hirdetés

Keresőfák

Esterházy Péter: Az olvasó országa, Magvető, 2018

2018. május 12.

Az olvasó országa ezért is fontos könyv; mert megörökíti, mintegy elmondja ezt a korszakot, a frusztráltságból és erőből végrehajtott hadjáratot, a mintha nem is tollal, hanem kapával-kaszával-ekevassal írt, nyilvános feljelentés sorozatot. - Esterházy Péter Az olvasó országa című könyvéről Jánossy Lajos írt kritikát.

hirdetés

Midőn ezt írtam (olvastam: Esterházy Péter: Az olvasó országa) a Magyar Időkben Szakács Árpád ezt írta: „Aztán vannak itt Esterházy Péter-emlékestek, -konferenciák, -felolvasások. Ezekről Prőhle főigazgató úr sem hiányozhat, sőt van, amit ő nyit meg. Jól láthatóan közelebb áll a szívéhez a magyarokat megvető balliberális író, mint Wass Albert, akitől Prőhle úr kénytelen folyamatosan elhatárolódni, mint tette ezt 2017. július 21-én Simicska Lajos egykori lapjában, a Magyar Nemzetben." Nem szívesen kezdem ezzel, félek, olcsó fogás, hogy Az olvasó országának ebből az irányból nyitok tért, üstöllést ezzel jelentem be Esterházy könyvének érvényét, kínzó aktualitását, mégsem tehetek mást; ilyen idők járnak továbbra is – magyar idők.

Az olvasó országának egyik erőteljes áramlatába, ahogyan a tapinthatóan bámulatos munkát végzett szerkesztő, Tóth-Czifra Júlia az utószóban jelzi, a 2003 és 2016 között írott rövidprózáknak az ÉS-ben megjelent, a kötetben a Magyar mondat című tematikus egység alá sorolt szövegei az adott periódus úgynevezett közéleti, egyszerűbben politikai, azon belül a kultúrát, főként a mai irodalmat illető, a jobboldali sajtó felől ért támadásaira adott válaszok, reakciók kerültek. Míg a posztumusz gyűjtemény a fenti cikkekkel természetesen nem kimeríthető, hiszen a további fejezetekben Esterházy irodalmi-művészeti tárgyú írásai (portrék, megnyitók, ars poétikus jegyzetek, köszöntők, olvasmányélmények, kisszínesek) állnak, mégis ezek a munkák jönnek és tűnnek elsőre szembe.

Jóllehet az olvasó emlékezete (inkluzíve az enyém) állandó edzésben, megfelelően karban tartott (hittem én), mégis a vártnál is meghökkentőbb és lesújtóbb az átkozódásoknak, az inszinuációknak és a rágalmaknak szakadatlan, a korabeli Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap, a Demokrata és olykor a Heti válasz oldalairól megidézett, az írókat állandó össztűz (vulgo: köpködés és szardobálás) alatt tartó sorozata. Bizonyos publicisták, és olykor pallérozott irodalmárok nem múló és féktelen igyekezete, a csillapíthatatlan szándék, hogy a kortárs irodalomból kiebrudalják, az ország határain kívül tessékeljék Nádast és Spirót, Kertészt, Kukorellyt, Parti Nagyot, és persze magát Esterházyt. Nem folytatom. Esterházy attól nem tekinthet el, hogy azok, akik ordas indulattal tajtékoznak, megannyi magyar író vezeték- és keresztnevét visszatérőn cserélik fel, imrekertészeznek, ügynököknek bélyegzik őket, a fölöttük hozott esztétikai ítéleteik kimerülnek a kocsmai beszédben, 2010-ig az ellenzék vezetőjének, majd 2010-től a miniszterelnöknek a kimondott, avagy hallgatólagos támogatását élvezik. És hallgatólagos támogatását azoknak is, akik értelmiségiként, hovatovább keresztény entellektüelként a politikai jobboldal mellett törtek lándzsát. Ez a felelősség elháríthatatlan. Ahogyan Esterházy írja, nem az a probléma, hogy sokan így gondolkodnak, hanem ennek a gondolkodásnak a hatalom felőli, a törzsi attitűdöt fűtő megtámogatása, elszabadítása a bűn. (A közismert példa szerint: az ötös számú tagkönyv tulajdonosának közös tortázásai és bajtársi csoportképei pártja és kormányunk vezetőjével.)

