hirdetés

Keresztesi József: Akkor talán még sincs veszve

2014. május 3.

Meggyőződésem, hogy a filológia a mentális egészség megőrzésének az egyik leghatásosabb eszköze. Engem legalábbis mindig bizakodással töltenek el az efféle írások: hiszen ha rendet lehet rakni a világ egy-egy apró szegletében, akkor talán még sincs veszve minden remény. - Iránytű című esszéolvasó sorozatunkban Keresztesi József Beck András Szerb Antal esete a hungarológiával című, 2007-es esszéjét ajánlja újraolvasásra. 

hirdetés

Hogy melyek azok az eszmék, gondolatok, javaslatok, amelyek – a Litera felkérésének a szavaival szólva – „gyógyírt, iránytűt és támpontot jelentenek egy olyan korban, mikor elmélyült gondolkodás helyett rapid módszerek, végiggondolt gondolatok helyett hagymázas ötletek uralják a nyilvánosság színtereit” – nos, erről fogalmam sincs. Az viszont meggyőződésem, hogy a filológia a mentális egészség megőrzésének az egyik leghatásosabb eszköze. Engem legalábbis mindig bizakodással töltenek el az efféle írások: hiszen ha rendet lehet rakni a világ egy-egy apró szegletében, akkor talán még sincs veszve minden remény.

 

Beck András: Szerb Antal esete a hungarológiával
Filológiai kilengések egy kézirat körül

Régóta tervezgetek néhány írást olyan témákról, amelyeket a véletlen hozott elém, többnyire egy-egy antikváriumban meglátott és megvett könyv alakjában. A komoly kutatók, a tudomány emberei szisztematikus munkával ássák elő anyagukat könyvtárak és levéltárak mélyéről. Nyilván velük is sokszor megesik, hogy valami véletlenül, mintegy mellékesen kerül a látókörükbe, egy témájukhoz csupán távolról vagy még úgy sem kapcsolódó szálra bukkannak. Ez azonban náluk mégiscsak a rendszeres feldolgozás sodrásába esik, a tudományos állhatatosság és alaposság hozadéka. A filológusi munkához többen társították már a detektívregények izgalmát, és voltak olyanok is, egyikük éppen Szerb Antal A Pendragon legendában, akik össze is párosították a kettőt, és a filológiai kutatásból valóban regényes izgalmakat csiholtak ki.

Azt is tudjuk, hogy Szerb szenvedélyesen szeretett könyvtárba járni, mámorossá tette a kultúra nagy épülete, mely, mintha csak a történeti tudás tégláiból emelték volna, kézzelfoghatóan boltozódott a feje fölé. A könyvtár könyvekből kirakott falai úgy ölelik körül az ilyen embert, mint Kantot a csillagos égbolt, s a megrendülés és a vigasz hasonló monumentumát kínálják annak, aki szinte a bőrén érzi itt az emberi képzelet, tudásvágy és történelem atmoszferikus nyomását.

Én sajnos nem ismerem ezt az érzést. Megfosztott tőle, hogy a könyvtárhoz számomra, Szerb Antaltól eltérően, nem a nyaralás képzete, az élményekben dúskálás lubickoló öröme társul, hanem a partravetettség érzete; komor intézménye nem az otthonosság, hanem a kedélytelenség és a gyakorlati jellegű bosszúságok terepe. A könyvtári kötetek és közém nemcsak adminisztrációjuk személytelen és hivatali ügymenete emelt falat, hanem a célirányos elmélyülésnek az a merev, szerzetesi kötöttsége, mely az együvé tartozás érzése helyett mindig valami berzenkedést váltott ki belőlem, és idegenné, sőt nyugtalanná tett, mint ahogy a csöndet is mindig megzavarta valami idegen hang, surrogó nesz, motozás vagy köhögés zaja. Annál jobban szeretem az antikváriumokban való keresgélést, amely a könyvtárral ellentétben nem az egyetemes emberi kultúra rendszerezett és nyomasztó méretű könyvfalával szembesít, hanem csupán könyvek esetlegesen összeválogatott, kézzelfogható, belátható és folyton cserélődő halmazával, amelyből az ember kedve szerint kiszakíthat és akár haza is vihet egy-egy darabot. Más kérdés, hogy az antikváriumok sem a régiek már. Rendezettekké és átláthatókká váltak, letisztultak és elszegényedtek polcaik.

