A helyszínlelő, akinek, a múlt héten a szegedi Hajnóczy-konferenciára igyekezvén - a neve legyen most stílusosan Johnny Walker -, miután a korhely Margit körúton, a Calgari-bárból társaival kifáradt, majd mindannyiukat gyengéden különböző BKV-relációkra bocsátotta, ott állt az őszközepi hajnal belülről túlfűtött és bundás, kívülről didergős és simlédersapkás bűvöletében, egy darabig töprengett, engedjen-e régi kamaszos vakmerőségének, és izibe a Nyugati pályaudvar felé vegye az irányt, ahol barátaival, Németh Gáborral és Reményi József Tamással volt randevúja a háromnegyed hetes vonat indulási peronján. Mivel azonban telefonos órája még csak negyed hatot mutatott, úgy ítélte, egy fertály órára otthon lepihen. Csalfa és meg nem gondolt gondolat ütött tanyát így diszpécserközpontjában, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a létező összes csörgőórája dacára fél tízkor húzta fel szeme előtt a zsalugátert, ekképp a tizenegy órás szerelvénnyel igyekezett pótolni időbeli elmaradását. Mert azon túl, hogy kedvét sem kellett felkelteni a szegedi utazásra nézve, ehelyütt sejtelemesen elárulja: missziót is teljesített; eleddig ismeretlen Hajnóczy-kéziratok fénymásolt példányait (erről majd később a Literán!) kellett eljuttatnia a dél-alföldi városba. És arról sem feledkezett el, hogy nevezett szerző harminc éve búcsúzott rettentő kínok közepette a felvilág reményében az alvilági valóságtól.

Tekintve, hogy régen járt Szegeden, titokban abban reménykedett a pályaudvaron a helysínlelőként ismert alak, az Intercytin büfékocsi látja vendégül, ám a kalauzoktól arról értesült: a legutolsó utasellátós (nyelvemlék!) is befuccsolt; semmi szín alatt esély nem nyílik egy vastag habú pohár sör és némely szalonnás rántotta fölött elmerülni a táj világító lombjaiba, hullámzó egyhangúságába. A Nyugati közért-ambulanciájában, látta ezt legott, semminemű segítségnyújtásra nem számíthat; belépésekor, akárha a nyolcvanas évek Romániája elevenedett volna meg; konzervgúlák formálta üresség, kihalt, neonfényben vibráló proszektúra-klíma. Soprontól kért hát Johnny Walkerünk azonnali beavatkozást, két ampulla észak-nyugat magyarországi, hűséges főzetet rejtett válltáskájába, melléjük vakmerően egy szendvicset mellékelt. Utóbbi az imént nyelvemlékként emlegetett szolgáltatás jelenvaló-létéről referált; a kulináris különlegesség létmódja – három papírvékony szelet sonka és uborka hajszálnyi margarinágyon – a tradíció és az értékállóság foglalata és fenoménje, a MÁV gasztronómiai emblémája, voltaképp gyengéd gesztus: semmiféleképp nem zavarja az utazást, figyelmet nem követel, élvezetet nem kelt, semmivel nem kecsegtet, funkcionálisan működik: szénhidrátos fojtás a malátalé alatt-fölött.

„Miután kimulatta magát vidékies kalandjaival a Matskási pincében, megszagolgatta a szomszéd asztaloknál elfogyasztott töltött káposztákat és az egész helyiséget elárasztó fokhagymás rostélyosokat, igen érett sajtokat, amelyeket talán  külön készítettek Matskásinak, kilépett az utcára, ahol már az Üllői út sarkán (amelyet a régebbi pestiek ’üllei’-nek mondanak) a nagyvilágias korát élő Budapest fogadta” – így Krúdy Gyula a Tini és magával hozott bánat című elbeszélésben. Ezt ütötte fel jó Johnny Walkerünk, miután ujja alatt biztatóan szisszent az egyik ász. Igen, ez az, összegzett, erről volt egykoron szó, a vidékies kalandokról, legendás jövés-menésről. Nem ma volt. Mára, mi tagadás, kicsit elnehezedtem, útra kelnem sem tőlem, sem magától nem értetődő, még szerencse, hogy a lamentálás meddő és szorongató óráit az előző esti zengerájban tett látogatásommal mintegy pacifikáltam. A Krúdy-szöveg egészen Ceglédig kísérte. Olykor felpillantott Johnny Walkerünk, a nyárfák sárgában vakító, a szőlőtőkék véres vértjével szaggatott sorozatvetése diktálta a táj iramát, néhol a nyár egy ottfeledett napfoltját vélte felfedezni.

