hirdetés

Keresztury Tibor: Komolyan kell venni, mert gyönyörű I.

2017. augusztus 20.

Ez a kettősség meghatározta az egész életemet: a patológián történő eszmélés, az avasi lumpenvilág és a rendkívül igényes kulturális mikroklíma, az engem egyszerre érő nagyon durva és finom, védő, óvó hatások... – Az idén 15 éves Litera Keresztury Tiborral készült, ünnepi nagyvizit-interjújának első részét olvashatják.

hirdetés

JL: No, Tiborom, most a hóhért akasztják, ugye, de azért megpróbáljuk betartani a szabályokat, amit te is elvársz a riportalanyaidtól. Az első részben a Miskolc–Diósgyőr–Debrecen háromszögben kell mozogjunk, az északkelet-magyar világban, amelyet te többször is megénekeltél, de mindig más az élőszó, a visszaemlékező elbeszélés, mint a megformált szöveg. Úgyhogy itt azokról a közvetlen tapasztalatokról kell beszélni, amit nyilván a családi kapcsolatok jelentenek, és azon belül a családi övezet kulturális rétegeiről. A hatásokról. Érdemes szerintem elindulni egészen a kisebb gyermekkortól, hiszen a szövegeid arról tanúskodnak, hogy abból az időből igen élénk élményeket őriz az emlékezet. Tehát még ne szaladjunk előre Tolsztojig, hanem kezdjük a Barátság térrel.

A Magyar–Szovjet–Barátság téren vagyunk, 1962-ben, ami Miskolcnak az Avas-alji részén található, az akkori vigalmi negyed szélén. Épp a pincesornak és a belvárosnak a határa az a ház, ahol lakunk. Egyéves koromban költöztünk oda, addig a Debreceni Egyetem patológiai klinikáján élveztem az életet.

Nagyvizit Keresztury TibornálFotók: Valuska Gábor – A képekre kattintva kinyílik a galéria

JL: Ott volt a bentlakása édesapádnak, ugye?

Igen, ő patológus, anyám meg gyerekorvos volt. Ott kaptak szolgálati lakást, a patológián, a végzésük és összeházasodásuk után. Úgyhogy feleségemmel elég jól egymásra találtunk ebben a vonatkozásban is, tekintve, hogy ő ugyanekkor Intapusztán cseperedett, az Aranyketrecben, egy skizofrén néni vigyázott rá, és az egyik betegápolót Petri Györgynek hívták. Én meg azon a folyosón tettem meg az első lépéseket, ahol az üvegajtós szekrényekben levő dunsztos üvegekben formalinban ázó emberi szervek, embriók, csecsemő-holttestek és egyéb nyalánkságok voltak megtekinthetők. Hangulatilag körülbelül a Ragyogás című filmet képzeljétek el, csak egy patológián. Apám patológus főorvosként, mondjuk így, kontemplatív alkat volt, de úgy is lehet mondani, hogy komoly depresszióval küzdött egész életében. Nagyon jó ember volt, és egyébként esze ágában nem volt az orvosi pályát választani. '46-ban magyar–angol szakra jelentkezett a Debreceni Egyetemre, mert az irodalom érdekelte, de nem indult abban az évben ilyen szak, mert meghalt a professzor a háborúban. Kérdezte, hogy akkor hova lehet jelentkezni, és mutatták neki, hogy a szomszéd szobában, orvosira, és ő azt mondta, hogy az is jó lesz. Így lett orvos; mondhatni a fényes szellők a világot megforgatni akaró türelmetlensége okán. Úgy vettem ki, egész életében volt benne egy keserűség ezzel kapcsolatban, hogy nem az irodalommal foglalkozott, hogy nem a művészetekre tette fel az életét. Ennek következtében nagyon örült, amikor szerény személyemben felbukkant az első ember a családban, aki nem orvos lett. Ez meghatározta az úgynevezett neveltetésemet, mert otthon minden a művészetekről szólt. Nagyon sok festő járt hozzánk, a 60-as években a miskolci művésztelep híres volt arról, hogy az akkori magyar festészetnek, grafikai életnek a krémje oda járt dolgozni telente, a Miskolci Grafikai Biennáléknak is nagy presztízse volt. Amikor kamaszként megkérdeztem, ki volt az a nagyon részeg, büdös bácsi, akinek – ha akartam, ha nem – a térdén kellett rendszeresen lovagolnom, egyfolytában humorizált, ölelgetett, kiderült, hogy Kondor Béla volt az elkövető. Ő is sokszor felbukkant nálunk Csohány Kálmán, Feledy Gyula, Hincz Gyula, Rékassy Csaba és mások társaságában. Apám gyűjtött is képeket. Nem lett jelentős gyűjteménye, de a képzőművészet elemien érdekelte, és nagyon jó ízléssel válogatott. A környezetem, a gyerekkoromnak ez a kettőssége innen lesz érthető, hogy egyrészt ott volt a vigalmi negyed, meg az udvar, amiről egy egész ciklust írtam Miskolc-blues cím alatt, másrészt bent, a lakásban, a bezárt ablakok mögött egy teljesen más világ: egy ötezer kötetes könyvtár, polgári miliő, egy káros szenvedélyektől mentes orvoscsalád. Ez a kettősség meghatározta az egész életemet: a patológián történő eszmélés, az avasi lumpenvilág és a rendkívül igényes kulturális mikroklíma, az engem egyszerre érő nagyon durva és finom, védő, óvó hatások, a családi környezet, ugyebár, ami ellen később természetszerűen következett a lázadás. A gyerekkorom ebben a kettősségben telt el. Nagyon hamar bepillantást nyertem az éjszakai élet rejtelmeibe. Egyelőre még nem fizikailag, hanem az ablakból, mindkét irányba. Ha az udvar fele néztem, akkor vagy épp rendőri intézkedés történt, vagy egyértelmű volt, hogy pillanatokon belül történni fog, ha meg a másik oldalon néztem ki, tömött sorban tántorogtak, bukdácsoltak lefelé az Avasról a népek, hozván a cigánybandákat is magukkal. Mint említettem, az ablakunk alatt kezdődött tulajdonképpen Miskolc belvárosa, és ért véget az Avas, vagyis ez lett a nézeteltérések elrendezésének helyszíne, ott játszották le anyagi vitáikat, s küzdöttek meg a nőkért a derék, bővérű miskolciak. Inspiratív környezet volt, borban nem ismertek tréfát, egyik-másik le lett szúrva, nagy ívben röpködtek a kivert fogak, értékes hegedűk lettek szétverve kopasz fejeken.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

