Asterix, Pif, Rahan, Taraó, Mozaik, Kockás, Alfa, Füles – itt lemaradtam, illetve ennél többet soha nem érdekelt a képregény világ. Igaz Rejtő és Korcsmáros örök, a klasszikus magyar képregények könyv alakú, felújított változatait örömmel vettem kézbe. Párizsban elkábított a Szajna partján felállított standok (főleg francia és belga) képregény kínálatának özöne, de ellenálltam. Átlapozgatni érdekes a füzeteket, de olvasni…?, netalán élvezni…? Az anime és a manga világa már nevetésre sem késztet, annyira idegen és hatástalan rám nézve, hogy csak csodálkozom az európai népszerűségén. Az amerikai filmes képregény-adaptációk csúcsa mindezidáig a Sin City, s úgy mondom ezt, hogy láttam a 300-at. Szóval azt hiszem, elvileg nyitott vagyok a képregényekre, de sorozatosan csalódnom kell. Neil Gaiman, amerikai regényíró könyveire is előbb lecsapok, semmint a méltán híres Sandman-képregényeire.

 

Ezért is vettem örömmel kézbe Scott McCloud könyvét, mely képregényben meséli el a képregény történetét és ecseteli művészi mivoltát. Nagyon szimpatikus ötlet, jól kivitelezve. A bökkenő csak az, hogy a kötet igazából egy művészettörténeti és -elméleti gyorstalpaló kissé lassabb felfogóképességű alanyoknak, netalán művészileg iskolázatlan érdeklődőknek. Ennek tökéletes. Lenne! Ha nem ott kezdődne az elméleti bevezető, hogy a formát szétválassza a tartalomtól, s nem pusztán oktatási (teoretikus) hipotézisként, hanem kitartóan, a kötet végéig, miközben a vonal, a szín, a képkocka, a képkockákat elválasztó csatorna, tér és időkezelés mellett az egyetemes művészettörténet észlelési, érzékelési (s itt már nem kevés filozófia és kognitívteória keveredik nem túl szerencsésen) fázisait bemutatva igyekszik elismertetni a képregény jogosultságát a művészeti státusra, s megszerettetni a művészet ezen ágazatát. Mindemellett több elméleti buktatón hajt át úthengerként, viszont nem kevés humorral teszi mindezt. Ha másért és másként nem is, ezért mindenképpen dicséret illeti a szerzőt, s olvashatóvá/nézegethetővé a kiadványt. A technológiák, stílusok, piacorientáltság ismertetése sem idegen McCloudtól, miközben híres festők és képregényrajzolók (copyrightolt) műveit eleveníti fel téglalapjai során. Definíciós kísérletei (mi a képregény: az ősi barlangrajzoktól a mangáig és tovább) rendre megbuknak (nagyon helyesen), fő célja – a firkanarrátorral egyetemben – a már említett figyelemfelkeltés és közelhozás. Jó könyv, szerethető, de engem nem győzött meg. (Scott McCloud, A képregény felfedezése)

 

A Könyvfesztiválra időzített képregény-kínálat legimpozánsabb albumszerű kiadványa a Manga a Jószöveg Műhely jóvoltából. Ez az ismeretterjesztő-bevezető könyv nem tömegközlekedési eszközökön való olvasásra készült, bár viszonylag gyorsan átpörgethető, s a súlya sem olyan vészes. A címben jelzett kulturális-művészeti jelenség átfogó ismertetésére szolgál, a leghíresebb alkotók (Tezuka Osamutól Mizuno Junkóig), a legismertebb kiadványok, manga- és anime-hősök (Astroboy, Dragon Ball, stb.), a körülöttük kialakult rajongói megnyilvánulások bemutatásával. (Ez utóbbi nem sokban különbözik a Star Wars és Star Trek vagy akár újabban A Gyűrűk ura népszerűségének kísérőjelenségeitől, mikor a fogyasztók kedvencüknek beöltözve menetelnek a mozik kasszáinál vagy a közönségtalálkozókon.) A könyv egyik erőssége, hogy a japán kultúra kontextusába ágyazza bele a jelenséget, az egyes alkotók teremtette világokat. Kár, hogy ismeretterjesztő mivolta miatt ezen részek nem elég kifejtettek, csupán jelzésértékűek, de hát nem ez volt a fő csapásirány. Szamurájok és design, szent helyek és a japán család karikatúrája, politika és cyberpunk, történelem és sci-fi, tanítómese és manga pop – sok minden belefér ebbe a kulturális gyűjtővederbe, amit mangának nevezünk. Nagyszámú fotó és rajz teszi gazdagabbá ezt a jobbról balra forgatható albumot. (Jérôme Schmidt – Hervé Martin Delpierre, Manga)

