hirdetés

Keresztury Tibor: A bebocsáttatás

Részlet a Hűlt helyem című készülő regényből

2017. augusztus 20.

Magához tért, visszajött a mába, túl vagyok hát ezen is. Azt érezte most is, mint amikor két gyűrött papír zsebkendővel megtörölte a kolléga bal füle mellett a fenekét; hogy jöhet bármi – gyógyszer, hipnózis elektrosokk: kéjutazás lesz az mindazokhoz képest, amin most túljutott. Újra látott, értett, olvasott. – Keresztury Tibor Hűlt helyem című, készülő regényéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Hősöm eleddig a végzetesen baljós, tiszta szívből megbánt, megalázó pillanatig egyáltalán nem képzelte el a nővéreket – hogy úgy mondja, nem volt a napi életterve része, hogy kórházi nővérek kinézetén és jellemén gondolkozzon –, ám ettől még a megérkező nővér pontosan olyan volt, mint ahogy az ember a nővéreket elképzeli. Előbb csak a hangja úszott be a szituációba, odakintről nem látszott a fizikai valósága, ám nem is kellett ahhoz a bejárati ajtó üvegablaka által kimetszett képkeretbe beállnia, hogy a jelenet főalakja legyen a másodperc tört része alatt, s hogy a folyosón abban a szúrásban rend legyen. Mi van itten, fiúk-lányok, mi ez a kupleráj – dörrent rájuk érkezőben, s a hangjától vezényszóra balra fordultak a hősömre szegezett fejek. Színház ez vagy kórház. Mentek azon nyomban a rácsos ágyba befele. Leszíjazzam valamelyiket? A betegtársak arcán szavainak hatására azon nyomban kiült a bárgyú tekintetet jégcsákánnyal strukturáló jeges rémület: láthatóan volt fogalmuk arról, hogy ami fel lett itt most vetve, milyen. Egy lépést – de egyszerre, mint a hadseregben – hátralépett az egész kompánia, hogy utat engedjen neki, miközben a bátrabbak kísérletet tettek arra, hogy megmagyarázzák a helyzetet addig is, míg a folyosó végéről döngő lépteivel megérkezik. A legijesztőbb kollégának továbbra is szünet nélkül folyt a nyála, ekképpen a lába elé beszéd közben egy kéttenyérnyi tócsát engedett, ám a hősöm irányába mindeddig képviselt – egy csöppet sem hatástalan – fenyegető bátorságból a nővér látványára egy jó adagnyit visszavett. Jön, jön, jön, jön – lihegte és sisteregte – be akarna jönni, Margit nővér, valaki. Jobb kezével gesztikulált, míg a ballal heves izgalmában magyarázatképpen az ajtóra bökött, miáltal a bokájára hullott a micimackós pizsamagatya. Az akkorra teljesen elgyengült, rogyadozó térdű, félig beszart várakozó meglepődve konstatálta, az égvilágon senkit nem érdekel, hogy premier plánban látszik a fasza. Egy dadogós, vékonybélű, jelenésszerű árnyalak úgy érezte, azonnal pontosítania kell az imént elhangzott mondatot: e-e-eeeegy új, M-M-M-M-Margit nővér, e-e-e-egy ú-ú-ú-új pa-pa-pa-pa-paciens. Áldozat, mondta a hős, hasonlóképp csupán a pontosítás végett, persze csak úgy hangok nélkül, odabent, mert ekkorra teljesen világos volt, hogy hova, mibe keveredett, s ezáltal balgaság lett volna többet várni tőle, s esetleg azt képzelni, hogy akár a legrövidebb, értelemmel bíró verbális közlésre is alkalmas lehet. Nem, nem volt már az események ezen pontján tőle az azonnali elájulás elkerülésén túl egyáltalán semmi egyéb elvárható. Nem volt neki vágya semmi, csak hogy még időben elérje a budit: már orvos sem kellett, épp eleget látott, azt kívánta, maradjon minden ugyanúgy. Tekintve az állapotát inkább csak vicces volt, mint meglepő, hogy azon gondolkozott, ki fog-e innen valaha is élve jutni, miközben még be sem jutott. És amikor az egyre hangosabb kulcscsörgés formájában közeledő pallos a nyaktilóra hajtott fejre már majdnem lecsapott, az odabenti Bosch-festmény vásznáról levált egy alak. A falhoz lapult csoportképből, mint egy macska, villámgyorsan kiugrott egy bomlott tekintetű, szétmarcangolt hálóinges, jórészben fedetlen, zacskónyira fonnyadt mellű, csapzott, csontjaira soványodott, a sejtekig leépült, az egész testében remegő, lyukas, fekete neccharisnyát, bal lábán egy magas sarkú, zárt, alkalmi félcipőt, jobbján egy vietnami papucsot viselő, éppen most delirált, vagy hamarosan deliráló, gennyes kelésekkel, pattanásokkal borított, fogatlan, kortalan illető, s az üvegajtó közepére, húsz centire tőle, eszelős vigyorral, már-már önkívületben, szerelemtől, vágytól izzó képpel, hatalmasat csücsörítve egy vöröslő rúzsfoltot nyomott.