JL: Az Avas akkor még abszolút aktív, pezsgő környezet volt, láttam is róla egy filmet, de most már egy bomlóban lévő világ.

Fantasztikus környezet volt. Egy külön bolygó. Más világ. Nem is értem, életemben egy fürt szőlőt nem láttam az Avason, de mindenkinek volt pincéje és bora, kint üldögéltek a fejek délután négytől pirkadatig a pincék előtt, és fogyasztottak. Állandó konfliktusok egyfelől, másfelől viszont egy hihetetlenül zárt, rezervátumszerű környezet, ahol építészeti csodák voltak láthatóak. Olyan villák épültek ezekre a pincékre a századfordulón, hogy az döbbenetes. Ezek többségét már lebontották az avasi templom környékén.

SZD: Ott van egy temető is, ugye?

Igen, gyönyörű, az ország talán legszebb temetője, Latabár Kálmán van ott eltemetve többek között. Az egész olyan volt, mintha tényleg száz évet visszamentél volna az időben. A figurák is pont olyanok voltak.

JL: Szociológiailag ez hogy nézett ki? Kikből állt a mulatozó lakosság?

Zömükben kétkezi munkásemberek voltak. Ez még nem a telek-parcellázási időszak volt, tehát nem telket vettek az emberek a Bükkben, ahogy 1971-ben mi is, hanem pincét, mármint az italosabbja, vagyis hát a lakosságnak a bor iránt kitüntetett érdeklődést mutató halmaza. A DIGÉP-nek meg a Lenin Kohászati Műveknek a munkássága, nyilván inkább művezetők, a ranglétrán feljebb állók, akik meg tudták fizetni az egyébként fillérekért kapható, lepusztult pincéket. Az egész Avast átfűzte ez a hatalmas pincerendszer. Ez egy teljesen külön világ volt, kurvákkal, romákkal, ahol a miskolciak megpróbálták a szürke hatvanas-hetvenes éveket elszánt módon végigszórakozni. Azt kell mondjam, kísérletük fényes sikerrel járt.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

JL: Törvényen kívüli világként működött?

Abszolút, például rendőr ide emberölést leszámítva nem merészkedett fel. De kettősség volt ebben is, mert közben volt egyfajta békebeli miliője: afféle koccintós, iszogatós, beszélgetős világ. Kizárólag decis poharakba töltögettek a lopóból, és megvitatták a világhelyzetet. Kora estig paradicsomi állapotok uralkodtak abból a szempontból, hogy minden irányból, északról, délről, keletről, nyugatról hegedűszó, énekszó, kurjongatás, önfeledt mulatozás hallatszott, és nem csak hétvégén. Minden nap! Aztán napszálltakor csaknem minden este elfajult valahol a történet – a borital hatása nagyobb mennyiségben benyelve ismeretes. Valami probléma előbb-utóbb lett. Megkínálta, nem kínálta meg. Visszahívta, nem hívta vissza. Köszönt, nem köszönt. Ezekből azért előbb-utóbb problémák keletkeztek, másfelől tényleg az volt az érzése az embernek, hogy az Avason megvalósul mindannyiunk álma, hogy végig lehet kacagni és mulatozni az életet. Az örökös teltház évtizedei...

JL: A család mennyire óvott ettől? Mennyire próbálták befolyásolni, hogy kivel barátkozol?

