Szálinger Balázs Oidipusz gyermekei című darabjának – amelyet a Radnóti Színházban Valló Péter állított színpadra –   a stilizáció problémája a középponti kérdése: hogyan szólalhat meg Szophoklész ma. A színpad ugyanis mindig a stilizáció terepe (hiába volt a naturalizmus), muszáj tragédiának történnie mégoly tragédiamentes, tragédia utáni korokban is, most éppen sorstragédiának. Szálinger költői életművének is hasonlóak a problémái (könnyen rá lehetett ismerni a kar egy-egy tagjának megszólalásában Szálinger jellegzetes dikciójára, az egyik eszköze annak, hogy a sorstragédia visszatérhessen, nyilvánvalóan a lírai stilizáció volt), Térey János lírája annyiban volt rá hatással, amennyiben egy tágan értett (mondjuk Téreytől Szálingerig tartó) nemzedék lírai megszólalásának alapproblémáját fogalmazta meg: „józanító tapasztalás, hogy nincsen többé nagyszabás”. Szálinger erre a problémára hasonló választ adott, mint Térey, vállalkozásának lényege a restilizálás kisérlete. A mítosz újramegtörténése lényegében ezt a stilizált, színpadi teret teremti meg, és rögtön az első pillanatban felmutatja a darabot éltető feszültséget: egy nappalit látunk, mikor felgördül a függöny, papa, mama és kislányuk tűnnek elénk, lakótelepi lakásbelső, a lány kezében könyv, leckét tanul: sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb - biflázza kevés átéléssel. Ebbe a nappaliba fog leszállni a történelem, hogy megkíséreljen újra mítosszá, színházzá lenni. A család, rögtön, mikor megérkezik Iokaszté (Csomós Mari), hogy jól ismert történetét újramesélje, perifériára szorul, kilép a saját nappalijában zajló drámai szituációból, vagyis átalakul karrá. Az egyetlen hely, ahová ki lehet lépni a drámából vagyis a történelemből, nem mellette, pláne nem felette: alatta van. Innen szólalnak meg átélhetően banális, óvatos és igencsak átélhető hozzászólásaik éppen úgy, mint nagyszabású, jellegzetes dikciójú, súlyos kommentárjaik. A probléma – kicsiben – épp a darabé: ebből a történelmi szélárnyékból megszólalhat-e valami olyasmi, mint Antigoné híres, elsőül idézett kardala, hogy valami olyat mondjon el az emberről, amit az eredeti szöveg, bármilyen sokértelmű is, nem vagy legfeljebb csak lehetőségként tartalmaz, ez a potenciális válik aktuálissá az ő megszólalásaikban. Régről ismert kelet-közép-európai tudásról beszél ez a helyzet, legrövidebb összefoglalása egy nagy drámaíró egyperceséből származik: „túlélsz, pöcök”. A nappaliban zajló monológból értesülünk, hogy Oidipusz egyik fiának, Polüneikésznek a hadai Théba alá érkeztek. A Labdakidák végzete, tudjuk, a vakság. Ezt a tudást Oidipustól átszármaztatja a további nemzedékekre az előadás. A végzet azonban, mely az isteneknél is hatalmasabb, beleköltözik az emberbe, szánalmas vakságával válik azonossá egy maradéktalanul transzcendencia nélküli világban. Egyszerű történeti vaksággá lesz, ismétléskényszerré. A Thébát érő történelmi tragédiák azért ismétlődhetnek meg, vagyis azért mitizálódhatnak, mert szereplőik és áldozataik képtelenek átlátni őket. A zsákutcás történelmi szituációkból kijutni képtelen nemzedékek ismétlődő köreit stilizálja mítosszá az előadás és a stilizáció itt nem elfedés lesz, hanem felmutatás: sorstragédia egy maradéktalanul tragédia utáni világban.

Kép az olvasópróbáról

Ilyen módon lesz része a napnál világosabb aktualizáció a darab formaeszméjének, poétikai-szemléleti kérdésfeltevésének.

Micsoda ország! Micsoda halott,
Halottakon tenyésző, azokból élő,
Hullákra hivatkozó és támaszkodó,
Micsoda megjelölt, jövőtlen ország!
Túl jó, túl szép erre a földre,
Nem tudja, hogy jó, vagy ha tudja,
Túlságosan is azt tudja magáról,
Hogyha nevet, fel-feltöri a sírás,
Büdös, ha ünnepel, büdös, ha gyászol.
Micsoda taknyosok földje és micsoda
Közröhej, játszótér, kísérleti terep,
Ha tehetsége van, elüldözi,
De mindenek közül a legnagyobb
Átka, ha két nagy fia született,
Mert akkor mindkettő itthon marad.

