hirdetés

Kérdés nincs – Posztumusz nagyvizit Kányádi Sándornál

2018. július 7.

2012 februárjában a Litera szerkesztői, Keresztury Tibor és Jánossy Lajos meglátogatták otthonában a magyar költészet egyik legnagyobb élő alakját, Kányádi Sándort, hogy életút-interjút készítsenek vele. Az akkor felvett interjút a folytatás reményében nem publikáltuk. Ma azonban, amikor a költőt Nagygalambfalván örök nyugalomra helyezik, az olvasó elé tesszük.

hirdetés

Az interjú elé

Kereszturyval mentünk, ő így ír erről a találkozásról: „A Litera párosa viszonylag ritkán jön zavarba, ha beszélgetni kell, ám ezúttal emberére akadt a duett. Az idő múlásával egyre biztosabbak lettek benne, hogy a tanítvány ebben az esetben lefőzte mesterét, a rajongva tisztelt nagy mesemondót, Elek apót. S miközben a rend kedvéért megpróbálták az élvezetes monológot időnként egy-két kérdés erejéig megakasztani, irányban tartani, odakint a Tabánban szépen, lassan kitavaszodott."

Azon törtem a fejem, hogy erre vajon emlékszem-e, hogy kitavaszodott. Nem, nem emlékszem, ha Keresztury azt írja, megsárgultak alevelek, a Kányádi-beszélgetés ősszel lenne. Délidőben mentünk, erre emlékszem. Hogy harangszó gurult a fejünk felett. A Tabánban a templom mögött, kétszintes ház (ha jól rémlik, Péterfy ide született). Földszinti, takarékos lakásba léptünk, néhány erdélyi jel; párnák, mázas kerámia. Puritán félhomály. Kányádi szvetterben jön elénk, pálinkával kínál. Aztán látszólag beszélgetni kezdünk, de és inkább belépünk valahol, önkényes ponton egy nagy történetbe, amely folyóként árad, elágazik, partot mos, visszatalál a fősodorhoz. Természeti erő, szabályozhatatlan, hullámain utazunk. Megszakítani tudjuk csak a mesék iramlását, a nagyvizit szükségképpen csonka, nem lehet más. Az írói korrekciókra nem kerülhetett sor, az úgynevezett javítások újabb árterek felparcellázásához vezettek volna. Kányádi ebbe már nem fogott bele. A beszélgetés menetébe utóbb, szerkesztőként csak ott avatkoztunk bele, ahol elvarratlan szálakat láttunk. Így lett belőle posztumusz interjú egy nagy íróval, akinek égi jóváhagyásában itt a földön reménykedünk.

Jánossy Lajos

 

Nagyvizit Kányádi SándornálA képekre kattintva kinyílik a galéria. Fotók: Valuska Gábor.

KÉRDÉS NINCS – Posztumusz nagyvizit Kányádi Sándornál

Sándor bácsi, az életed nagy részét diktatúrában – annak is a keményebb változatában – eltöltve költőként milyen érzés demokráciában élni? A költői létnek esetedben nem egyenesen előfeltétele a szabadsághiány?

Annyiban föltétele – és nemcsak az én esetemben –, hogy most már nincs tétje a költészetnek. Azt is mondhatnám, hogy semmi értelme nincs. Akkor volt.

Nem érezted-e úgy '89-90-ben, hogy a témáidat elveszi a történelem, hogy kihúzzák mögüled a lírai alapanyagot?

A Lotte Weimarban szerint Goethéhez reggel beviszik az ágyba a lapokat, ott kávézik és zsörtölődik, hogy: „miért utálom én a drágalátos sajtószabadságot? Mert csak középszerűséget szül". Hát, ebben van valami, mondtam, kérem szépen, én, hogy úgy mondjam, ezen a véleményen vagyok, mert hiszen ami itt elhangzott, amit fölolvastak, az mind a sajtószabadság nemléte alatt jött létre és jelent meg könyvekben, folyóiratokban. És hát, ahogy mondtam, akkor még volt tétje ennek az egésznek. Most nincs.