Nem befolyásolták, hogy kivel barátkozom, eleve szűk volt a kínálat, az udvaron kizárólag értelmi fogyatékos, gyengeelméjű pajtásaim voltak, egyik a gilisztát ette, a másik a homokot szerette nagyon, a harmadiknak patakokban folyt a nyála és hatévesen se tudta megmondani a nevét. Később az Avastól viszont nagyon óvtak. Volt ennek családi előzménye. Az anyai nagyapám, bizonyos Kőrakó Béla, Miskolc vezető újságírója volt, '46-ban ő írta meg a Miskolci Hírlapban az ostromot, Miskolc felszabadulását, meg egyebeket, emellett olyan szintű alkoholista volt, hogy a munkaidő végén lement a Tanácsház téri szerkesztőség alatti borozóba, ott hat órára berúgott, hat óra tízkor a villamos megállt a borozó előtti megállóban, a kalauz kiment, alányúlt, felültette a villamosra, ment három megállót, ahol le kellett szállnia, ott letette, és rágombolta a lódenkabátját a villamosmegálló táblájának az oszlopára, hogy ne a földön üljön, s ne essen el. És nagyika pontban negyed hétkor legombolta. Így telt az élet. Ennek köszönhetően édesanyám tizennyolc éves koráig, amikor a nagypapa meghalt, nem tudott vele érdemben szót váltani, mert nem volt rá alkalom. Nem találkoztak józanon. Ez érthető módon némi averziót azért kivált egy anyában az alkoholtartalmú italokkal szemben.

SZD: Akkor mégis hogy viselték, hogy ilyen környezetben élnek?

Ők ebből nem sokat érzékeltek, becsukták az ablakokat, és élték a világukat, dolgoztak meg olvastak. Maximum nehezményezték, hogy rendszeresen odahugyoznak a lépcsőházajtóba. Az viszont zavarta őket, hogy én ezt a világot szemmel látható érdeklődéssel és izgalommal figyelem, olyannyira, hogy éjszakák sorát töltöttem kisgyerekként az ablaknál. Tehát azt a nyelvet, amit ez a populáció használt, hatéves koromban anyanyelvi szinten beszéltem, kamaszként meg pláne. Tudtam, hogy mik a viszonyok, ismertem az összes cigánynótát, az összes nyelvi fordulatot, amit alkalmaztak, és személyesen ismertem a figurák többségét, akik naponta ott tántorogtak le a szemem előtt. A lakás másik oldalán meg az említett zárt udvar volt, szobakonyhás szükséglakásokkal, ahol meg permanens karnevál, nyelvi tűzijáték ment. Az annyiban érintkezett az Avassal, hogy a mi házunkból az egyik kijárat az Avasra vezetett, a másik kijárat az udvarra, és ezen a lépcsőházon keresztül ment a borforgalmazás. Ez az egész abból a szempontból érdekes, hogy én ebben a kettősségben, ebben a meghatározhatatlan identitásban, ezen a köztes területen éreztem magam sokáig. Mert a másik oldalon ott volt a védett magaskulturális közeg ötezer kötettel, ÉS, Látóhatár-, Kortárs- és Nagyvilág-előfizetéssel, meg azzal, hogy a fontosabb könyvheti könyveket tizenöt éves koromtól apám alapból megvette nekem. Gimnazista koromban annyi volt a dolgom, hogy felírtam húsz vagy harminc kötetcímet, ami érdekelt, és nekem azokat apám hazaszállította. Természetes volt, hogy ezeket én alanyi jogon megkapom. Ebben igazán nagyvonalúak voltak, holott a patológia nem egy paraszolvenciás szakma, nem voltunk gazdagok.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

NG: Mi formálta az érdeklődésedet?

Egy tanár a Földes Ferenc Gimnáziumban. Híres nevelőhely, mások mellett Ficsku Pál pallérozódott ott. Nagyon érdekes egyébként ez a miskolciság, hogy miért kötődöm ennyire Miskolchoz, és hogy miért idegen a mai napig Debrecen, amikor körülbelül húsz-húsz évet éltem mind a két helyen... Megérne egyszer egy misét... Szóval, beírattak a szüleim a gimnáziumba, egyértelmű volt, hogy én is orvos leszek, nem merült fel más, bár egy kicsit gyanús volt ez a sok olvasás. Biológia tagozatra vettek fel, de kopogtatás nélkül belépett az életembe egy városszerte ismert, rettegett magyartanár, Tóth Bertalan, és egy csapásra minden megváltozott. Ez a magyartanár olyan hírhedt figurája volt a miskolci iskolarendszernek, hogy amikor kiderült, hogy fölvették az embert a Földesbe, a szülők sorba álltak kérvényekkel, hogy ne Tóth Bertalan tanítsa a gyereküket. Ráadásul ő lett az osztályfőnökünk. Egy igazi, szenvedélyes, fanatikus vasember volt, aki pillanatok alatt kinyírta az osztálynak azt a részét, amelyiket nem érdekelte az irodalom, vagy nem tudott erre a menetre ráhangolódni. Azokkal irgalmatlan gyűlöletben, harcban állt mindig. Voltunk öten vagy hatan az osztályban, akik viszont fogékonyak voltunk az igére, aminek nagy ára volt, ugyanis innentől egyéb tárgyakkal foglalkozni, vagy – teszem azt – sportolni is csak elvétve, titokban lehetett.

JL: Miközben te aktívan kosaraztál.

Abszolút, heti hét edzésünk volt, és ebből állandó konfliktusok voltak, hogy ne járjak edzésre.

JL: Tényleg?