A könyvtár rengetegében minden egymáshoz kapcsolódik, ezért aztán szinte kiszabott a felderítés iránya, az, hogy lépésről lépésre kell haladni. Nem azt az érzést kelti az emberben, hogy bármi megtörténhet, hanem hogy minden mindennel összefügg, és még a véletlennek is megvan a maga jelzete. Az antikváriumban éppen a rendszertelenség a vonzó; aki polcai között kutat, a véletlen kegyelmébe ajánlja magát.

Sok mindenbe belebotlottam ily módon az évek során, amivel a könyvtárban aligha találkozhattam volna. Van úgy, hogy az embernek kezébe kerül valami, és egy kicsit más emberré teszi. Valami, aminek addig a létezéséről sem tudott, hirtelen róla kezd el szólni pusztán azáltal, hogy magára vonja az érdeklődését, és irányt szab neki. Ennek nyilván elengedhetetlen eleme a birtoklás és a gyűjtés szenzációja, amit mindig saját egyediségünk felderengő tudata leng körül. Persze az antikváriumi kalandok nem szenvedélyességükben különböznek a könyvtári kalandoktól, csak regiszterük más, testközelibb és önösebb élményeket kínálnak, és mindig van bennük valami személyes belegabalyodás.

Kézirat a kézben

Két éve történhetett, hogy egy budapesti antikváriumban néhány, polcokra még be nem sorolt könyvet átforgatva megakadt a szemem valamin. Egy-egy ilyen könyvkupac, amely a beárazás után épp csak kikerül a boltba, mindig különös izgalom tárgya, hiszen még senki sem látta. Ez így persze nem egészen igaz, hiszen először is látta, sőt jól megnézte az, aki a könyvet megvette és/vagy beárazta (a kettő nem feltétlenül ugyanaz a személy), és rajtuk kívül is láthatta bárki az antikváriumban dolgozók közül. Márpedig mindazok, akik látták, megszűrhetik maguknak, barátjuknak, ismerősüknek vagy a boltba bejáró valamelyik állandó vevőnek, akiről tudják, hogy egy adott kötet érdekelheti. A könyveknek ezzel a zsilipelésével és stoppolásával régebben is számolni kellett, de manapság, amikor már a kicsit is speciálisabb könyvek is úgynevezett aukciókon méretnek meg, csupán elvétve fordul elő, hogy egy könyvritkaság csak úgy kikerül a polcra.

De egyelőre még nem tartunk itt. Mielőtt ugyanis kikerülne, van egy pillanat – ami perceket, sőt napokat is jelenthet –, amikor a könyvek még nem találták meg helyüket a polcokon aszerint, hogy hová tartoznak. Ezek a kupacok, mondhatni, esszenciálisan testesítik meg a könyvek antikváriumi létmódját, hiszen egymás mellé, pontosabban egymás tetejére kerülhet itt az ifjúsági regény és a tudományos értekezés, a vers és a lexikon, az új és a régi könyv. Ezért is különleges préda az antikváriumi kószálónak, aki mindig résen van, a szeme sarkából figyeli, ha valami gyanús mozgolódás támad, és efféle könyvek tűnnek fel a láthatáron, hogy aztán alig leplezett izgalommal körözzön, és éhes ragadozóként csapjon le rájuk. E szerencsevadászok és könyvkalandorok valamelyike rendszerint mindig ott is tanyázik a boltban, és kiveszi a kötetek közül, amin megakadt a szeme.