Nagyvizit Kányádi Sándornál

Ha a versírásnak nincsen tétje, akkor miért nem hagyod abba?

Én korábban még nem éreztem ezt ilyen tisztán, inkább szégyenkeztem, hogy már Arany János-i kort értem el, és arra gondoltam, ilyenkor már illő abbahagyni. Gyula bácsi, Illyés is annyi volt, mint most én, ő mégis azt mondta, hogy „nem lehet tisztességes ember, aki a versírást abbahagyja". Meg is írta Illyés, én meg azt találtam neki mondani: Hát azért, Gyula bácsi, idejében abbahagyni, az se kutya. Úgy hátba ütött – hogy ugye most rá célzok, hogy ő még mindig ír.

Az az igazság, hogy én, amit a diktatúráról akartam, mindent megírtam: épp Debrecenben jelent meg 1989-ben a Sörény és koponya. Kicsit haragudtam a szerkesztő asszonyra, nemcsak azért mert sok sajtóhiba volt benne, hanem mert ez csak töredék volt, sok verset kivett belőle, holott én életem nagy művének azt szántam, hogy én egy kutyáról és egy lóról írjak egy érvényes kötetet. Nem tudtam elfelejteni, amikor a szomszédunkban kilencet kölykezett a kutya, akkor egyet életben hagytak, a többit vízbe ölték, vagy eltemették, ahogy szokás volt. És ugyanakkor a szomszéd faluban, Dobóban, Dobainál a kancaellés közben elpusztult, maradt egy árva csikó utána. Tartották, ahogy tudták, aztán meghallották, hogy a szomszéd faluban, Galambfalván van Kányádi Miklósnak egy kiscsikós kancája, és édesapám alája vette az árvát, hét véka nyári piros belű körtével fizetve ennek a különben gyümölccsel kereskedő Dobainak. Így aztán hét véka piros belű körtéért megvették, és 18 éves koromig ez a csikó volt az én társam, és egy kutya, Purdé néven. Ő 10 éves koráig élt.

Édesanyád gyerekkorodban meghalt, ugye?

Igen, Édesanyám meghalt 1940-ben.

Édesapád nevelt?

Meg a mostohaanyám. Én közben teljesen tropára mentem, így kerültem értelmiségi pályára, mert fizikai munkára alkalmatlanná váltam. Azt szoktam mondani – nagyon szépen hangzik –, számomra az egész történelem, különösen a magyar történelem Nagygalambfalván zajlott le, de a keresztény történelem is. Én harmadik-negyedikes koromig úgy tudtam, hogy a bibliai történések ott történtek Galambfalván, hiszen Betlenfalván, Székelykeresztúron volt Jézus, volt Golgota, szóval, ott zajlott minden, így véltem.

De most vissza a diktatúrához... Nagyon jól tudjátok, hogy nálunk a vers mindig túldimenzionált volt. „A rossz hazájú népeknek van jó hazafias költészete" – szokta volt mondani Illyés. Ha itt árvíz van, vagy jégverés van, akkor azt mondják, hogy hol vannak a költők? Ha régebben bementél a könyvesboltjainkba, mindenütt irodalom volt, és nemcsak szovjet irodalom. Ott sorakozott a teljes világirodalom, nézd meg a gyönyörű sorozatokat, azok mind akkor jelentek meg.

Nagyvizit Kányádi Sándornál

Ennek van egy ideje vége.

Ennek van most vége, mert akkor volt rá támogatás, most meg nincs. És volt még egy másik dolog, hogy voltak például szerkesztőségek, magyar szerkesztőség, román szerkesztőség, spanyol szerkesztőség, és voltak világirodalmi folyóiratok. Megszűntek ezek a szerkesztőségek. És éppígy megszűnt a költők egykori fontossága. Régebben ebben az országban egy költőnek semmit nem kellett mondani ahhoz, hogy följelentsék.