Na, ez az, amit te fogsz lepucolni, Gizike, legyintette meg fonákkal az ajtóhoz érkező százhúsz kilós nővér a festménybe boszorkányos sebességgel visszaugró asszonyt, szivacs a budiban. Elmélyülten keresgélt a kétökölnyi kulcscsomóján, Istenem, ha nem lenne meg. De akkor meg beszarok. Mindegy. Minden mindegy volt már neki akkor: Gizike csókja megadta a kegyelemdöfést. Amikor a pszichiátria ajtaja feltárult, valahol az úgynevezett élet és egyfajta másállapot mezsgyéjén tartózkodott: olyan volt, csak drámaiban, mint a részegségnek az a foka, mikor még nem esel el, visz a láb, de már nem tudod, hova. Nincs már szándék, terv, célirány, ötlet, koncepció, akarat, gondolat, méltóság, öntudat – csak egy a biztos, nem lehet megállni: mint a vakegér, menni kell valahova. Lehetőleg oda, persze, ahol ebben a zavaros, tárgytalan rohanásba oltott, elszánt, nagy menésben sarkcsillagként fénylik további, alkoholtartalmú italok ígérete, ám a hasonlatot le is zárhatjuk ennyivel, lévén hogy a helyszín történetünk esetében semminemű szeszhez fogható értéktartalommal nem kecsegtetett. Nem, hisz ez a hosszúra nyúlt, kiszenvedett bebocsájtatás sokkal inkább ahhoz volt fogható, mint mikor egy lenullázott, tönkrement és reményvesztett ember élete sarkpontján minden mindegy alapon fejest ugrik valamibe, ami akkor is ismeretlen, ha a dolog jellegéről a paraméterek alapján már némi előzetes fogalma lehet. Nos, hősömnek – elárulom –, nem kínáltak túlságosan vonzó perspektívát a fogadtatására felsorakozott, embernek látszó paraméterek, ám a közönynek ezen a szintjén különösebben már az sem viselte meg, amikor a háta mögött bezáruló ajtó csapódása kimondta felette a halálos ítéletet. A főorvos úrhoz jöttem, de előtte vécére is mennék – hallotta a vélhetően általa kibocsájtott, az utolsó szó jogán elrebegett, elhaló sóhajként kiröppenő hangsort, miközben Margit nővér nagytollú vaskulcsa kegyelmet nem ismerő, kemény csuklómozdulattal elzárta mögötte az egyetlen menekülési útvonalat. Fejmozdulatában, amellyel a budi felé intett, benne volt a rendezetlen bérkeretű, keserű nővérsors legalább negyven lehúzott évének minden megaláztatása, bánata. Intése hűvös volt és rezzenetlen, kimért és tárgyszerű, ugyanakkor valami szakszerű és megbízható mélyebb tudást is tartalmazott. S ha e tudásnak halálra vált hősöm felé nem is volt most több kinyerhető üzenete, mint hogy a budit időben elérheti, ez az ígéret per pillanat a felé nyújtott szalmaszállal, a testet öltött boldogsággal, a felfénylő jövővel: egyenesen avval a hírrel volt rangja szerint azonos, hogy a megfeszített feltámadott.

Három fülke, a legelső összehányva, a második foglalt, be van zárva, a harmadikban a kagyló mellett, lent a földön egy láthatóan belőtt, félmeztelen árnyalak üldögél – egyik térde fel van húzva, a másik láb kinyújtva, a fej lecsüng, a pizsama sliccén kilóg a fasza. Esélye sincs, hogy eltegye. Hősöm hevesen öklendezni kezdett, ahogy felidézte azt a vécét most a pamlagon. A hányingerrel együtt jött a hőhullám is, természetesen, meg az avval járó ájulásos tünet, így aztán az utolsó erejéből kézbe vette újra Elisabeth Wurtzel könyvét, noha korábban sem talált benne túl sok örömet. „Egy reggel az ember arra ébred: fél attól, hogy élnie kell", olvasta rémülettel, szívdobogva, várva, hogy jobb legyen, ne kísértse tovább a felidézett bejutási jelenet. De hát, mint azt tudjuk, ez sajnos nem úgy működik, hogy eltervez az ember valamit, oszt' akkor az majd úgy lesz, teljesíti a Jóisten nagy kegyesen neki. Mert hogyha így lenne, akkor jelenleg nem azon ügyködne ez az ember, akit látunk, hogy a hullámzó könyvoldalak futó sorait erőnek erejével fixálja valamiképp annak érdekében, hogy elterelje önmagáról a gondolatait, s ezáltal túlélje ezt az éjszakát valahogy, hanem, teszem azt, egy húszéves, feszes hasú, feltűnően intelligens lánnyal szórakozna valahol, enyhén illuminált állapotban, nem foglalkozva semmivel. A mértékkel fogyasztott, nemes szeszek hatásának az a réges-régen elveszített, mindörökre megszűnt, oly fájdalmas végérvényességgel szertefoszlott felívelő szakasza vezetné habkönnyűen felszabadult lépteit, nem pedig a legnagyobb szorultságban szorongana itt. Lehetne úgy is, hát igen, lehetne – de nincsen úgy: őneki a felívelő alkoholos periódus már mámoros, ámde még épeszű, egyszerre reflektált és aránytalan boldogsága helyett ma esti élménynek ez a budi jutott. Ettől legyél, súgta egy hang röhögve, elragadtatott.

