Hullámhossz

I.

Az idő nem hagy kiutat,

felszedi és elúsztatja a padló-

köveket: mintha egy előadó-

teremben csomagolnám ki a

szendvicsemet, és a tollak

mozgása tovább sodorna

a terem falával, mintha a világ

arrébb csúszna, felfelé egy

hegyláncon, át két sor ember

egymás felé nyúlásán, hullám-

szerűen.  

II.
 

Már úgy ébredek, hogy hideg

a takaró, és lekéstem az utolsó

metrót is, amivel még érdemes

elindulnom: odafelé még minden

ráérősen megy, az állomásoknál

aludni áll meg a szerelvény, és

élvezi, míg nem ébresztik, közben

kabátok gyűlnek belé  és tömik

meg túl üres részeit: de ha beértem,

átszaladok a távozók között,

egészen a végét érzem a napoknak,

elfújnak az órák, a várt hangok

futóban átlendülnek rajtam.

III.

Hidegen a fejembe rakódnak, aztán

kirepülnek a képek, látkép a buszon:

megyek át az Erzsébet-hídon, vagy

már egy könyvre nézek, épp az

ágyamban fekszem, és még érzem,

hogy lelóg a lábam, amikor elalszom.

IV.

Ahogy megyek, és zárom be magam

mögött az ajtókat, egyre tömődöm,

valami átszívódik rajtam, és

világosabbak lesznek a torlaszok,

hogy mikor válik teljesen

barátságtalanná a folyosó.
 

V.

Kilövésre látom a fákat,

és bármilyen utat elnyúlni

előttem: mozgásodat,

kezedet úgy figyelem, ahogy

a táska mered rám visszafelé.
 

VI.

Az elmúlt hetek most robbannak

fel bennem, hogy már végük

van, de nem lehet kapaszkodni,

lassan felkelek holnap, és

a hidegük egyre szorítóbb lesz.
 

VII.

Néhány óra lefekvés előtt,

szinte végtelen, ekkor élek leginkább,

bármely irányban elnyúlhatok,

mintha a következő fázis hiányozna,

és várom a baljós robogást.    

(2011)
 

Becsomagol

I.

Ahogy a fejedet hajtod,

és lábadat, ha emeled, mintegy

elomlasz, átnyúlik a karod,

feszíti a ruhaujjad.

II.

Gyakran még vizes esernyők

függnek a plafonról, és ahogy

reggel besuhanok, csöpögve

érintik egymást a mámorítóan

üres teremben, ahol fehér

falak közt labdázom, sokáig

esőszagban.

III.

Este csőrendszerek épülnek.

Ismét teljes csend a teremben,

kis surrogással a háttérben:

a csövek anyaga világos kékbe

tűnik, és ahogy végigfuttatom

rajtuk a szemem, a fal nyugalmat

kényszerít rám, és eltereli a figyelmem

azzal, hogy becsomagol. Nem

keresek senkit a takaróban.   

(2011)
 

Fáradt véset

Ismét végigmegyek, mint szoktam, lábamat

megfelelően emelem kőre, előrébb, de

unalmassá válok, ahogy a sötét is az,

és kellően állottá, hasonlóvá leszek

meghagyott uzsonnámhoz, a vaj már úgyis

beleragadt a szalvétába. Utca

sem marad, főképp este táján, zöld

ablakfény nélkül, és ez már színében

mintha a reggelt mutatná, a fáradtabbat

s a jóval idősebbet kettejük közül. Úgy

vonulok, hogy talpam a kövezetbe süllyed,

és mintha megóvna, de oda is rántana rossz

léceihez a kerítés. Elbizonytalanodom

tömörségétől. Megszólítanak: lustán

beszélek, addig válogatom a szavaimat, míg

teljesen elkerülnek, mert bánom, hogy

megint nyelvembe harapok. Ha mégis

elhagyja valami számat, bízom benne, hogy

híven emlékezni fogok rá, habár soha nem

menteném, amivel idáig jutottam.

(2010)
 

Az este ráncai

Vállamra omlik már az este.

A benti fény: két sárga gomb

az ablakon. Tócsába lomb

kerül, ma utcám lámpa fesse.  

Az asztalon gyülemlik minden

étel: szalámiból piros torony,

a sajtokat, lekvárt rakosgatom,

kezemből tányérom kibillen.

 

Magában itt a régi konyha vár.