Emlékszem, egyszer együtt ültünk Kósa Ferivel és még nem tudom kivel 1981-ben, és egyfolytában azt hallom, hogy Jani bácsi így, Jani bácsi úgy. Mondom, hagyjátok már az ördögbe Jani bácsit, hiszen vér tapad a kezéhez. Hazamegyek, egy hét múlva a Securitate azt mondja, hogy: „Kányádi, maga miket mond egy baráti ország első emberére? Emlékszik, vagy megmondjam, hol mondta, és hogy ki előtt?" Mondom, nem, köszönöm szépen. Aztán Antal József temetésére menet ugyanez az ember szólt ki egy kocsiból, felajánlva, hogy elvisz szívesen.

Legtermékenyebb időszakodnak mindenképp a hetvenes évek tekinthetők, mert ugye az évtized végén jelentek meg a nagy köteteid sorra, a Szürkület, a Fekete-piros versek...

Igen, De visszatérve az ötvenes évekre, a harcos időkre, csődbe jutottam ideológiailag. Nemcsak azért, mert lebuktam a dolgozó parasztság előtt, hanem mert nem egyezett, amit tanultam az egyetemen azzal, amit édesapám mondott. Válságba jutottam, nem tudtam írni. Fölhívattak a párthoz, hogy Kányádi elvtárs, maga miért nem ír? Maga írjon, az elvtárs tehetséges, magának kötelessége írni, mert az ellenség azt hiheti, hogy mi nem engedjük írni.

Erdéllyel és az 1945 és '89 közötti történelmi időszakkal kapcsolatban még ma is nagy a tudatlanság Magyarországon. Kiváló szerkesztőségekről, író-olvasó találkozók tömegéről beszéltél, ami árnyalja ezt a korszakot, amiről tulajdonképpen semmit nem tud a magyar köztudat, mert valójában az az elképzelés, hogy 50 éven keresztül a magyar kisebbségnek a helyzete változatlan volt, nagyon kemény elnyomás alatt. Holott, hallgatva téged, sokkal rétegzettebb a dolog.

Természetesen, a történelem az annyira rétegzett, hogy a két világháború között két iskola volt a falumban. Akkor jött a bécsi döntés, és csak magyar iskola volt, és mind a mai napig csak magyar iskola van. És amikor buta kérdésekre elmondom, hogy Székelyudvarhelyen három osztály érettségizik magyarul, akkor azt hiszik, hogy besúgó vagyok, vagy román kém. Pedig a baj az, hogy több iskolánk van, mint ahány gyerek. És a Bolyai Egyetemnek – én is ott tanultam, a feleségem is – 1800 hallgatója volt, ma 6500 magyar hallgatója van, ha jól tudom.

Kikérted a besúgóid jelentéseit?

Ott, abban a dobozban, ott van a 16 és fél kiló securitatés papír a sarokban.

Az igen!

A fiaim kapacitáltak, hogy kérjem ki. Unalmas, egyhangú.

Mi az első jelentés dátuma?

Már '56-ban figyeltek.

Nagyvizit Kányádi Sándornál

Kolozsváron egyébként virágzó szellemi élet zajlott a diktatúra kellős közepén. Tagolnád egy kicsit ezt a korszakot?

A legnehezebbek az 50-es évek voltak, az osztályharc kemény évei, kollektivizálás, akkor voltak nálatok a bebörtönözések, deportálások, a malenkíj robottól kezdve minden. Nálunk Gróza Péter megegyezett az akkori magyar vezetőkkel – utána le is sittelték, ezeket tudjátok. Kevesen tudják egyébként, hogy 1935-ben a román kommunista párt ötödik kongresszusán elítélték Trianont, merthogy Trianon a Tanácsköztársaság következménye.