Ott állok tehát egy ilyen könyvkupacnál, és megakad a szemem valamin. Bordó vászonkötésű, vaskos, angol nyelvű kötet, a címe: A Companion to Hungarian Studies (korabeli szóval “A magyarságtudomány kézikönyvé”-nek fordíthatnám, de mondjuk inkább “A magyar történelem kézikönyvé”-nek). A The Society of the Hungarian Quarterly (vagyis az 1936-ban indult angol nyelvű szemle, a The Hungarian Quarterly kiadására létrejött társaság) adta ki Budapesten, 1943-ban, Bethlen István előszavával. Történelmünk korszakait mutatja be a kezdetektől a Monarchia felbomlásáig, továbbá Magyarország földrajzáról, nyelvéről és kultúrájáról közöl összefoglaló tanulmányokat. A történeti részek szerzői közül csak egy-két név rémlik a Magyar Szemléből, a kulturális fejezetek írói azonban nagyrészt jól ismert nevek; a nyelvészeti részt Bárczi Géza, a néprajzit Gunda Béla jegyzi, a magyar zenéről Szabolcsi Bence ír, a magyar irodalomról pedig Szerb Antal. A két utóbbi zsidó származású, ami egy 1943-as, reprezentatív, félhivatalos kiadványban legalábbis meglepő, mint ahogy az egész kiadvány léte is az, hiszen, ha meggondoljuk, célközönsége, Anglia és Amerika ekkor már ellenséges hatalmak, akikkel hadban állunk. Nagyon érdekes. Igazán izgalmas mégis akkor lesz a dolog, mikor észreveszem – és nehéz nem észrevenni –, hogy a kötetbe bele van téve három, egyenként kb. tízoldalas gépelt szöveg. Az egyik egy cím és szerző nélküli dolgozat a filozófiai pluralizmusról, sűrű utalásokkal William Jamesre. (Hogy került ide, és mit keres itt? – még csak találgatni sem tudom, de mintha valaki rám gondolna itt, hogy pont az én kezembe akad ilyesmi, hiszen az amerikai pragmatizmus mestere nekem különösen fontos és kedves szerző.) A másik gépelt irat tetején ez áll: “New Hungarian Literature. By A. Szerb”! De a legizgalmasabb a harmadik. Ennek Hungary in the Older English Literature (Magyarország a régi angol irodalomban) a címe (a továbbiakban Kéziratként említem), fölötte pedig Szerb Antal neve ceruzával van odakanyarítva. Míg a másik kettő vékony másolópapírra gépelt szöveg, ennek a papírja is szélesebb és vastagabb. Magában a szövegben pedig néhány kézírásos betoldás is van. Azt hiszem, találtam valamit.

Fejest ugrok a filológiába

Vajon az antikváriusok meg sem nézték, mi ez, elsikkadt a két másik szöveg között, vagy eszükbe se jutott, hogy valóban az, ami? Nem kezdek el kérdezősködni, kitől vették a könyvet, honnan került a boltba. Nem akarom fitogtatni a szerencsémet, csak rossz fényt vetne rám. Amúgy sem hiszem, hogy sokat tudnának segíteni. Bár a címoldalon ott látható Sőtér István tulajdonosi pecsétje, tehát valamikor az övé lehetett, világos, hogy annak, akitől megvették, fogalma sem volt, mit ad el, és nem is olyan hagyatékból került elő, amely az antikváriust nagyobb körültekintésre inthette. Azt szokták mondani, hogy ahonnan egy ilyen kötet előkerül, ott kell lenni többnek is. A könyvek nem olyanok, mint a macskák, nem szeretnek egyedül sétálni. Ez a Companion viszont (az angol szó nemcsak kézikönyvet jelent, hanem társat is), úgy látszik, mégiscsak afféle kóbor macskaként került a boltba: abban a bizonyos kupacban legalábbis nem akadt társa.

Lehet, hogy mondanom kell: idáig nem gondoltam rá, hogy a régi angol irodalom magyar vonatkozásaival, Bethlen István háború alatti angolbarát politikájának nüanszaival, vagy akár Szerb Antal-kéziratokkal foglalkozzak, most azonban itt volt a kezemben egy (talán három is). Kezdenem kellett vele valamit.