Szürkés a fal, s egy kést törlök le épp,

egy edényt még kezembe vennék,

hunyorgó lámpa fényét oltanám.

Most fürdőkádba engedek vizet,

a habon dús színskála vándorol,

a piros csempe lassan rám hajol

s a pára száll: csak tükrön látsz ilyet.

Pizsamám ránca, mint a hegység,

hágóit paplanom sem éri,

mozgok, domborzatát cseréli,

megáll: a kaptatók belepték.  

(2010)
 

Téli hexameterek

Tél sunnyog nagyokat hunyorítva kukák szemetéből.
Csak reggel veszem észre.  A hűtőm áll kiürülten,
péntekről hétfőre az étel is elfogy a házból.
Most a palack meg az elhajított heverők is
mennek a zsákba, a raktérbe pakolja tucat kéz.
Hajnali útkaparás odakint. Hallom, jön a mentő,
zúg a sziréna az aszfalt nagy pocsolyái fölött már.
Kék pizsamában az ablakomon kitekintek az útra:

árus, kőműves sapkában lépdel a járdán.  

(2010)

Mint az ember

Mint az ember, ha éjszakába ébred,
hányódik az ágyban, ide tag, oda tag.
Melyik látsszon ki, forgatja a paplant,
maga körül felszínt világít csupán. Véges a  
takaró, nehéz vele borítani mindent.  
Nem látja, feje-lába miképp, mi rugaszkodik
a térnek, mi a viszony, így önkényesen
esnek a színes foltok, az álomban
formát keres a világ. Nem jó, mint
a varázsló köpenye (tarka köpeny,
a rojtok ráderesedtek). Melyik látsszon
ki, hova, forgatja a paplant, csupán
benne nincsenek ablakok. Tűnik
el mármost a rendrakásban az,
aki ereszkedik lefelé és öl, verset ír,
sétál az utcán, ahogy járja a katlanokat.
Átzuhanva az érhetőn miként eshet
át a sötétből a feneketlenbe,  
mint az ember, ha éjszakába ébred?

(2009)
 

Alszom rendszertelenül,

de segítenének, ha mondanék okot rá.

Jönnének csoportosan. Vagy megállnának

olyan szánakozóan előttem. Éreztem

ezt már, hogy folyvást szánjuk egymást.

Nem mondok inkább semmit. Akkor

kezdődne elölről az, amit soha nem akartam,

ahogy soha nem akartam. Ezért nem beszélek,

alszom. Hallgatok, mint a fecni a földön,

zizegek, mint a szemétkosár lapjai.

Ahogy adódik, éjszakázom. Álmom

a nem bevallás, álmom a halogatottság,

nincs álmom egyáltalán. Lehet, nem leszek

bölcsebb, akárhol akárkinek habozom,

akárhol számolok a tetteimmel.

Vagy takargatom, amit elkövettem, jobb,

ha úgy látszik, minden közömbös.

Jobb, ha rosszabb. Jobb vagy rosszabb,

elhalad, ami körülvesz. Vele mész? Úgy

kevésbé ijesztő. Inkább vele tartasz, rémült

vállrándítás ki-felé.

(2009)
 

Felelgető

Lodlois, Lodlois, hol vagy hát megint?
Az udvarban, hitem szerint,
Poharazgatok urakkal,
Már szól a kardal, énekelnek dicső nevemért.
Lodlois, Lodlois, hiú vagy ezért!
Hiú egy fenét!
Buta, aki ilyen csapdába lép,
Én a múzsáktól zengek!
Lodlois, Lodlois, rémmesét regélek!
Hát mit mondasz, kóbor szentem,
Honnan szól e szózat?
Lodlois, Lodlois, nézd a teliholdat!
Ott feszeng a hollódáma, kalitkámba
Jól bezárva, szabadítsd ki gyorsan!
Lodlois, Lodlois, ne fürödj a borban!
Valóság vagy részeg ábra, fogságban
Az édes dáma, legyen fejed porban!
Lodlois, Lodlois, káprázatod illan,
Lovagolsz csalfa lóval,
Csodát kutatsz nagy lobbal,
Dicsérd magad inkább,
Lodlois, Lodlois, így járnak a maflák!
Ó, te gőgös holdlakó, te, hiú vagyok?
Te meg henye! Hagyd e szörnyű tréfát!
Lodlois-nak, Lodlois-nak éneklik a harcát!

(2008)

Kerber Balázs