Jött '56, engem elvittek a Szovjetunióba életem egyetlen írószövetségi delegációjának tagjaként. Mert '56 júniusában volt a központi bizottság előtt egy magyar értelmiségi találkozó Bukarestben, ahol én fölálltam, és azt mondtam, hogy addig nem írhatok komoly, színvonalas verset a téeszről vagy a metróról, amíg nem jártam Párizsban, és nem álltam a moszkvai metró lépcsőjén. Ősszel elküldtek engem Moszkvába, sőt ezzel a stratégiával elértem, hogy engedjenek ki fiatal embereket, a követségeken legyen szálláshely, egyetlen ágy, adjanak napi egyszer meleg ételt, és hagyják, hogy dolgozzanak, nyáron a mezőgazdaságban, télen meg tanuljanak. Mondtam, én irigylem Táncsics Mihályt, aki gyalog bejárta Európát, és irigylem József Attilát – erre megszólalt a román pártközpont bizottsági embere (tudott jól magyarul): „Tudja maga, hogy József Attila újságot árult Bécsben?" Hogyne tudnám, mondom: engedjenek engem Bécsben újságot árulni, nem kerül az állam pénzébe. Ősszel elküldtek, hogy nézzem meg a moszkvai metró lépcsőjét. Akkor ismerkedtem meg a finnugorokkal, jártam Örményországban is.

60-as, 70-es évek... Kikkel jártál össze? Többször utaltál rá, hogy egyáltalán nem volt a magyarság, a magyar szellemi-kulturális elit olyan egységes, ahogyan azt Móricka elképzelte innen Budapestről...

Tudod, mikor kaptunk útlevelet és át-átjöttünk, akkor a régi Siposban ültem Csurka Pista barátommal, Konrád Gyuri barátommal, és nem voltak ezek az ellentétek...

Nagyvizit Kányádi Sándornál

Kolozsváron se köztetek?

Dehogyisnem. De hát mi volt ez az 50-es évekhez képest! Bár nemrég Nagybányán, ahol a főtéren 300 ember hallgatott, elmondtam, hogy Nagybánya a miénk, kedveseim: Itt 1953-ban magyar színtársulat jött létre. Elmondtam azt is, milyen kommunistát ismertem meg itt. Hutira Jóska ennek a városnak a szülötte, Kolos tartomány rendőrparancsnoka volt, a felesége, Tamás Mari költőnő pedig a Napsugárnál dolgozott. Fiatal korában szervezték be a kommunista pártba, a régi román időben, kitűnő esztergályos volt, nagyon jó megjelenésű, mint egy angol lord – egyedül csak a magyar himnuszt nem lehetett előtte elkezdeni, prózában sem, nemhogy énekelve, mert abban a pillanatban elájult. Ugyanis 1943-ban a magyar kémelhárítás bevitte Szamosfalvára, és vonalzóval verték ki a heréjén a magyar himnusz ritmusát, mindaddig, míg el nem ájult... Akkor lelocsolták és újra.

A Securitate parancsnoka Breván elvtárs volt, egy váradi szódás, a felesége viszont egy csehszlovák-magyar tanító családból származott – ő volt a mi könyvelőnk a Napsugárnál. Amikor a feleségemet 1959-ben az egyetem egyesítésekor elvitték – még egyetemi hallgató volt –, akkor én nem tudtam, mit csináljak, hát elmentem a rendőrparancsnokhoz. Nemrég kaptunk lakást, szőnyeg, függöny még nem volt, egy szép kis garzon. Aznap este színházba mentem, a feleségem nem jött, a Magyar Színházba néztem meg a Svejket, utána még a színészekkel leültünk, és megittunk egy pohár bort. Aztán mentem és látom, hogy világosság van, éjfél felé járt. Megyek, benézek az előszobaablakon, látom, hogy egy férfi van bent, aztán hogy kettő, három, öt, bemegyek, és mondom, jó estét kívánok. Összesen egy konyhabútorunk volt, meg egy kétszemélyes díványunk – egy kivándorolt zsidótól vettük –, és ott, a hozománypaplant és két párnát magára húzva ül egy dekoratív kis hálóingben a feleségem. A férfiak sürgölődtek, húzták ki a fiókokat, előszedték a fényképeket. Házkutatás van, Kányádi elvtárs, mondják magyarul – mondom, látom, itt vannak a legfrissebb följegyzéseim, amennyiben érdeklik magukat. Egyszer csak azt mondják, hogy kérjük a személyazonosságit, csak a nagyságos asszonyét, Kányádi elvtárs – hű, még meg is könnyebbülök, hogy semmi baj, nem engem visznek, hanem őt, ebben az is benne volt, hogy én ki tudtam őt a börtönből szedni, de ő nem tudott volna engem. Azt mondja az őrnagy egy csomó papírral a kezében: Kányádi elvtárs, menjünk ki a konyhába, csukja be az ajtót maga után. Nem magáért jöttünk, ezeket most elégetjük, és mutatja a megtalált '56-os verseimet... Ilyenek, hogy: „a Duna mentén hernyótalpak tiporják most a forradalmat, véreim vére hull a hóba, mért lőttél belém Auróra..." – ez 1956. november 10-e, Leningrád, vagy a Májusi kétségbeesés, amit 1957-ben írtam. Állítólag a feleségem ezután határozta el, hogy hozzám jön. Pedig ez nem szerelmes vers, mert én nem írtam szerinte csak szerelmes jellegűeket. Na, azt mondja a parancsnok, gyújtsuk meg, de remélem, szokta tudni a verseit kívülről, mert ez nagyon szép. Közben lobbant egyet a vers.

