Tegyük hozzá gyorsan, a Hamisopera írásai arról tanúskodnak, hogy a szerző-kritikus megőrizte az olvasás örömét. Még és már. Szenvedélyes, független és lelkes olvasó, aki sokat és sokfélét olvas – Ács Margittól Spiró Györgyön át Kertész Imréig vagy Varró Dánielig –, és mindig megfontolandó az elemzési ajánlat, akár egyetértünk az értékítéletével, akár kicsit másképpen gondolkodunk a könyvről. Egy biztos: Keresztesi József egy-egy kritikájának olvasása után erős késztetést érzünk, hogy fellapozzuk az elemzett könyvet. Kedvet teremt az olvasáshoz – kritikustól többet ne várjunk!

 

 

 

 

 

1998 márciusában Parti Nagy Lajos hatnapos életútinterjút készített a vajdasági Palicson élő Tolnai Ottóval. A beszélgetés elhangzott a Magyar Rádióban, majd jóval később, 2003 folyamán az első három nap anyagát közölte a Jelenkor folyóirat. A rádiós-, illetve a folyóiratközlés között Tolnai komoly munkát végzett, újragyúrta, fölül- és szétírta az „eredeti” beszélgetést, és ehhez képest a 2004 végén megjelent könyv megint csak erősen átdolgozott szöveg. Mindez arra utal, hogy ezt a folyamatosan áramló, állandó keletkezésben lévő monológot befejezni nem, csupán megakasztani lehet; a nyomtatásban megjelent változatok egy-egy pillanatfelvételt rögzítenek. Ha úgy tetszik, maga a kötetkiadás is erőszakot tesz az emlékezet világépítő munkáján azáltal, hogy egyetlen pillanatát könyv formájába fagyasztja. Nagy baj azért nem lett belőle: a Költő disznózsírból elnyerte a 2004. év legjelentősebb könyvének járó Magyar Irodalmi Díjat, és a figyelem fókuszába emelte a kortárs magyar irodalom egyik legkülönösebb, nagy formátumú életművét.

 

Ez a csapongó, folyton terjeszkedő interjúfolyam ugyanis Tolnai művészetének a középpontjába kalauzol bennünket. E mellérendelésekkel dolgozó, központ nélküli (vagy többközpontú), kifejezetten fecsegő beszéd – amelynek a vezérlő elvét Tolnai hol a rizóma filozófiai fogalmával, hol a karfiol vagy a csicsóka költői metaforájával azonosítja – nem egyéb, mint a formátlanság médiumán keresztül megjelenő forma kalandja: „megpróbálom kikerekíteni, legalábbis utalni a kerek (klasszikus) formára, de úgy, hogy a radikálisan ellentétes elemeket benne hagyom, mint ahogyan olykor az orvosok felejtik betegeikben a tűt, az ollót, mindenesetre szeretem zsákba varrni az embert a farkassal, illetve, mint mondani szoktam, magamat magammal, s aztán úgy vízbe dobni az egészet, figyelni, hogyan úszik, sikerül-e kiúsznia egyáltalán, vagy valóban, a szó szoros értelmében vízbe fúl. Lehet-e a szervező, illetve a kompozíciós elv tagadása formáló erővé. Gondolom, lehet, ha a csicsóka, illetve a gyönyörű, szűz torz virág, a karfiol a modellünk…”

 

Bármi bármivel kapcsolatba léphet, a világ tényei leginkább egymást magyarázó metaforák sokaságaként léteznek. Tolnai Ottó apró eseményeket, tárgyak felbukkanását, emberi gesztusokat (melyeket többnyire a „semmis” jelzővel lát el) metsz keresztbe vagy olt egybe. Mindezt pedig olyan mániákus intenzitással teszi, hogy pusztán maga az építkezés lendülete magával ragadja az olvasót is. A kis híján négyszáz oldalas könyv nagy csodája, hogy a folytonos áriázás (a szerző maga nevezi áriák sorozatának az interjút) összeáll valamiféle „hamisoperává”. Tolnai szövegében mítoszépítés folyik, ahol a látszatra tárgymániába, váratlan kapcsolatok felfedezésébe futó magánmitológia képes valódi mitológiává válni, képes nagy közös történetek megalkotására. Tolnai Ottó erős és eredeti választ ad arra a kérdésre, hogy miként lehet ma hiteles módon közösségi érvénnyel felmutatni a közös világot: a lehető legszubjektívebb optikán át vetíti elénk a lehető legközösebbet.