Gyorsan kiderült, hogy “Magyarország a régi angol irodalomban” című írás nem található Szerb mindeddig legteljesebb, háromkötetes tanulmánygyűjteményében, melyet néhány éve adott ki a Magvető. És azon sem csodálkoztam nagyon, hogy még a Companionban megjelent tanulmánynak sem találtam itt nyomát. Mindazonáltal ez az írás eddig sem maradt teljesen ismeretlen. Csak épp nem Szerb Antal kutatói tartják számon, hanem a József Attila-filológia: a költőre vonatkozó passzusa belekerült a Kortársak József Attiláról harmadik kötetébe. Persze ez az 1943-as tanulmány nem sok újat mond a Magyar irodalomtörténethez képest, de aligha ez az ok, ami miatt a kötetből kimaradt. (Ilyen alapon ki kellett volna hagyni például a Don Quijote szerelme című írást is, amely nem más, mint egyik legszebb esszéje, a Dulcinea újrahasznosítása.) Pedig megjelenésének ideje és körülményei, valamint az, hogy angolszász olvasóközönség számára íródott, a szöveg súlyozását és hangsúlyait mindenképpen figyelemre méltóvá teszik.

Az említett Szerb-kiadásnak azonban nem ez az egyetlen hiányossága. Nem szerepel benne például Örkény Félálom című 1937-es, tervezett kötetéről írt lektori jelentése,1 ahogy az Egyetemes Philológiai Közlönyben megjelent recenziói sem. Azt már korábban, másutt szóvá tettem, hogy a Magyar irodalomtörténet helyreállítottnak mondott kiadása sem éppen makulátlan: az “Ady magyarsága” című fejezet első mondatának most, lassan két évtizeddel a rendszerváltás után is hiányzik az a fele, mely szerint Adyt “a marxi tanok internacionalizmusa nem érdekelte”, és nem került vissza utolsó mondatának, s egyúttal az egész Ady-fejezetnek, a végszava sem, mely hajdanán így hangzott: Trianon.

De vissza a Kézirathoz! Vajon mikor íródott, hova, és miért nem jelent meg? – hamarjában ezek a kérdések vetődnek fel bennem. Mindenekelőtt persze azt kellene eldönteni, ki írta? Mert igaz ugyan, hogy a lap tetején ott olvasható Szerb Antal neve, ami nagyon hasonlít Szerb Antal kézjegyére, de hát hány diákkori ellenőrző tudna mesélni arról, hogy egy nevet végül is bárki odakanyaríthat, ha akar. Ráadásul egy szembetűnő különbség van is az aláírások között. Míg Szerb rendesen egybeírja vezeték- és keresztnevét, a Kéziraton tisztes távolság választja el őket – erre azonban kellő magyarázatot ad, hogy ez itt nem aláírás, vagyis a név itt nem kézjegyként, hanem a szerző neveként szerepel. Ami a szövegben lévő kézírásos betoldásokat illeti, természetesen ezeket is összevetettem a Szerb válogatott leveleinek borítóján látható levél részletével, és nekem azonos kéztől származónak tűntek, akárcsak Áginak, akin grafológiai vizsgálataim eredményét teszteltem. Az igazsághoz tartozik, hogy egyszer emaileztem is a Petőfi Múzeum egyik munkatársának, hogy van egy kéziratgyanús Szerb-szövegem, amit szeretnék neki megmutatni, és a szakvéleményét kérni, de nem kaptam választ. Talán csak eltévedt valahol a levelem, de tovább nem próbálkoztam, megnyugodtam abban, hogy az írásszakértői véleményezés a családban marad.