Mindez persze nem most és nem akkor kezdődött, az úgynevezett liberális és baloldali tájékozódású, avagy elkötelezettségű megszólalásokról és belemenésekről is lehetne zengeni; váltig állítom, a főzelék, amiben ülünk, és Esterházy nézőpontjából is ez látszik, közös, miközben nem tagadom, hogy, nem utolsólag az idő előrehaladtával, a felelősség mégsem testvériesen szétteríthető. (A korlátos terjedelem és a túlságos távolságokat követelő téma miatt csupán megemlítem, hogy Esterházy, amúgy méltányos, többoldalú belátásokon és éles kritikai észrevételeken nyugvó, politikai jellegű írásai között szinte elvész a 2006-os év, azon belül az ősz. Az őszödi beszédről a HVG-nek nyilatkozik óvatosan, úgy vélem, a kelleténél megengedőbben. Akkor úgy láttam, a könyv most megerősített, Esterházynál elég ritka eset, azt hiszem, tévedett. Nem vigasztal, épp ellenkezőleg, hogy nem volt egyedül.)

Ám a magyar irodalom országos történetében, visszatekintve évekre, immáron három évtizedre, mégiscsak és vitathatatlanul páratlan napokat számlálunk. Sok más, alább még említendő erénye mellett Az olvasó országa ezért is fontos könyv; mert megörökíti, mintegy elmondja ezt a korszakot, a frusztráltságból és erőből végrehajtott hadjáratot, az adott életművet nem tisztelő, azt megvető, vagy nem ismerő, a mintha nem is tollal, hanem kapával-kaszával-ekevassal írt, nyilvános feljelentés-sorozatot, amelyben triviális tétel a hazaárulás vádja, amelybe tényleg minden belefér (t), minden fölött szemek hunytak, lehet az Döbrentei antiszemita uszítása, Dörner és Csurka széljobbos hőbörgése, Fekete György konrádozása. Folytathatnánk.

Keserves, és persze a megszokottan lucidus stílbe emelt Esterházy publicisztikája; ijesztő számba venni ezt az örökséget, mert bizony ez is az, örökség, ellenben nem lezárt, nem eladható és átruházható; úgy tűnik tartós hullám, nem mérséklődő tetőzése az árnak.

Az olvasót azonban arra biztatom, ne engedjen a nyomásnak, ne engedjen Esterházyból, akinek a fentiektől eltérő tárgyú, a könyv plusz kétharmadát (sic!) kitevő szövegei kétségbeeséstől elhomályosult tekintetünk fényét visszalopják. Látszik, követhető a megmunkált figyelem működése, talán ez a legfontosabb. Az, igen, hogy, Esterházy kedves szavával: mindez munka, csinálás. Nincs jutalomfalat, téli fagyi és mézes madzag. Esterházy többek között azt demonstrálja, hogy a látásnak nem csak fókuszpontja van, hanem perifériája, ahol gyakran legalább olyan fontos dolgok esnek meg, személyek tűnnek fel, mint a központban; a fordítókat adoráló írásai ezt a terepet pásztázzák. Az olvasó országa a centrumról sem feledkezik meg; megrendült hangsúlyokkal mutatnék rá a Kurtágról, az ő zenekari próbáiról írt oldalakra, a Megyik-féle szerkezetművészetről tett, ars poétikusnak is beillő széljegyzetekre, a Tandori nagysága előtt többször fejet hajtó futamokra, Marno aláhízásokra. Vagy az olyan delikát darabokra, mint a Hajnóczyról szóló, amely szinte a fotográfusával a fényre merészkedő Beckett-et idézi, igaz, vérbő és kelet-európai, hetvenes évekbeli a parafrázis. Esterházy kortási panorámája kimeríthetetlen.

Aztán érdekes nyomon követni az ismétlődések rendjét, ritmusát, a ragaszkodások történetét. A szenvedélyes olvasásról értekező Márai-passzus útját, a „ha csak úgy nem" fordulat záró, avagy a szövegvéget megemelő, olykor fájdalmasan legyintő gesztusát. És persze a kérdező, a feszegető, a nagyvonalú, a könnyed, de sosem súlytalan Esterházy lépteit, amelyekkel bejár egy választott területet; sétál, de nem kószál, tempós, de sosem trappoló. Nézése cselekvő, feltáró, a forma kontúrjait kereső, a viseletet, a tartást firtató.

Esterházy könyvének címe: Az olvasó országa. Ha jól tudom, a Keresőfák volt az első variáns. Szép és optimista lett ekképp a könyv névjegye, ám, ennyi személyes zárszó tán megengedhető, az eredeti ötlet játékos titokzatossága, nyelvi derűje és rejtőzködése Esterházy Péter szellemalakjához tán jobban illett volna.

Esterházy Péter: Az olvasó országa, Magvető, 2018, 760 oldal, 5999 Ft

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.