Állíthatná, hogy a két óra, ripszropsz, elsuhant, jóllehet ez nem teljesen igaz; Balástyától valahogy lassult a tér, zökkent az idő, fogyott a türelem. Amely aztán mégis kitartott, épp a Tisza-pályaudvarnál telt ki. Innen pedig Odorics pajtás társaságában, útba ejtve az épp ebédjét elköltő Németh Gábort és Reményi Jóskát, a Grand Caféba befutni nem mutatkozott ördöngösségnek.

A Hajnóczy Péter Hagyatékgondozó Műhely kétnapos konferenciájára és nyílt napjaira érkezett - „Folytatódó párbeszéd” - évforduló és emlékidézés; a Hajnóczy-szkázok feltárási kísérlete; a hagyatékgondozás eddigi eredményei című mutatványra. Amihez üstöllést hozzáteendő, hogy Cserjés Katalin évek óta rendíthetetlen lelkesedéssel és alapossággal működteti a Hajnóczy-műhelyt, amely folyamatosan bővül; régi és újabb hallgatók és előadók töltik fel, találnak és jelölnek ki a kutatásnak újabb irányokat.

Johnnynk, noha a délelőtti Szörényi László-féle Hajnóczy-megidézésről és Reményi „padhoz kötő” referendumáról, (Közöny és részvét. Egy nyelvi díszlet természetrajza, avagy a jakobinusok kivégzőzsámolyától a Duna-parti padig) fájdalom, lemaradt, Szkárosi Endre A kopt nők tartózkodási helye. Montázs és fluiditás Hajnóczy szövegében című előadásán már ott termett. Szkárosi felvillanyozó, rohamos lendülettel elemezte a hivatkozott szöveget, stilémák és morfémák erdejébe vetette magát, fejezetről fejezetre vette végig A kopt nőket, külön felhíva a figyelmet a próza hangtani dikciójára.

Hoványi Mártontól a Kötetbe vérrel írt, szikár, latin betűk. A latin betűk című Hajnóczy-szkáz elemző megközelítés következett: a biblia, az írás kultúrája és a latin betűk lehetséges érzelmeinek összefüggésében rukkolt elő eruditív előadással, amelyet Milián Orsi, Egy alternatív megközelítés – Hajnóczy Péter: A latin betűk antimeséje követetett kevésbé a szakrális, inkább a betűkapcsolódások erotikáját végigkísérő esszéjével. „Hátulról” pedig ekképp sugárzott a Hajnóczy-mondat: „Keserves szenvedések után – mivel a szenvedés mindig keserves! – csaknem elaludtam. Bárki jogosan tehetné fel a kérdést: hol az ördögben tartózkodnak a kopt nők? Igen, erre a kérdésre milyen választ adhatok? Talán annyit: a szívemben, mikor ágyamban felriadtam, és nyúltam a vörösbort tartalmazó üveg után.”