Igen. Hogy menjek helyette OKTV-re. Az igazi bajok ott kezdődtek, amikor megnyertem az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyt egy Nagy Lászlóról szóló dolgozattal. Onnantól nem volt mese. De úgy képzeljétek el ezeket a gimnáziumi éveket, hogy például a kötelező évi almaszedés úgy zajlott, hogy minden egyes oda- és visszaútra hét napon át irodalmi műsorral kellett készülni. Hogy ez a harmincöt perces vonatút nehogy már léha csacsogással teljen... Fölszálltunk egy nem kupés szerelvényre, és mielőtt elindult volna a vonat, a soros csapatnak elő kellett egy színdarabot, versösszeállítást, műsort adnia. Na, most képzeljétek el a velünk utazó többi osztályt, a tizenhat-tizennyolc éves srácokat, akikkel tele volt a vonat, sörökkel, cigikkel, ahogy ezt nézték... Azok a beszólások... Azok a tekintetek... Rettenetes, megalázó évek voltak. Persze kellett valami fogékonyság, nyilván, de annyira ráizzított, olyan erővel nyomta ránk az irodalmat, hogy harmadiktól kezdve nem volt kérdés, hogy ezzel kell foglalkoznom.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

JL: És ez milyen irányokat, milyen szerzőket jelentett? Nagy Lászlót már mondtad.

Ebben az értelemben csak egy irányzat létezett, Tóth Bertalannál és később az egyetemen is, az akkoriban nép-nemzetinek mondott irodalom. A nép-nemzeti irodalomnak nem a dominanciája, hanem a kizárólagossága. Sosem felejtem el, hogy amikor '77-ben megjelent Sütőnek az Engedjétek hozzám jönni a szavakat! című könyve, akkor beült ez az ember a könyvvel az órára, olvasni kezdte és zokogott. Egy fél évig nem volt másról szó, nem számított a tananyag. Amikor '78-ban meghalt Nagy László, onnantól gyakorlatilag gyászban töltöttük az életet érettségiig. Ebből kurva nagy botrányok voltak folyamatosan, mert a szülők jelentették föl egyfolytában az igazgatónál, mert leszarta a tananyagot, és hogy ilyen, khm, autonóm módszerekkel tanított. Sütő, Nagy László, Csoóri, ezeket olvastuk, ebből kaptunk valami olyan dózist, hogy ma is fáj tőle a fejem... Viszont például Balassiról, Csokonairól, Petőfiről, József Attiláról, Kosztolányiról nem nagyon volt szó a gimnázium négy éve alatt, úgyhogy érettségizni elég nehéz feladatot jelentett, meg kellett tanulni a népi irodalmon kívül eső szeletét a magyar irodalomnak, ami kétségkívül nagyobb volt, mint a népi irodalom.

JL: És ez mennyire volt megszórva a Budapesttel szembeni gyanakvással?

Nem volt politikai, se földrajzi vetülete, szépészeti vetülete volt kizárólag.

JL: Sütőnek azért elkerülhetetlenül volt.

De nem az lett hangsúlyozva.

NG: Édesapád nem örült annak, hogy amire ő vágyott, azt te teljesíted be?

Dehogynem. Később, amikor az első írásaim megjelentek, kivágták őket ollóval. Apám büszke volt, sokat jelentett ez neki.

JL: Vehetjük úgy, hogy a gimnáziumi éveid irodalommal és kosárlabdával teltek?

Igen, abszolút, ez volt a két fő csapás. A kosárlabdaedző is egy Tóth Bertalan-szintű megszállott őrült volt. Megnyertük kétszer az országos középiskolai kosárlabda-bajnokságot, aminek az volt az ára, hogy megvolt a bizonyítványosztás június 16-án, az edzőtábor kezdődött június 17-én, és gyakorlatilag szeptember 1-ig tartott, csekély megszakítással. Hét edzés iskolaidőben, kettő dobóedzés reggel fél héttől nyolcig, és négy délutáni edzés. Így telt a négy év, tulajdonképpen Tóth Bertalannal és Osgyáni Zoltánnal, és kettőjük érthetetlen módon bennem valahogy mégiscsak megfért egymással.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

JL: Másra nem is maradt időd?

Ááá! Matematikával foglalkozni vagy valami másban elmélyülni... Olyan feladatmennyiséget, terheket pakolt arra az öt emberre a Tóth Bertalan... Miután eldőlt, hogy kit lehet bepalizni, már nem foglalkozott a többiekkel, ők kettesekkel átevickéltek. Nekünk folyamatosan írnunk kellett, főként esszéket. Ez megelőlegezte a későbbieket, hisz ez egy kétoldalú dolog volt. Egyrészt nettó szenvedéstörténet egy tizenöt, tizenhat, tizenhét éves gyereknek, másfelől akkora útravalót adott..., nem is az, amit mondott, hanem a szenvedély, ahogy mondta. Az, hogy az irodalom az életednél fontosabb, nem lehet vele viccelni, komolyan kell venni, mert gyönyörű. Rengeteg frusztrációt szereztem, mert ráadásul én voltam az egyik fő kedvence, harmadikban, negyedikben az elsős osztályainak előadásokat kellett tartanom. Mindig kiadta, hogy miből. Akkor már jött Utassy, a Hetek, a Kilencek, Ratkó József, és azokat kellett nekem olvasni mondjuk harmadikban, és arról referálni az elsősöknek, akik erre természetesen magasról szartak, nem érdekelte őket. Tehát rendszeresen belelökött effajta tanítói szerepekbe, meg iskolai ünnepségeken, kinőtt öltönyben, százezer ember előtt is nekem kellett az aktuális verset mondani, pedig utáltam a színpadot már akkor is. Rengeteg megalázó helyzetbe kerültem, de adott egy olyan pakkot, ami egyrészt eldöntötte, hogy magyar szakra fogok menni, másrészt egy máig tartó feeling vagy üzenet, hogy az irodalomnál nincs semmi fontosabb. Lenézte a kosárlabdát, a kollegáival is folyamatosan vitái, konfliktusai voltak, mert annyi anyagot adott, hogy nem tudtuk megtanulni mellette az ő tárgyaikat. Lett egy szerelmi ügye később a gimnáziumban az egyik tanítványával, amiért el is távolították. Legendás alak volt, és nagy diktátor. Sokat köszönhetek neki.