Mert az, hogy esetleg hamisítvánnyal van dolgom, nem is tűnt számomra komolyan számba vehető feltevésnek. Ki hamisítana ilyesmit, és milyen célból? Nyilvánvalóan azért, hogy valami hasznot húzzon belőle, eladja, értékesítse. Csakhogy esetünkben az anyagi haszonszerzés lehetőségét kizárják azok a körülmények, ahogyan a könyvre és a beléje tett papírokra rábukkantam. Antikváriumi árukba nem volt belekalkulálva a kéziratok esetleges eredetisége, s így eladóik sem kaphattak érte sokat. Persze még sok eshetőségre lehet gondolni: például arra, hogy az antikváriusnak eredeti kéziratként kínálták föl megvételre (akár jóhiszeműen, akár nem), de az nem dőlt be a gyenge próbálkozásnak, és a papírokat teljességgel értéktelennek ítélve egyszerűen hozzácsapta a könyvhöz, vigye, akinek tetszik. Az is lehet, hogy a kéziratok megjárták a PIM-et is, de ott sem kapták be a horgot (ha felveszem velük a kapcsolatot, ez is kiderülhetett volna). Lelki szemeim előtt alakot ölt még egy frusztrált irodalmár is, aki Szerb Antal állítólagos kéziratai mögé bújva bocsátja útjára saját kéziratát. De akárhogy is forgatom, a kérdés teljességgel komolytalan, és az egyedüli eset, amikor a hamisítás ténye értelmet kaphatna, az volna, ha a hamisító én magam lennék. Jelen állás szerint ugyanis csak én vagyok olyan helyzetben, akinek egy efféle próbálkozáshoz bármi érdeke fűződhet. Még ha az iménti frusztrált irodalmár nem is én vagyok, most kétségkívül nekem szolgáltat témát az íráshoz, ha pedig sikerül ráirányítanom a figyelmet, és valódiságát bizonyítanom, egyszersmind az ázsióját is felvertem, s ha úgy tetszik, akár el is adhatom.

És akkor azt még nem is tisztáztuk, hogy egy vagy három kézirat került ilyen szerencsés módon a birtokomba. A másik Szerb nevével jegyzett szöveg hitelességét ugyan semmilyen kézzel írt betoldás nem erősíti meg, ettől azonban még nyugodtan lehet egy kéziratban maradt Szerb-írás, hiszen a hamisítás tényének itt is ugyanolyan nehéz volna értelmet adni, mint a Kézirat esetében. A William Jamest emlegető szövegben viszont vannak kézírásos javítások, s bár ez az írás sietősebbnek és türelmetlenebbnek hat Szerb kézírásánal, kis jóindulattal az övé is lehetne. Márpedig az, ha ennek is ő volna a szerzője, igazi felfedezésnek számítana. Mert míg a magyar irodalmi tárgyú írás aligha tartogat különösebb meglepetést az Irodalomtörténet olvasóinak, és a régi angol irodalom magyar vonatkozásait szemléző Kézirat anyagának egy része is fellelhető Szerb néhány publikált írásában, arról mindeddig nem tudtunk, hogy különösebb figyelmet szentelt volna a pragmatizmusnak vagy William James munkásságának. Bizonyos tekintetben tehát ez a szöveg tűnik a legérdekesebbnek. Ennek ellenére itt csupán a legautentikusabbnak látszó kézirattal, Szerb hungarológiai tárgyú dolgozatával foglalkozom, közölve egyúttal általam készített fordítását. Írásom tehát nem egyéb, mint ennek az eddig ismeretlen tanulmánynak a fel- vagy levezetése.