Így a kar, pontosabban a papa a háromtagú karból. A végzet tehát maga az állandó ismétlődés, a „jövőtlenség” mint mítosz, minden egyszerűen átlátható tévedés ismétlődése. Iokaszté, a darab kezdetén, zsebkendőt borít Polüneikész (Klem Viktor) szemére, míg magához öleli. Így kezdődik meg a vakságok ismétlődése: a színpadi történelem. Ez pedig egyszerre konyhabölcsesség és az embert tárgyaló másik tudás: nem csodálatos és nem is irtóztató,  ahhoz, hogy ilyennek vagy olyannak látsszék, szükség volna az istenekre, legalább a perspektívájukra és a léptékeikre, szóval valamifajta humanizmusra. Puszta vaksága lesz lényege, pusztán vakságban van túlság és nagyszabás. Mindenki, aki úgy hiszi, kilép a történetből, újrakezdi: Eteoklész a biztonságra, a nyugalomra hivatkozik, arra, hogy erős kéz kell vezesse Thébát, míg Polüneikész a nyugalommal az igazságtalanságot állítja szembe, mindketten úgy tudván, mindent Thébáért tesznek és a béke éppen úgy tűnik el, mint az igazság, mi több, elgondolható értelmük sem marad. Túlfeszített lényeglátók pusztító harca szintoly pusztító hamis realisták ellen. Újra meg újra, Kreón és Antigoné (Petrik Andrea) közt is. Kreón (Szervét Tibor) békemonológja lidércesen idézi a Glosterét és a győztes Richmondét a III. Richárból, kettejük egymásba fonódó nyitó- és zárómonológját, ami elindítja, majd a mítoszi ismétlődés öröklétébe zárja a történelmet mint a tömeggyilkosságok történetét. Aligha kérdés, hogy a cím – Oidipusz gyermekei – messze nem csak a Labdakidák utolsó generációjára vonatkozik, hanem egész „Thébára”, beleértve természetesen – sőt leginkább – azokat is, akik a nézőtéren ülnek.  Azt, hogy minden szó – szükségszerűen, nem a beszélő gonosz szándékai, hanem gonosz vaksága miatt - hazugság, külön jelzi az, hogy mindezt a TV-ben hangzik el, a közvetítettség itt megbízhatatlanságot jelent és legfőképpen hatalmat. (Hogy hogyan hatalom az elektronikus tömegmédia, aligha szorul magyarázatra.) Amikor feltűnik Kreón a színen, miközben a TV-ben szónokol, hol hogy párhuzamosan, hol egy ütemnyi késéssel elmondja ugyanazt, megszűnik az eredeti és a másolat közti különbség, kópiává válik - vagyis zsarnokká. A természetéből adódóan véget nem érő mítosz nem időbeli, hanem mitikus kezdőpontján Oidipus (Bálint András) áll, aki pont olyan vak megrázó búcsújelenetében, mint mikor megölte apját, hogy anyja ágyába fekhessen. Az ő számára a fizikai vakság – szemben Teirésziásszal (Keres Emil) – semmiféle belső látást nem hozott. Kettejük titkos rivalizálása, összekapcsolódásuk a darab titkos kulcsmozzanatainak egyike. Saját történetéről még mindig nem tud semmit, mikor búcsúzik, önsajnálat és önbecsapás válik megrendítő sorstragédiává mondataiban. Ő maga, aki még mindig életben van, a kezdet kezdete óta, túl szeretteinek, ágyéka bűnben fogant magjainak pusztulásán, akkor is, mikor az utolsók indulnak közöttük a halálba, ennek az elmúlni képtelen, zsákutcás mítoszi időnek válik magasztos óriásszimbólumává. A „kar” méltón búcsúztatja. Legkedvesebb magyar színészem, Bálint András megrázó, rendkívüli színpadi önismeretről tanúskodó Oidipusával ismét bizonyította, sokadszor is és legújabban – a mostani alakítás mellett a Solnessel – még inkább: nagy színész. Csakúgy mint titkos párja, Keres Emil.

A tragédiák lefutnak, nagy nehezen kihalnak a Labdakidák. Kivéve Iszménét (Marjai Virág), aki, mint mondja, néha kételkedik, tagja-e a Labdakidák nemzetségének. Ő túléli minden rokonát, mert – egyetlen pillanatot leszámítva – megmarad a mitikus történelem alatt, ő lesz a történelembe küldött alakok közül a nappali egyetlen, teljes jogú lakójává.  A család, az anya szavaival, mintegy örökbefogadja. Lesüllyed végleg a mítikus történelemből a történelemalatti örökkévalóságba. És ezzel a Labdakidák története véget ér: túlélsz, pöcök.

Ez a premier igazi ünnep volt a magyar színháznak éppen úgy, mint a magyar drámának. Ragyogó előadás született egy nagyszerű szövegből, ragyogó színészi teljesítmények egész sorával. A már említettek mellett Gazsó György, Martin Márta, a hírnök szerepében Gyabronka József, szintén kiemelendőek, de voltaképpen mindenki jó volt. A vakság mítoszának drámája elvakított és felnyitotta a szemünket. A szó legmélyebb értelmében vett színházi esemény tanúi lehettünk.    

Az előadás színlapja és a bemutatón készült fotók a Radnóti Színház honlapján

   

Vári György