JL: A gimnáziumi években a kapcsolatod azzal az életvilággal, amiről beszéltünk, megszűnt?

Egyre szorosabb lett.

JL: Arra mégiscsak volt időd?

A kíváncsiság meg a vér, tudod. Lassan-lassan magam is elkezdtem fölfele sétálni, néhány tétova lépést a barátokkal azért csak tettünk, hogy ne csupán az ablakból, hanem testközelből is megismerjük, hol élünk. De ami érdekes volt, s ez egy újabb kettősség, ami a mai napig bennem él – ami egyébként a szüleim elvárása is volt, csak humánusabb formában, mint a Tóth Bercinél –, hogy a dolgokat el kell végezni, és utána lehet linkeskedni. Én ekkorra kórosan teljesítménycentrikus lettem, a neveltetésem miatt is, mindent megcsináltam határidőre. Most már lazultam sokat, de az életem meghatározó részében nem volt olyan, hogy elmegyek szórakozni, ha nincs megírva határidőre egy kritika. Ezekben az években vált tudatossá ez az identitás, ez a kettősség. Gyerekkoromban Kondor Béla és a könyvtár volt a két ellenpont, itt meg Tóth Berci meg apám-anyám volt az ellenpont – az avasi érdeklődés és az irodalom kettőssége jól működött. Amikor megnyertem az OKTV-t a Nagy László-dolgozattal, felvételi nélkül felvettek az egyetemre. A magyar mellé a történelmet választottam, mert más nem érdekelt, voltaképpen az se, de valamit kellett. Így lettem magyar–történelem szakos, és bekerültem egy ismerős közegbe, mert az iránytű ugyanarra mutatott Debrecenben, a Görömbei-tanszéken is. Itt kezdődik az életemnek az a szakasza, amikor elkezdtem dacolni evvel az ízléssel.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

JL: Honnan jött ez a konfrontáció és irányváltás?

Az olvasmányok hatására. Érettségi után kezdtem el felfedezni, hogy van más is, Esterházy, Nádas, Petri, Parti Nagy. Őket addig csak folyóiratokból, hírből ismertem, vagy hírből se.

JL: És a könyvheti könyvek, amiket rendeltél?

Azok között már volt néhány, de tizenöt-tizenhat évesen még nem tudtam igazán, mit kell rendelni. Akik érdekesnek tűntek, azokat kértem, és nyilván sok melléfogással válogattam. Tóth Bercinek és Görömbeinek is Czine Mihály volt az istene. Az ő értékrendjükben Esterházy, Hajnóczy vagy Pilinszky csak valahol a periférián létezett.

JL: Volt egyfajta víziód az egyetemre bekerülve? Hogy aztán mihez kezdesz irodalmárként?

Semmi ilyen jellegű tervem nem volt. Azt tudtam, hogy tanár nem akarok lenni, de semmilyen egyéb utat nem láttam magam előtt, mígnem Juhász Bélához nem kerültem szemináriumon. Ő volt a tanszékvezetője a huszadik századi magyar irodalomnak, és ő volt az Alföld akkori főszerkesztője is. Másodéves koromban – nem tudom, mi alapján, mert semmi különösebb teljesítményt nem mutattam fel –szólt, hogy menjek be az Alföldbe, kérjek egy könyvet, és írjak róla recenziót. Bementem, és a kezembe nyomták Simor András Hol van Ariadné? című verseskötetét, hogy erről írjak egy hét alatt három flekket. Voltak már írásgyakorlataim a gimnáziumban Tóth Bercinek köszönhetően, de kritikát írni egy rangos folyóiratnak, amilyennek akkor az Alföld számított, nagy kihívás volt. Megírtam – ez másodévben volt –, és újabb felkérések jöttek, Kalász László verseskötetéről, Héra Zoltánról, ma már nem is ismeri őket senki.

NG: '82-ben járunk kb.?

