A Ludwig béli retrospektív kiállítás megnyitójának napján, Hajas Tibor halálának 25. évfordulóján az életművet méltató szimpóziumon  St.Auby Tamás a body art-os akcióművészt harcosnak nevezte. Én azt mondanám, virtuális tanítványként: Biki lázadó volt. Míg Joseph Beuys++ az újjászületés szakralitásától ihletetten dolgozott, Hajas Tibor az eleve elrendelés, mint tehetetlenségi erő ellen a legszélsőségesebb gesztussal opponált: kezébe vette életét-halálát, kivéve ezt a tisztet más földi halandók kezéből. Élet és Halál Isten dolga lett volna egyébként, rendes békeidőben, de a Biki által élni kényszerült történelmi tér-idő zónában az ember formált ez ügyben jogokat, s élt vele vissza, úton – útfélen. A politikai hatalom által erőszakkal deszakralizált létben, az emberiség által kigyakorlatozott létstratégiáktól megfosztottan Hajas Tibor a szélsőséges lázadás perspektíváját ajánlotta, a saját testre, mint a legszenzibilisebb médiumra irányuló önmegsemmisítő kísérlet-sorozat formájában. Ezzel visszavett mindent, amit avatatlan kezek eloroztak tőle, tőlünk. Aktivizálta azokat az erőket, melyek évezredek óta ikonokba koncentráltan várakoztak: felnyitotta a Szentek címkéjű konzervet, magára kente a tartalmát, új, csillapíthatatlan éhséget ébresztve a szabadság iránt magában, másokban, bennünk. A halál felől közelítette meg az életet. 

Ültünk a Ludwig Múzeum (lumú) konferenciatermében, hogy eltemessük egy kedves halottunkat végre: a ravatalnál  St.Auby Tamás, maga is lázadó ember, aki nem csak életkori s geopolitikai késztetésként élte meg hajdan a lázadást, hanem a létanalízis és önreflexió mindenkori gyakorlataként. A művészettörténészek majd elemzik a Hajas-életművet a kép és a szöveg felől, míg a különféle médiumokon túli-, előtti-, fölötti abszolútum, a test, isa pur és homou immár. Bárkinek lehetne műalkotás az élete, ha lenne energiája ebből az aspektusból is hangsúlyozni a születés és halál közé rendezett történést, mégis, keveseknek adatott meg, hogy időt szakítsanak az elengedhetetlen önvizsgálatra, a minden-egészben a maguk helyének, helyzetének meghatározására. Hajas Tibor e kevés kiválasztott közé tartozott.
 
A műértőkre életművet hagyott, a művészekre inspirációkat, a barátokra emlékeket, kérdéseket, kétségeket.
” Látni akartam, élesebb  és riasztóbb fényben,  mint ahogy az természetes vagy megengedhető, azt a rejtélyt, amelyről semmiféle olvasmányélmény, szülői vagy társadalmi tanítás, kulturális örökség, ráérős keresgélés, ideológia vagy vallás nem adott használható és átélhető információt, a létezésnek, az életnek azt a ritka levegőjű magasságát vagy fullasztó mélységét, ahova az ember  beépített önvédelmi reflexeinél fogva ritkán jut el és soha megtorlatlanul, amelynek létezése csak az álom, a téboly, az extázis, a rémület, a katasztrófa, a vallásos egzaltáció, a halál lobogásával tárul fel. Bármi árat hajlandó voltam megfizetni ezért, és reszkető gyönyörérzéssel töltött el a tudat, hogy minden számon lesz kérve rajtam, és hogy éppen ezért én is mindent számon kérhetek.”– mondja a most megjelent Szövegek gyűjteményes kötet 1979-re datált Szövegkáprázat (sidpa bardo) című írásában. 

Az Enciklopédia kiadó kiadványáról a közeli hozzátartozók, barátok, és a hajdani szellemi társ, St.Auby Tamás közös elégedetlenséggel szóltak, bár előbbiek megjegyezték: a semminél azért jobb, hogy Hajas Tibor szövegei legalább - és végre - megjelentek.

Tökéletesnek tetszik viszont az a katalógus, amelyet Baksa-Soós Vera, a kiállítás kurátora állított össze, elhelyezve Hajas Tibor életművét a nemzetközi és a hazai művészettörténetben.

Vető János - aki nem egyszerűen csak dokumentátora volt Hajas akcióinak, de sajátos, állandó, és inspiráló jelenlétével alkotótársa is - készítette a katalógus mellékleteként nézhető dvd-t, rajta az életművet nyomonkövető képanyaggal.

Miközben Farkas Zsolt - akit az 1960-1980 közt keletkezett Hajas Tibor-írásokat sajtó alá rendező és kiadó F. Almási Éva az egyik munkatársaként jegyez -, a szövegeket próbálta irodalmi szempontok szerint áttekinteni, magától adódott a kérdés, vajon mit tud kezdeni a kortárs kultúra a szellemi hagyatékkal. Kanonizálható-e egyáltalán annak a művésznek az életműve, aki ars poetica-ja szerint csakis a cselekvés jelenidejében bízott. „Mire ezt a mondatot befejezem, múlt idő lesz. Ami a jelenben érzékelhető, mind múlt idő. A múlt idő, ami a jelenben életképes marad, a múlt idő hamisítványa.” – írja az Önéletrajz 1 című munkájában.   

Másrészről viszont hatása az underground áramlatokban kétségtelenül kimutatható: „Nincs hangod, használd az enyémet!” - énekelte Müller Péter Iván az URH programadó dalában, a Szavazz rám-ban, beemelve a Használd a hangomat című Hajas írás alapmotívumát. Baksa-Soós Vera katalógusbeli  Hommage á Hajas Tibor írásában is egyfajta fordulat szükségességére utal: „A magyar képzőművész-társadalom áporodott szellemiségét mind a mai napig forradalmasító programművészete is ok lehet arra, hogy Hajas Tibor munkássága iskoláinkban is tanítható legyen.”
Az kérlelhetetlen szigoráról ismert St.Auby Tamás szerint Hajas Tibor, ha élne, egy nagyot röhögne az egészen.

Jegyzetek:

+”A 60-as, 70-es évek akcióművészeinek nagy alakjai között azt a különleges helyet foglalja el, amelyet Pier Paolo Pasolini az olasz neorealizmusban. A hasonlatosság természetesen nem a neorealizmusban, hanem az erősen meghatározott szabályok között mozgó fluxus irányzatban van, melyet egyedülálló módon volt képes – akárcsak Pasolini – vizionárius-missziós erőkkel kisajátítani és az alkotás segítségével, megemelni a föld fölé.”

++”Joseph Beuys (1921-1986) a hatvanas évek elején vált a kortárs avantgárd művészet vezéralakjává. Részt vett az első Fluxus megmozdulásokon, majd kialakította a maga összetéveszthetetlen művészetét, melynek az akciók, a plasztikai művek ugyanúgy részét képezték, mint a politikai, társadalmi és ökológiai elkötelezettség.” (Lucrezia De Domizió Durini: A filckalap - Joseph Beuys - Egy elmesélt élet, Kijárat kiadó)   

A Galériában a kiállítás katalógusának címlaja, két oldal a katalógusból, valamint a Kontroll Csoport szövegeit tartalmazó füzet címlapja látható. 

Bárdos Deák Ágnes