Mikor jelent meg?

Ez '64-ben, de '57-ben már megvolt, és a Securitate tehát '59-ben elégette. A másik, amit mondtam azt a négysorost, a töredéket, azt Benkő Samutól gyűjtöttem vissza. Nem is jelent meg, csak a Pécsen publikált kötetben.

Hogyan kerültél az írói pályára? Mi óvta a függetlenségedet, azt, hogy semelyik ún. szekértáborba nem soroltak?

Hogy én hogy kerültem értelmiségi pályára? Kérlek szépen az abból ered, hogy hatéves koromban nagyon beteg lettem; kivittem a lovakat az erdőre, amikor nem használtuk, kicsaptuk őket három-négy napra, hogy egyenek, aztán jelentkeztek, meg mentek is tilosba. Szóval egy istentelen ítéletidő engem ott ért, és beálltam egy odvas fába, villámlott, dörgött, zuhogott az eső, és én reggelig énekeltem és sírtam. Hetedik évemben voltam, de akkor én már rendesen dolgoztam. Negyedik elemista voltam a román rezsimben, mehettem iskolába, ahonnan mindig elkéstem, mert, ahogy mondtam, gyerekként már dolgoztam, mindig a sarokba küldött a tanító, amúgy egy szót se tudtam románul, óvodába is még román óvodába kellett járni, valamiket tanultunk, de akkor jött a háború, ekkor vert le a lábamról ez a betegség. Már magyar világ volt a '41-es évben, és '40 karácsony szombatján meghalt édesanyám, és akkor keményen főzni is meg kellett tanulnom, édesapám azt mondta, hogy meg kell azt tanulni, és meg kell tudni a fejszenyelet faragni, mert azt tudni kell, és akkor jött a kétoldali tüdőgyulladás, mellhártyagyulladás negyven fokos lázzal. Keresztúrra elvittek az orvoshoz, és az orvos azt mondta – ha fekszem, még most is látom magamat a viaszos vásznon, a spanyolfal mögött a viaszos vászonnal letakart díványon –, azt mondja édesapámnak, hogy: „Ez a gyermek hosszú ideig fizikai munkát nem végezhet!" „A lovakat sem viheti ki a csordába?" „Azt se!" És éreztem, hogy fölöslegessé váltam. Azt kérdi a doktor, hogy: „Esze van?" Azt mondja édesapám: „A tiszteletes úr azt mondja, hogy van!" „Hát akkor küldjék kollégiumba!"

Hazafelé menet feküdtem a szekéren, apám hátrafordult, és azt kérdi tőlem: „Elmész a kollégiumba?", mondom: „El." „Megállod a helyed?" „Meg!" „Na, négy sarka van a világnak, olyan pályát válassz magadnak, amit szeretnél, ha meghalok, ne átkozz, hogy ez is lehettél volna, az is lehettél volna, de volt egy apád, aki ebben megakadályozott. És ősszel már a Református Kollégiumba iratkoztam be, ahol Tóth Béla tanár úr volt az én osztályfőnököm.