Valahogy úgy, igen. Amit senki nem akart elvállalni, azt adták a pályakezdőknek, ez logikus döntés, azokon lehet tanulni. Az volt a boldogság, amikor már én kérhettem például Utassy Csillagok árvája című kötetét. Vagy Bakát. Aztán nemhogy írhattam, hanem harmadéves koromban leült velem Juhász Béla, hogy szeretnék-e az Alföld szerkesztője lenni. Meglepő fordulat volt, nem számítottam rá, annál is kevésbé, mert azelőtt egy héttel meg Tamás Attila kérdezte meg, hogy szeretnék-e a tanszéken maradni. Voltam vagy huszonegy éves, harmadéves tudatlan egyetemista, harminc Nagy László-verset biztos el tudtam mondani fejből, meg ismertem Sütőnek az összes pusztakamarási történetét, de azért két ilyen felkérés elég indokolatlannak látszott. Akkor már mentek évente az Irodalmi Napok Debrecenben, jöttek az írók, kezdtem mindenkit megismerni Mészölytől Balassáig, Parti Nagytól Nádasig, Zalántól Esterházyig. Arra gondoltam, hogy közvetlenebb kapcsolatom lehet az irodalommal, ha a szerkesztőséget választom, mint ha az egyetemi karriert, meg egyébként sem volt kedvem a tudományos ranglétrán lépegetni. Nem bántam meg.

JK: Az nem merült fel benned, hogy kereket oldj Budapest felé?

Fölmerült, amikor Emővel összejöttünk az egyetem alatt, harmadévben, pont mikor az Alföldbe hívtak. Emő echte pestiként azt mondta, nyugtassam meg, hogy ha végzünk az egyetemen, egész biztos, hogy felköltözünk Pestre. Megígértem, persze. Ebből lett húsz év Debrecen. Akkor dőlt ez el, mikor elfogadtam az állást az Alföldnél, hiszen ehhez Debrecenben kellett lenni. Az Alföld a non plus ultra volt számomra, egy olyan álom, amire nem is gondoltam. Egy folyóirat-szerkesztő akkor még volt valaki. Na meg napi kapcsolatban lenni a magyar irodalommal...

Nagyvizit Keresztury Tibornál

SZD: Egyébként te voltál katona? Mikor?

Húúú... az nagyon kemény volt... '80-81-ben, tizenegy hónapot Lentiben.

SZD: Tehát még az egyetem előtt.

Igen, előfelvételisként. Úgy volt, hogy felszálltunk Miskolcon egy vonatra vagy ezren, Szolnokon másik ezer, Kecskemét, satöbbi, és mentünk három napig. Amikor a Dunántúlra érkeztünk, mondjuk Nagykanizsára, ott leszállt ötszáz ember, a következő állomáson megint ötszáz, aztán azt vettük észre, hogy ebben az irgalmatlanul hosszú vonatszerelvényben ketten ülünk: én és a Gulyás István nevű későbbi híradós, az M1-en most is műsorvezető. Rajtunk kívül volt még egy hullarészeg tiszt, aki egyszer csak szó szerint azt mondta, hogy szálljanak le a véres gecibe, honvédek, megérkeztek. Azt sem tudtuk, hogy Lenti létezik, azt meg pláne nem, hogy hol van. Megnéztünk éjszaka egy térképet, hogy itt van Miskolc, itt van Lenti, tehát a létező legnagyobb volt a földrajzi távolság. Egy büntetőszázadba érkeztünk, bevezetett minket ez a hullarészeg tiszt a laktanyába, ahol rácsok voltak az ablakokon. Állt ott a kapuban egy tetovált, kétméteres, szintén részeg honvéd, kezet nyújtott, és azt mondta: Cseresznyés vagyok, és már öltem embert. Ez volt az első szó, amit katonaként hallott két ilyen vézna, szemüveges, Tóth Berci által megkezelt alak. Semmi kétség nem volt, hogy igazat mond, a börtönviselteket gyűjtötték itt össze, hogy letöltsék a börtön miatt elmaradt katonai szolgálatukat, és mindenki ilyen harminckét, harmincöt, harminckilenc éves volt, mi meg voltunk tizennyolc évesek. Pokoli erőpróbája volt a létezésnek, reggelig tudnám mesélni, és máig nem tudok rájönni, hogy miért kerültünk mi ketten Lentibe, amikor az összes miskolci haverom normális helyekre került, Ceglédre, Szolnokra, belátható távolságokba. Lentiben egyébként ugyanilyen érthetetlen módon egy évvel később Szilasi László barátom is raboskodott. És ott jött be tulajdonképpen az ital. Valami kellett. Az élet amúgy nem volt nagyon új az Avashoz képest, de brutálisabb. Elképesztő történetek voltak, benne megint a kettősséggel, a viccel, a humorral, meg például azzal a személyes élménnyel, hogy látom, amikor a tolató tanknak két zászlóval integető katonát a falnak nyomja a tank. A hang, ahogy az összes csontja összetörik... Egy csomó borzalmas élmény, állandó riadókészültségben a lengyelországi helyzet miatt.

JL: Valahogy nagyon jellemző, hogy csak érintőlegesen írtál erről, és szóban sem voltál az a katonatörténetekről anekdotázó típus...