 

Aki Újpest és Kőbánya vagy a Déli Pályaudvar és az Őrs vezér tere között ingázik naponta, annak talán a Blikk vagy a Nemzeti Sport mellett kitöltheti a metrózás idejét a Tokyopop kiadványait a magyar piacra bevezető Athenaeum 2000 Kiadó könyvalakú termék sorozata. A Gutenberg-galaxis temetésének uniszólója mentén kiadott hangoskönyvek mellett most egy másik piaci rést igyekeznek kitágítani és betölteni a képregények forgalmazásával a honi kiadók, talán az underground képregény csereberék fesztivállá, akadémiává tömörülését látva. Elsősorban a tinédzserek feltételezett igényeinek mennek elébe, illetve megteremtik azt egy Távol(-kelet)i kulturális kincs jóvoltából. Ha már az anime a reggeli műsorsávokban oly népszerű az ovisok körében (az óvónők legnagyobb bánatára), s naponta alakítanak át budapesti klubokat karaoke partykká, akkor itt az ideje, hogy agyhalott (de mindenképp szellemi fogyatékos), nemi hormonoktól túltengő ifjakat erősítsenek meg hitükben, hogy bizony, kulturális terméket fogyasztanak, ráadásul menők is ezáltal. A Nyári srácok (s annak első fejezete) shonen, azaz főleg kamasz fiúknak szóló szappanopera minimálisra redukált szöveggel és képi világgal jobbról balra (a manga japán olvasási szokásainak megfelelően). Erotika: tinisorozatoknak megfelelően (a délutáni műsorsávban, szülő felügyeletében?) – aki erre vágyik, annak inkább az interneten elérhető porno animéket ajánlanám, sport: baseballcsapatba bejutni – minden második amerikai film erről szól ebben a műfajban, a diákélet mindennapjai: szintén amerikai – rosszabb fajta – vígjáték-sorozatok módján. Az a fél óra, amit e kiadvány átlapozása, áttanulmányozása igénybe vesz, inkább kínzó fájdalom, mintsem üdítő időtöltés. Biztosra veszem, hogy meglesz a közönsége. (Chuck Austen – Hiroki Otsuka, Nyári srácok No. 1)

 

A másik rémség e sorozatkezdő kiadványcsoportban M. Alice LeGrow Bizenghastja, amely a tizenhárom éves hölgyközönséget célozza meg, tehát shojo – igaz ezt balról jobbra kell lapozni. Hogy kevesebb lenne benne az erőszak és több az érzelem? Nos, sem egyiket, sem másikat nem tudnám megítélni. Egy gótikus fantasynak látszó, nem túl élvezetes kísértetsztori, egy depressziós kisasszonykáról, akit üldöznek a szellemek, s mindenféle buta feladattal látják el. A rajzok terén egy középiskolai pad alatti próbálkozás kifinomultabb, de valaki ezért van oda, netalán stílusnak nevezni. Látom már a 18-19. századi göncökbe öltözött tinilányokat fanklubokba tömörülni: „Eddig édi voltam, most már cuki vagyok!” – Mortissa módján. (M. Alice LeGrow, BizenghastNo. 1)

 

 

 

Scott McCloud: A képregény felfedezése, Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2007, ford. Bánföldi Tibor és Kepes János. 224 oldal, 2.600 Ft

Jérôme Schmidt – Hervé Martin Delpierre: Manga, Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 2007, ford. Hajós Katalin. 184 oldal

Chuck Austen – Hiroki Otsuka: Nyári srácok No. 1 Budapest, Athenaeum 2000 Kiadó, 2007, ford. Pap Zoltán és Sárközy Bence. 200 oldal, 1.490 Ft

M. Alice LeGrow: BizenghastNo. 1 Budapest, Athenaeum 2000 Kiadó, 2007, ford. Pap Zoltán és Sárközy Bence. 200 oldal, 1.490 Ft