Egyébként meg a kérdésedre az a válaszom, hogy szerencsés ember voltam, ilyen alkalomra ezt szoktam mondani, az egész generációmban én vagyok a legszerencsésebb. Vannak, akik tehetségesebbek, nagyobbat írtak, alkottak, de az biztos, hogy a legszerencsésebb én vagyok.

Nagyvizit Kányádi Sándornál

De miért?

Mert a hosszú életben nekem olyan atyai barátaim voltak, mint Kós Károly, mint Tamási Áron, mint Zsögödi Nagy Imre bácsi, aki ezt az asztalt adta, ott van a képe, azon kívül, hogy határon túlit is említsek, Illyés Gyula, mert onnan nézve ti vagytok határon túliak, és nem utolsó sorban Márton Áron, gyulafehérvári római katolikus püspök, aki akkora ember a maga területén, mint Kodály Zoltán a maga területén. Ilyen magyar emberek ma nincsenek. Hát, én ezeket atyai barátaimnak mondhattam.

Miért nincsenek? Az ország változott, vagy az emberek változtak?

Biztos vannak, de ennyit ilyen csoportba összeszedni! Ám ők úgy oktattak engem, hogy inkább mindig kérdeztek, az együttlét velük olyan volt, mint mikor a Tiszát szabályozták; egy ilyen beszélgetéssel átvágtak problémákat.

Nagyvizit Kányádi Sándornál

Te fölötte tudtál maradni a mai kocsmákon.

Mindenképpen, mert ott állt mögöttem és lelkileg áll a mai napig Kós Károly bácsi, akit, mint hallom, most kivesznek innen a tantervből, azért léptem ki a Román Írószövetségből is akkoriban, mert nem lehetett megünnepelni a centenáriumát. Aztán Tamási, meg a Zsögödi Nagy Imre bácsi, aki, hát nagyon bölcs ember volt. Tőle tanultam, hogy megszenvedettség nélkül nincs művészet. Nem tudom, ne értse félre senki, nem tudom, hogy mi lehet az: „megbünhődte már-e nép", de rájöttem egyszer, hogy mi a megszenvedettség, és az minden műnek az alapja kell legyen.

Egy jugoszláviai lapban olvastam menhelyi gyerekek írásait, és egy kilencéves gyerek azt írja, hogy: „Látogatás. Vasárnap meglátogatott édesanyám, és azt mondta, ha nem viselem jól magam, hazavisz". Körülbelül ebben tudnám megfogalmazni a megszenvedettséget. Na, ez, erre tanítottak engem.

Én kettős állampolgár is vagyok 2000 óta, édesapám emlékére, aki azt mondta: „Én nem halhatok meg, míg a kicsi hazámnak nem leszek polgára". Mert '18-ban egyszer elveszítette, és a második világháborúban, mint székely határőr nem csak a bal lábfejét veszítette el a hazával együtt, hanem az állampolgárságát is. Jött '46-ban haza, bicegett egy féllábú bajtársával egy német hadikórházból, az amerikai zónából, és itt Budapesten elküldték a Mátyás tér 7. szám alá, ott van egy ortopéd intézet, és azt mondták, hogy ott majd útbaigazítják. Méretet vettek a lábáról, a másiknak a hiányzó lábáról is, azt mondták, bajtársak, maguknak járna egy pár bakancs a magyar haza részéről, magának, fiatal ember, egy műláb, de nézzék, hogy nézünk ki; a hidak a Dunában, a házak összedőlve, ha rendbejövünk megkapják. 1948-ban megkapta édesapám a bakancsot és a műlábat a fiatalember. Édesapámnak ez volt a „bakancs" egész életében. Mikor 31 éves koromban egyszer alkalom nyílt Budapestre jönni a feleségemmel, elmentünk a Mátyás térre. Ugyanúgy ott volt az ortopédia. Mert édesapám azt mondta, ha lesz annyi pénzed, nézd meg a Mátyás teret, ha megvannak a méretek és lesz tehetséged, rendelj nekem egy pár bakancsot. És ott voltak a méretek 1960-ból. De egy fizetésbe került volna, mondtam apámnak, nem tudtuk megvenni. Majd ha lesz pénzem, hazamegyünk és lesz bakancs, megvannak a méretek. Nem kell a bakancs, a fontos az, hogy kicsi hazám számon tart, felelte erre apám. Ez a kettős állampolgárság lényege, nem a választójog, hanem, hogy kicsi hazám számon tart. Ezt elmondtam három köztársasági elnöknek, mindegyiknek elhomályosodott a tekintete, aztán mondtam a miniszternek is. Én régóta mondom, hogy Magyarország az nem az államhatár, Magyarország addig terjed, ameddig – a legtávolabbi helyig, mondjuk Új-Zélandig – minőségi magyar ember él. Hogy megmaradhassunk, és meg is fogunk maradni magyarnak, minőségi emberekké kell válnunk.