Mert mindenben ez a kétpólusúság jön elő. Például az is egyszerre volt vicces, és mélyen megalázó, hogy – mivel tudtam valamennyit németül –, a tizenegy hónapom legtöbb estéje úgy telt, hogy az öreg katonák, akik ugye terrorizálták a fiatalabbakat, filmet néztek valamelyik osztrák csatornán vagy a jugoszláv tévén, én meg ültem egy hokedlin, és fordítottam nekik. De nem érdekelte őket semmi más, csak az, hogy mikor fognak végre baszni. Ment a párbeszéd a filmben egy férfi meg egy nő között, ők hörögtek, ááá, Keresztury, mondjad, mit mond! Mondom, semmi lényegeset. De meg akarja baszni? Nem akarja megbaszni. Lement a filmből öt vagy tíz perc. Akarja már? Fordítsál, kopasz! Nem akarja. Majd szólok, ha akarja. Akkor megsimogatta a nő a férfi arcát. Ááá!!! – ragadták meg a farkukat. Lesz szex? Mondom, nem én vagyok a rendező, bazmeg. Tehát így zajlottak az estéim, amíg a többiek kártyázással múlatták az időt. Ráadásul nekünk, vézna, szemüveges gyerekeknek kellett ezeket a katonákat a vaságyukban fekve beszállítanunk a tévé elé. Vacsora után tévézünk! – mondták. És akkor mentünk. Négyen alig bírtuk el őket vasággyal, mert arra a kis időre már nem keltek fel, nekik már csak hat hónap volt vagy még kevesebb, vágták a centit. Tehát nagyon kemény világ volt, halálesetekkel, gyilkosságokkal, lopásokkal. Apámra nagyon haragudtam, mert mindenki, akinek volt orvosi kapcsolata, megúszhatta, apám meg ezzel a hihetetlen becsületes polgári moráljával azt mondta, hogy ott majd ember leszel, fiam, meg kell ezt is tapasztalni. Ő azt hitte, hogy ez egy normális hely, mármint egy laktanya, nincsenek vadhajtásai. Komolyan megviselte, amikor hallotta a történeteket, de annyira mégse, hogy intézzen valami orvosi papírt, úgyhogy lehúztam a tizenegy hónapot.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

NG: Térjünk vissza az Alföldhöz!

Az Alföld nagy iskola volt, egyszersmind folyamatos viták tárgya, mert tulajdonképpen semmivel nem értettem egyet az akkor uralkodó szerkesztési elvekből, gyakorlatból. Kilenc ember dolgozott akkor ott: Juhász Béla volt a főszerkesztő, Márkus Béla a helyettese, Aczél Géza a versrovat, Imre Laci volt az irodalomtörténet, Fülöp Laci a próza, a Bakó Endre nevű újságíró volt a helyi Kilátó rovat, és Simon Zoli kritikus meg Veliky János történész (már nem emlékszem, ők milyen rovatot vezettek). Én úgynevezett munkatársként kerültem oda, fel voltak sorolva a szerkesztők, és a legalsó sorban az, hogy munkatárs: Keresztury Tibor. De az volt az érdekes, hogy a szerkesztők két kivétellel nem voltak főállásban, az egyetemen tanítottak többnyire, én meg abban voltam, úgyhogy minden levelet nekem kellett megválaszolni.

JL: Volt egy asztalod?

Szobám! Aczél Gézával közösen, később Mészáros Sanyival is. Kéziratot nem vártak egyelőre tőlem, viszont a szerkesztőségi munkának ezt az elég fontos részét, a szerzőkkel való kapcsolattartást, levelezést gyakorlatilag egy az egyben rám hárították. Ott megtanultam egyfelől diplomatikus elutasító leveleket írni, másfelől megválaszolni minden ügyes-bajos kérdést. Akkor léptem egy fokkal feljebb, amikor elkezdhettem szerkeszteni, s egy-egy számba egy-egy másmilyen anyagot be tudtam csempészni. Tehát fokról fokra erősödött a pozícióm a szerkesztőségi vitákon keresztül. Egy Garaczi-vers közlésének például órákig tartó szerkesztőségi vita volt az ára.

JL: Úgy tudom, Esterházy is ott jelent meg először.

Igen, arra el is kezdtek bőszen hivatkozni '90 után a kollegák. Az előbbi példából is látszik egyébként, hogy ha egyetlen vers közlésének ilyen súlya volt, akkor milyen tétje volt magának az irodalomnak. Folyamatosan behívatták a pártközpontba Juhász Bélát, rendszeresen igazoló jelentést kellett írnia egy teljesen ártalmatlan kézirat közlése miatt.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

JL: Mégiscsak ott vagyunk, ahol vagyunk, mármint topográfiailag. Mekkora nyomás nehezedett rátok politikailag?

Abszolút nagy, főleg a lap erdélyi kapcsolatai miatt: zokniban csempészték át a Sütő-drámákat, például az Álomkommandót, de Csoóri-versekből, esszékből is nagy botrány lett. Nem szüntették meg a lapot, de a határán billegett. Görömbei András korábbi eltávolítása is ide tartozott.

NG: Egy Nádas-interjú miatt. Azzal mi volt a baj?