 

Mert lássuk be, hogy Újvidék, Zenta, Szabadka, Ó- és Magyarkanizsa, Palics környékét Tolnai Ottó művészete alapvetően megváltoztatta. Ezentúl nem tudunk úgy tekinteni erre a vidékre, mintha nem ismernénk azt a titkosan örvénylő, kaleidoszkópszerű jellegét, amely ebben a formájában eredetileg csak Tolnainak tárult fel, de amely immár a saját látásmódunkat is meghatározza. Azt hiszem, ennél többet egyetlen művész sem tehet azért a helyért, ahol él.

 

Tolnai Ottó mítoszépítő munkája emellett egy másik nagy mítosz történetét is keresztezi, mégpedig Jugoszláviáét. Az országét, amely (a Kádár-korszak Magyarországa felől nézve legalábbis) a viszonylagos szabadság terepének tűnt, és amelynek multikulturalizmusa máig meghatározó az ott felnőtt alkotók számára. A Költő disznózsírból telis-tele van hivatkozásokkal jugoszláv költőkre, írókra és (főleg) képzőművészekre, és ha ehhez a karneválszerű kulturális gazdagsághoz hozzávesszük a különféle jugoszláv szellemi centrumok karakteres hatását, illetve a gyönyörűséges Adria mítoszát, felsejlik valami abból az elveszített tágasságból, amely a délszláv háború felől visszatekintve elszomorítóan törékeny állapotnak bizonyult.

 

Ez a tágasság magába foglalta a magyar irodalom egyik legeredetibb folyóiratát, az anyaországi irodalmi folyamatoktól független, avantgárd érzékenységű Symposiont is, amelynek Tolnai Ottó a főszerkesztője volt, és amely Magyarországra is eljuttatott valamit e szabadság levegőjéből. A legjelentősebb írók azonnal fölfedezték maguknak ezt a műhelyt, és a legtöbben közülük megfordultak Újvidéken. A látszólagos elszigeteltség és távolság ellenére a délvidéki magyar irodalom erős szálakkal kötődik a magyar nyelvű irodalmakhoz. Így amikor Parti Nagy felveti a kérdést a magyarországi irodalomnak az erdélyi és a vajdasági irodalomhoz fűződő, egészen eltérő (az előbbi irányában bensőséges, az utóbbi iránt jobbára gyanakvó) viszonyáról, válaszában Tolnai Ottó számba veszi az őt az erdélyi irodalomhoz fűző szálakat – Sütő Andrástól Tamás Gáspár Miklósig.

 

Tolnai gondolkodásának nagyvonalú tágassága valamiképp rokon a fent említett multikulturális tágassággal. Ebben a gondolkodásban a formátlanság sem a forma kizáró ellentéteként, hanem inkább sajátos lehetőségeként jelenik meg: meghúzza a magyar regényirodalom nagy formaromboló vonalát Szentkuthy Prae-jétől a Mészöly Családáradásáig és Ottlik Budájáig, sőt, a kései Pilinszkyt övező elutasítás kapcsán egyenesen a nyugatos irodalom diktatúráját emlegeti, ugyanakkor Nemes Nagy Ágnes hátrahagyott töredékeiben mégis a kései Pilinszky esztétikájának a kibontatlanul maradt lehetőségeit fedezi fel. Valószínűleg nem független ettől, hogy a Költő disznózsírból folyton visszatérő szólama az interjúból kinyerhető, desztillálható nagyforma kísértése: „igen, elfele, elnyúlva, eltekeregve, az autorizálást valamiféle, ezt már régebbi interjúk esetében is megfigyeltem, bonyolult visszavonási manőverként értelmezve, Rák-voltom megnyilvánulása, az általam kutuzovi stratégiának nevezett manőverek nagy lehetőségeként élve meg, valamiféle regényességgel, regénnyel áltatva magam”.

 

„Kutuzov, Moszkva nélkül”, mondja Petri György Istenről. Eltekintve attól, hogy a Költő disznózsírból kutuzovi szerzője esetében nem teremtőről, hanem a teremtett dolgokat elrendező (formáló?!) demiurgoszról van szó, a kép pontos. Bevisz minket „hóba, tajgazúgásba”, mi pedig, Napóleon dezertőrjei, követjük örömmel.