Nagyvizit Kányádi Sándornál

Mi volt a túlélési stratégiád Romániában?

Hogy mi volt az én trükköm? A versek megjelentek itt, én nem siettem el, előbb-utóbb megjelentek. Volt Romániában egy olyan törvény, hogy nem lehet külföldön publikálni előre nem engedélyezett írást, vagy olyat, amelyik nem jelent meg románul. Na, most én ezt be is tartottam, azért az én darabom, ami nálatok az Alföldben jelent meg, húsz évig volt a sajtóigazgatóságon. Nekem fölajánlotta Szabó Zoltán, a legjobb francia fordító, hogy ingyen fordítja le franciára. Inkább vártam, amíg otthon megjelenik, mert nem akartam senkinek a szabadságát kockáztatni. Például a kiutazás szabadságát sem.

Mesélhetném a végtelenségig a jellemző epizódokat. Egyet mondok most el. Gergely István, szobrász, olyan asztmás volt, hogy egyszer telefonál a felesége, Tőkés Erzsébet nekem, hogy: „Te, képzeld el, már maga alá csinált, olyan állapotban van, és mégsem kapja meg az útlevelét." Levendel professzor előtte való évben talpra állította. Adjátok be reggel az útlevélkérőket, mondtam. Ő beadja. Felhívom két nap múlva: „Megkaptátok?" „Nem." Fölhívom a generálist, azt mondták nekem, mással senkivel ne álljak szóba. „Tessék megadni neki az útlevelet, nagyon beteg!" Megint eltelik egy nap. „Meg fog halni, már egy hét eltelt, na, nem fog meghalni, de meghalhat, és akkor én temetem Házsongárdban és olyan temetés lesz, hogy én egy egész rohamzászlóaljjal megyek." Harmadik hétben vagyunk, fölhívom Erzsébetet, azt mondja: „Még jár, jár, elment a műterembe, de esik össze." Telefonálok, és azt mondom: „Uram, ha holnap nem kapja meg az útlevelet, le fog szállni egy svájci vöröskeresztes helikopter és elviszi." Elkezdte mondani, hogy ki maga. Azt válaszoltam: „A vöröskereszt, ha életről van szó, az vagyok", és letettem a telefonkagylót. Magdi, a feleségem állt kétségbeesetten: „Mit csináltál, te szerencsétlen?" Tudtuk, hogy alattunk lakik egy securitatés, az egész lakás be van mikrofonozva. A család anyósa elmondta, hogy vigyázzunk magukra, mit beszélünk, mert otthon is figyelnek. Honnan szerezzek egy helikoptert? Arra ébredtem, hogy csöng a telefon, fölveszem, románul mondják, hogy jöjjön a Gergely útleveléért. De mondom, nincs nálam a személyije, mondják, hogy nem baj, majd behozza később. Attól fogva egészen haláláig Pityu, ez már a rendszerváltás után volt, minden évben azon a napon megjelent egy csokor virággal és egy üveg borral.