A helyszínlelés örömeibe egyre inkább belemelegedő Sétáló János ekkor kávészünetet iktatott; a Grand Café tágas ablakai mellől szemlézte a háztetők gerincénél tétovázó napkorongot, hogy aztán a színpadon teremjen és a konferencia résztvevői elé bocsássa a bevezetőben már megelőlegezett Hajnóczy-írásokat, amivel az esemény szívverése némileg felgyorsult, az izgalom felforrósodott. És nem állta meg, hogy ne mondja el azt a Cserhalmi Györgytől származó anekdotát, mely szerint a hetvenes évek végén, amikor a mesélő és Bódy Gábor Hajnóczyt meglátogatta, a vendéglátó arra buzdította őket, keresnék már meg a bort a lakásban. De ezúttal a szerző nem támaszra szorult - tudta ő, hol lapít az életet adó ital -, hanem feladványt emelt cimboráinak, akik tűvé tették az egész bérleményt, szőnyeg alatt, mosógépben és vécétartályban matatott kezük, de minden igyekezetük dacára sem lelték kutatásuk tárgyát. Végül Hajnóczy derített fényt a búvóhelyre; a konyha kövén terpeszkedő - akárha valaki heverne benne –, kimerült kabátra mutatott, amely alatt a hatvanas izzó fényében felragyogott a lavórnyi nedü. Ilyen a Hajnóczy-próza: keresni kell azt, ami evidensen előttünk van.

Majd a meleg szavú kapacitálásnak eleget téve, J. W. a Hajnóczy háta lead alatt futó kerekasztal lovagjainak sorában foglalt helyet, hogy Gaborják Ádám moderálása alatt Németh Gáborral, Bajtai Andrással és Nemes Z. Márióval a fényképek alapján római patríciusból végül a szénlehordók rum puhította kontúrjait felvett nemes bárddal kapcsolatos érintettségekről, a recepció alakulásáról, a lehetséges értelmezések esélyeiről diskuráljon.

Miként a Hajnóczy-olvasatok esélyei minduntalan szaporodnak, úgy a szegedi estére nézve sem volt kétség afelől, hogy a sanszok nem maradnak el; Szilasi Lászlóval és Egyed Erikával kiegészülve a budapesti kontingens a Régi hídban verte le sátorfáját, miután az elnéptelenedő éjszakában néhány, még a villanyoltás utáni renitens kószálónak lett szegezve a kérdés: Volna itt valaki hajlandó megváltozni pénzért?! A siker, noha zajosnak nem, ám meggyőzőnek volt nevezhető, nem vitás. J. Walker ezt követően még – taxis segítséget híva – Reményivel vodkázott, noha igaz magyarokként nem teljesen önfeledten; hányták-vetették a gyűlölve szeretett - és reciprok - haza dolgait. Szállásukon, a Móra Kollégium büféjében érkezésükkor állt a bál, ők azonban már nem csatlakoztak a dühöngő ifjúsághoz, hanem a novemberi, még friss ködöket szobájukba csalogatva pihentek el. Sötét volt, mint egy fasírtban.

A helyszínlelő Walker kopó másnap hagyta el délceg léptekkel az erre a két napra Hajnóczy-fővárossá avanzsált Szegedet, ahol még – a teljesség igénye nélkül - zajlottak az előadások Hajnóczy fordítási kísérleteiről, az enigmatikus Hajnóczy-mesékről, a Hajnóczy-hagyaték méltó feltárásán és nyilvánossá tételén történő munkáról, az alkoholista Jézusról, a Syliva Plath hatásról, a drámákról, A szakács mottóiról. A Kétezer utópiájáról.

A brnói kisvendéglőben, miután az étlapot, a birkapörkölt aulikus rusztikumát, posztmodern fintorral kikezdő, Love Juh (sic!) tételnél ingerülten becsapta, bécsi szelettel és krumpli salátával vigasztalódott, intett gasztronómiai búcsút a helyszínízlelgető a Hajnóczy-napoknak, azzal a jóllakott tudattal, hogy országában vannak még valódi honhölgyek és honférfiúk, akik fittyet hányva arra, amire legyintenünk nem lehet, teszik közös dolgunkat; szerkesztik, írják tovább igaz történetünket.