Ha – kérésemre – belegondolnak most abba, pontosabban bemondásra elhiszik, hogy hősömnek egy nyilvános vécé amúgy is minden alkalommal nagy kihívást jelentett, és hosszan tartó, súlyos traumát okozott, könnyűszerrel megérthetik, mivel járt most egyrészt a pszichiátriai környezet, másrészt pedig annak ténye, hogy a legutolsó másodpercben elért vécé egy emberi tényezővel is súlyosbítva volt. Mert noha bámulatos akaraterejét mi sem bizonyítja jobban, mint annak puszta ténye, hogy még mindig élt, azt azért a bejutást abszolválva mégsem lehetett elvárni már tőle, hogy visszatartsa a székletét, csak mert a vécécsésze magasságában, pár centire tőle ott egy narkós úr feje – egy ilyen súlyú feladat megoldása az adott körülmények között egyáltalán nem emberre: istenre volt méretezett. Hősöm pedig nem volt isten – bárhogy is szeretek túlozni, ezt azért már mégsem merném róla kijelenteni –, viszont rettenetes módon kellett kakálnia, ekképpen bárhogy is sajnálta, a legegyszerűbb, biológiai alapokon nyugvó technikai okból kifolyólag nem állt módjában, hogy a fal és a kagyló közé beszorult betegtárs igényeit, érdekeit, emberi jogait, esetleges érzékenységét figyelembe vegye. Bármilyen nagy emberbarát volt különben, ezúttal mindennemű humánus és szolidáris megfontolás nélkül tépte és tolta le magáról a nadrágot, hogy a kagyló fölé guggolva feszítő terhét a fejtől néhány centire a tektonikus földmozgások erejével kitegye. De úgy képzeljék, tényleg, mint egy felfordított vulkánkitörést – még a dédunokák is ezen ámuldoztak volna a vasárnapi ebéd után, ha van nála kamera: milyen hatalmas, milyen lebírhatatlan a természet ereje!, apuka! maga egy eleven csoda!, ám a diliházba, annak is a vécéjébe viszonylag ritkán járnak filmfelvevővel az emberek.

Hősöm számára olyan volt az élmény, mint a legmagasabb rendű szexuális kielégülés, így egyáltalán nem véletlen, hogy felidézésekor újra heves erekciója támadt a pamlagon. Magához tért, visszajött a mába, túl vagyok hát ezen is. Azt érezte most is, mint amikor két gyűrött papír zsebkendővel megtörölte a kolléga bal füle mellett a fenekét; hogy jöhet bármi – gyógyszer, hipnózis elektrosokk: kéjutazás lesz az mindazokhoz képest, amin most túljutott. Újra látott, értett, olvasott. A depressziónak „semmi, de semmi köze nincs az élethez. Az élet során kijut az embernek a szomorúságból, fájdalomból és bánatból is, de ha ez mind a maga idejében következik be, akkor teljesen rendjén való – kellemetlen, de rendjén való. A depresszió egészen más, mert az a totális hiány állapota: nincs érzelem, nincs indulat, nincs harag, nincs érdeklődés. A fájdalom, amit egy jól kifejlett, klinikai depresszió esetén érez az ember, voltaképpen a természetnek azon igyekezete, hogy betöltse az üres teret. Mert maga a súlyosan depressziós személy voltaképpen csak két lábon járó élőhalott."

Élőhalott, kongott a szó, élőhalott. Lassan, nagyon lassan fordított a fejen, élőhalott, s mint ahogy az elképesztő méretű széklet mellett kókadozó, belőtt betegtársra, élőhalott, a láncot meghúzva feltűnés nélkül, élőhalott, anno visszanézett, megpróbálta óvatosan leolvasni, a tévé tetején az óra, nincs érzelem, nincs érdeklődés, mennyit is mutat.

Keresztury Tibor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.