Mondott kemény politikai dolgokat. Görömbeinek volt egy interjúsorozata a nemzedéke tagjaival, annak volt a része ez is. Onnan jött aztán az ötlet, hogy én csináljam meg ezt egy nemzedékkel lejjebb – ebből lett a Félterpeszben című első könyvem, a téglapiros JAK-füzetek utolsó darabjaként –, aztán pedig Szirák csinálta meg ugyanezt az ő nemzedékének az irodalomtörténészeivel vagy kritikusaival. Időközben Aczél Gézában megbízható szövetségest találtam a szerkesztőségen belül. Géza, aki mégiscsak komoly Kassák-kutató, avantgárd-kutató, kitűnő fickó, remek ember és remek költő, látta és belátta, az, hogy a lapnak a népi irodalomra kihegyezett értékrendje – ahol Duba Gyula Vajúdó parasztvilága magasabb polcra került, mint mondjuk a Termelési regény – kissé, khm, aránytalan, és ezt oldani kéne. Az ő támogatásával tudtam aztán fokról fokra a nemzedékemet becsempészni az Alföldbe, és meg kell mondjam, szakmailag ez volt az egyik legüdítőbb, legboldogabb periódusa az életemnek, amikor a Jelenkor mellett az Alföldben jelent meg rendszeresen Szijj, Kemény, Darvasi, Háy, Karafiáth, Borbély Szilárd, Térey, Tóth Krisztina. Itt kezdődött az Alföld átszíneződése, utána már tematikus számot csináltam a 80-as évek irodalmára építve, önállóan, tehát erősödtek a pozícióim. Aztán amikor Juhász Béla helyett Márkus Béla lett a főszerkesztő, megint kicsit nehezebben ment, de akkor került oda Mészáros Sanyi, és Géza mellett lett még egy hasonló gondolkodású szövetségesem. Amikor Géza lett a főszerkesztő, akkor lett igazán szinkronban a lap a friss irodalmi fejleményekkel, onnantól már szemmel látható volt a fordulat. Az új stratégiához Géza kitalált egy remek szót is: profiltisztítás! Húsz évet töltöttem az Alföldben, egy kerek húszast, '86-tól 2006-ig. Amit a szerkesztésről, a kéziratgondozásról tudok, azt ott tanultam meg.

JL: Te olvasási javaslatokat adtál...

Igen, de egy közlés vagy nem közlés az mégiscsak döntés. A szerkesztői státusz abban az időszakban hatalmi pozíció volt. Nehéz volt huszonhárom éves koromban ebben a helyzetben találni magam. Jó volt, hogy előtte volt két-három év, amikor még nem dönthettem, hanem szocializálódtam. Nagyon sokáig volt bennem bizonytalanság, hogy jól döntök, jól választok-e. Az első Kemény-versek még nem voltak olyan kiforrottak, hogy biztosan lehessen tudni. Megérzések, sugallatok, élmények, olvasások nyomán lett az, hogy Keményt szúrtam ki, meg az említetteket.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

NG: Kik voltak, aki a szerkesztőség életéhez kötődtek, rendszeresen bejártak?

Nagyon kevesen. Tar Sándoron meg Borbély Szilárdon kívül alig valaki. Meg persze a sértett helyi dilettánsok.

JL: Meg Csengey.

Igen, Csengey, csak őt valószínűleg azért nem említettem, mert íróként már kiesett a tudatomból. Márkusékhoz meg jöttek folyamatosan erdélyi írók, hozták a kéziratot, vitték a gyógyszereket. Nincs és nem volt olyan erdélyi kismester, akit Márkus Béla nem ismert, aki egyszer leírt egy verset, annak megjegyezte a nevét. Tényleg, fantasztikus, milyen szinten otthon volt az erdélyi irodalomban Bertha Zolival együtt,.. Így teltek az idők, és közben megismertem mindenkit a magyar irodalomból. Pestre jártam akkor már sokat, rendezvényekre, eseményekre, kéziratokért, az Írók Boltjába jöttek a szerzők, gyakran ott is aludtam. Ezek nagyon jó évek voltak, egyrészt megtanultam a szakmát, másrészt domesztikálódtam az irodalomban. És jött a JAK-füzetek szerkesztése Kőrösi Zolival, jött '99-től 2005-ig a Szép versek szerkesztése, az Alföld-könyvek szerkesztése Gézával; így követték egymást a dolgok.

JL: Hogy élted meg a '89-90-es váltást?

A Bálint György Újságíró-iskolában, az egykori MÚOSZ-székházban, ahová kötelező jelleggel beiskoláztak, mivel a folyóirat a Lapkiadó Vállalat felügyelete alá tartozott. Kulturális újságíró szak, az osztály így állt fel: Uj Péter, Albert Györgyi, Radics Péter, Csontos János, Keresztury Tibor és még néhányan. Teljes tudathasadásos tanév volt: a tanári karban egyszerre volt ott Szerdahelyi István, Fekete Sándor és Megyesi Guszti vagy Kovács Zoli.

JL: Budapest és Debrecen között ingáztál? Vagy itt voltál fixen Pesten?

Albérletet fizettek az Orbán téren, luxuskörülmények között laktam, akkor még a Lapkiadó Vállalat a jól kitömött, nagyhatalmú szervek sorába tartozott. Mulatságos, léha, jó év volt a történelmi változások díszletei közt.

JL: Szerkesztői, irodalmi szempontból látsz cezúrát, vagy csak politikai szempontból lehet erről beszélni?

Irodalmi szempontból nem látok ilyet.

 

Folytatjuk!


Jánossy Lajos – Nagy Gabriella – Szekeres Dóra – Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.