Egy nehezen induló kapcsolat

Hogyan került tehát Szerb szerzőként az A Companion to Hungarian Studies című kötetbe, és hogyan kerültek a szóban forgó kéziratok e könyv egyik példányába? – ezek az első fontos kérdések, még ha eddig jószerével csak arról beszéltem is, hogyan került ez a bizonyos példány az én birtokomba. Ehhez azonban kicsit vissza kell mennem az időben, hiszen természetszerűleg nem minden előzmény nélkül kérték fel a magyar irodalomról szóló fejezet megírására. Balogh József még nem is volt a The Hungarian Quarterly szerkesztője, amikor már cikket kért Szerbtől a lapjába. 1932-ben ugyanis még csak francia nyelvű testvérlapja, a La Nouvelle Revue de Hongrie lézett, s Balogh ennek szerkesztőjeként környékezte meg először szeptemberben, majd a következő év júniusában. Az akkor még fiatalnak számító tudós mindkét megkeresésre kitérő választ adott, az utóbbinál arra hivatkozva, hogy készülő irodalomtörténete minden idejét igénybe veszi, ezért csak szeptemberben állhat a rendelkezésére. Ez, mint tudjuk, nem is volt a részéről üres kifogás, Balogh mégis kicsit indignáltan ezt írta rá Szerb levelezőlapjára: “Ettől nem lehet semmit kapnunk!”2 Mintha csak megérezte volna, hogy a szeptemberi ígéretből sem lesz semmi. Azt illetően, hogy a szerkesztő unt-e rá a kilincselésre, vagy Szerb talált újabb kibúvót, a levelezés bizonytalanságban hagy. Mindenesetre amikor csaknem három év múlva újra felveszik a fonalat, Balogh taktikát változtat. Konkrét témajavaslattal áll elő: Berzsenyi centenáriumára kér írást 1936 februárjában az év elején meginduló HQ-ba. “Remélem ezúttal nem adsz kosarat – írja –, sőt azt is remélem, hogy a cikk, melyet hamarosan megkaphatok, alkalom lesz érintkezésünk felújítására.” És Szerb ezúttal valóban meg is írja és elküldi a cikket, de azért a sorsát nem viseli túlságosan a szívén. Erre Balogh 1936. március 31-i leveléből következtethetünk, amelyben arra kéri újdonsült szerzőjét, hogy tanulmányát egészítse ki “egy-két oldallal, beszúrt részletekkel, vagy egy összefüggő alineával”. Mivel pedig tudomására jutott, hogy Szerb ezt a dolgot legszívesebben áthárítaná cikkének fordítójára, akit megkért, hogy emeljen át néhány passzust tetszése szerint a Magyar irodalomtörténetből, és ezekkel duzzassza föl írását, megpróbálja erről lebeszélni: “Nem a fordító, hanem a szerző munkája ez és hidd el a dolog megéri a fáradságot.” A “dolgok” e kis incidens ellenére végül is a helyükre kerültek. “Mint szóval is mondtam: alig tudok nálad alkalmasabb embert magyar szellemi kérdések külföldi ismertetésére, mint te vagy” – írja Balogh az év végén. Ettől kezdve tehát kapcsolatuk zökkenőmentesnek tűnik, noha a szerkesztő, szinte menetrendszerűen, minden újabb cikk esetében arra ösztökéli Szerbet, hogy bővítse ki írását, valamint arra, hogy ne levetett, magyarul már publikált tanulmányt bocsásson a lapjai rendelkezésére, hanem olyat, amit kimondottan külföldi közönségnek írt. Emellett éberen ügyel országimázsunk tisztaságára is: “Bethlen memoárjának francia vonatkozású részeiről is helyes volna egy oldalt betenni a cikkbe és ott, ahol Bethlennek személyi hygiéne-jéről írsz, megemlíteni, hogy XIV. Lajos mosdási viszonyai sem voltak különbek, nehogy a mit sem sejtő külföldi olvasó azt higgye, hogy mi mocskosabbak voltunk, mint a korban más nemzetek” – írja 1937-ben. A következő évben pedig: “Arra kérnélek, hogy Reguly érdekes alakjáról kissé többet, mondjuk kétszer ennyit légy szíves írni és a további öt oldalt, úgynevezett tudományos anyaggal megtölteni, vagyis tájékoztatást nyújtani oeuvre-je egészéről. Azt is kérném, lennél szíves eldönteni, hogy az angoloknak, vagy a franciáknak szánod-e a cikket. Én azt hiszem, az angolokat jobban érdekelné, de akkor némikép (sic!) másként kellene megírni, mintha francia cikk lenne belőle.”3 A szerkesztő udvarias és formális megfogalmazásaiból is kiérezhető valami kimért rosszallás, mintha Szerb nem venné eléggé komolyan feladatát, s nem érezné át kellőképp e lapok külpolitikai és kultúrmissziós tevékenységének jelentőségét.