Na, de nincs vége: Kiengedik Pityut, és rá egy évre, egyszer jön a Tamás Mari, a kolléganőm, és azt mondja: „Jóska szeretne meginni veled egy üveg bort." Ez a Jóska a Hutira Jóska rendőr, akiről már szó volt. Bemegyek, meg van terítve az asztal, ott van egy üveg bor, és a Hutira Jóska azt mondja: „Ne haragudj, Sándor, hogy csak egyedül hívtalak, de meg szeretnék inni veled egy üveg bort. Nézd, én egy évvel ezelőtt, mikor beállítottál hozzám randalírozva, én hazudtam neked, azt mondtam, hogy nem tudok semmiről semmit, én csak tolvajokkal és gyilkosokkal foglalkozom. Holott tudtam mindenről. Egy emberem éjjel-nappal a nyomodban van, és ha most azt mondod, hogy sikerült téged befűzni, akkor kiröhöglek, mert nem sikerült, Sándor. Gyere, erre igyuk meg ezt a bort!" Azt mondtam: „Hát, Jóska, ha te ennyire tartottál engem, akkor idd meg egyedül a borodat!" Erre azt mondja: „Sándor, láttam én nagyon kemény embereket megtörni." És attól kezdve Hutira Jóska volt az én igazi, öreg barátom.

Nagyvizit Kányádi Sándornál

Annyit mondjál még nekünk, Sándor bácsi, mi az, amit nem tudtál megírni, amit nagyon akartál.

Darabokat szerettem volna írni, csak nem volt rá igény. Ez tényleg így van, huszonvalahány év telt el, amikor bemutatják a 80-as években a Kétszemélyest, Aradon egy műkedvelő színház, és egy előadás után betiltják. Akkor már volt bemutató. Elküldöm a következő levelet a Jurta Színházba, ahol aztán bemutatták, de előtte még ment a huzavona: Kányádi Sándornak a Kétszemélyes tragédia című darabját a hivatalosan beszerzett információk alapján hivatásos színház még Romániában nem mutatta be, ezért nem elégséges nekünk a román sajtóigazgatóság engedélye, ragaszkodunk a minisztérium engedélyéhez, amíg ezt be nem szerzik a próbákat, büntetés terhe mellett, betiltjuk. Dr. Hegye Nándorné főosztályvezető. Elmegyek, azt mondom Aczél elvtársnak, ez mi? „A kurva. Még ez is alám tesz." Bemutatták. Aztán utána betiltották. Az is nagyon érdekes volt, meg volt hirdetve a Kossuth Klubban, hogy lesz premier, és mikor mentek a népek, ki volt írva, hogy a Gutenberg utcai Művelődési Házban lesz, szóval így volt.

Hát már az egy külön történet, hogyan mentem én először Nyugatra. Az én dolgom az volt, legalább én így gondoltam, hogy legalább huszonöt kollégámnak utat verjek. Azért mentem, hogy más is mehessen. Nem érted meg, te barom, hogy a te útleveledért harcolok, nehogy azt mondják neked is, hogy Kányádi se ment. Ezt volt, aki megértette, volt, aki nem.

Még egy másik történet; nem lehet itt ítélkezni. Magdinak, a feleségemnek jön az egyik volt évfolyamtársa, járogatni kezdett hozzánk. Azt mondja egyszer Magdi: „Te, Attila itt volt, elsírta magát, és azt mondta, hogy amikor jön hozzám, akkor menj el hazulról. És tudod, milyen beteg az édesanyja és külföldi gyógyszereken él, és azt mondták, ha nem vállalja ezt a dolgot, ha nem mond igent a beszervezésre, akkor nem kap gyógyszert." És én azt mondtam: „Mondd meg Attilának, jöjjön nyugodtan, mondok mindig annyit, hogy azt jelenteni tudja, és amennyi az édesanyja gyógyszeréhez szükséges."

Rengeteg mindenről nem esett szó, a beszélgetés ezen a ponton félbemarad. Sándor bácsi, Isten vele!

Jánossy Lajos – Keresztury Tibor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.