Pedig ez a szerep az első bécsi döntés, majd a világháború kitörése utáni években egyre égetőbbé és egyre veszélyeztetettebbé vált. Már 1940 végén felmerült annak lehetősége, hogy a The Hungarian Quarterly megszűnik a kormány parancsszavára,4 erre azonban végül is csak egy év múlva, a világháborúba való belépésünk után került sor. Bethlen ugyan 1941. november 6-án levelet írt Bárdossynak, melyben a lap további megjelenése mellett érvelt, mivel “ma, amikor hadüzenet az Egyesült Államok és a tengelyhatalmak között nem történt, és a diplomáciai kapcsolatok is fennállnak”, szerinte semmi sem indokolja ezt az intézkedést, és arra kérte a miniszterelnököt, hogy a kormány döntését tegyék újabb megfontolás tárgyává.5 Levelének végén annak a reményének adott hangot, hogy amennyiben a HQ a háború végéig fennmaradna, “léte és politikailag szeplőtelen múltja a békekötés idején a magyarság javára fog betudatni”. Vagyis Bethlen mintha már 1941 novemberében azzal számolna, hogy a háborút elveszítjük! Közbenjárása kudarcra volt ítélve, minthogy alig egy hónappal később Magyarország már mindkét említett angolszász nagyhatalommal hadiállapotba került. Ez azonban csak még rejtélyesebbé teszi, ki és miképpen engedélyezhette annak a Companionnak a kiadását, amely expressis verbis a több mint egy éve megszüntetett The Hungarian Quarterly (az 1941 nyári szám volt az utolsó) 1942-es évfolyamának nevezte magát, és hogyan jelenhetett meg ténylegesen is 1943-ban. De ez a rejtély viszonylag könnyen megoldható. Egyszerűen arról van szó, hogy Bárdossyt időközben (1942. március 9-én) a Bethlen emberének számító Kállay Miklós váltotta fel a miniszterelnöki székben, aki legfontosabb feladatának a Nyugattal való kapcsolatok újrafelvételét tekintette. Az év végére a katonai erőviszonyokban is fordulat állt be, és éppen Balogh József kezdeményezésére megkezdték az eljövendő béketárgyalások magyar anyagainak összeállítását.6 A kapcsolatteremtés és a propaganda ezen nyugati irányultságú hullámában merül föl a Companion terve, és jut el a megvalósulásig 1943 tavaszán.7 Ugyanezzel a lendülettel könyvsorozatot is terveznek, amelyben, mint Balogh József a hivatalos érintkezés körmönfont iróniátlanságával megfogalmazza, “a művelt magyar publikumot angolszász ellenségeinkről szükséges alapvető ismeretekkel próbálnánk ellátni”.8 1943 augusztusában pedig már a Companion második kötete szerzőgárdájának összeállítása van terítéken.

Balogh és Szerb negyvenes évekbeli levélváltása nem maradt fenn, így a Companion-beli tanulmányra való felkérésről sem tudunk semmi konkrétumot. Ami a Kézirat keletkezésének körülményeit és megírásának idejét illeti, kézenfekvőnek látszik az a feltevés, hogy a Companion tervbe vett második kötetébe íródott, és azért maradt kéziratban, mert ez a kötet végül is nem jelent meg. Csakhogy bizonyíthatóan nem ez a helyzet. Balogh Bethlennek írt leveléből kiderül, hogy a Companion II a jelenkori Magyarország történelméről és társadalmáról adott volna képet, az irodalmi fejezetet Keresztury Dezsővel szándékozták megíratni, de ebben a kötetben egy Magyarország a régi angol irodalomban című tanulmánynak egyébként sem lett volna helye.9

Beck András 2007-ben megjelent esszéje teljes terjedelmében a Jelenkor oldalán olvasható.

Keresztesi József

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Jelenkor Jelenkor 2014-05-05 15:03

Köszönjük az észrevételt, javítottuk.

dort dort 2014-05-05 08:07

nagyon nagy kár, hogy az esszé a Jelenkor oldalán sem olvasható teljes terjedelmében, és általában eltűnt a hosszabb cikkek vége, mióta az új honlapdizájn megjelent. pedig azóta jó sok idő eltelt, azt hittem, feltűnik majd valakinek. de majd hátha most! Jelenkor-szerkesztők, legyetek szívesek, javítsátok meg a honlapotokat!