hirdetés

Keresztury Tibor: Komolyan kell venni, mert gyönyörű II.

2017. augusztus 20.

Olyan területet szerettem volna találni formailag is, esztétikailag is, ami az enyém, ami karakteres, felismerhető és belakható. Most nem a minőségükről beszélek, de azt hiszem, lett ilyen saját hely. – Az idén 15 éves Litera Keresztury Tiborral készült, ünnepi nagyvizit-interjújának második részét olvashatják.

hirdetés

JL: Mikortól vált szorossá az olvasói, szerkesztői és a monográfusi szereped Petri Györggyel?

Ez nagyjából az Alföldnél történt változásokkal köthető össze, amikor közel kerültem egy csomó olyan esztétikához és emberhez, akik korábban nem voltak a homlokteremben. Petriben az a fajta kettősség fogott meg, amit nem tudok tömörebben megfogalmazni, csak úgy, hogy a rút esztétikája, vagy az alantasnak a felettese. Az volt üdítően felszabadító, az formálta át az ízlésemet, hogy nem minden olyan szépen kizengetett, öblös, veretes. Rohadtul untam már ezt az üzengetős irodalmat, a népi irodalomnak ezt a sorok között olvasó, üzengető esztétikáját, és ennek kontrasztjaként jött a Petri, Hajnóczy, Tar vagy Krasznahorkai iránti érdeklődésem. Addigra megírtam vagy háromszáz kritikát, elsősorban kritikusként üzemeltem szerkesztői tevékenységem mellett, és akkor egyre inkább úgy éreztem, hogy nekem ezzel dolgom van, és hogy Petrin keresztül tudom az irodalomról alkotott úgynevezett nézeteimet a legnagyobb eséllyel kifejteni.

Nagyvizit Keresztury TibornálFotók: Valuska Gábor – A képekre kattintva kinyílik a galéria

NG: A Szövegkijáratokban, ez ugye '92-ben jelent meg a Széphalomnál, a Petri-tanulmány mellett szerepel írás Oraveczről és Szőcs Gézáról is...

Igen. Akkor nekem ezek a szerzők nagyon sokat jelentettek. Zalán, Szőcs Géza, Sziveri, Parti Nagy, Kukorelly, és az idősebbek, Petri, Várady Szabolcs, Tandori, Tolnai. Tehát én átforogtam, hogy úgy mondjam, az ízlésem átrendeződött a középiskolai, egyetemi meg az alföldes évek elejéhez képest. Petriről nem volt csak az a kis Fodor Géza-monográfia, és Szegedy-Maszák fölkért, hogy írjak a kalligramos Tegnap és Ma sorozatba róla kismonográfiát. Kicsit töprengtem, hogy ne Tar legyen-e inkább, végül Petrit vállaltam el. Aztán egyre jobban belebonyolódtam, a téma váratlan kérdések egész sorát vetette fel. Három- vagy négyéves kínkeserves munka volt. Akkoriban voltam a legmélyebben az alkoholban, meg akkor születtek sorra a gyerekeim. Nagy erőfeszítés volt az a munka, de végül elkészült. Petrivel egyébként nem nagyon jártunk össze. Jóban voltunk, de nem egyeztettem vele, nem konzultáltam úgy, ahogy általában a monográfiák készülni szoktak. Amikor pedig összeszedtem a fontosabb esszéimet, tanulmányaimat, kritikáimat a Kételyek korába, meg amikor a Petri-monográfia megjelent – nem egymást követően, de kis időbeli eltéréssel –, nagyjából úgy éreztem, hogy amit tudok, vagy jelenleg gondolok a kortárs magyar irodalomról, a költészetről elsősorban, azt megírtam. És akkor jött a váltás a Narancs felé.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

NG: Egyszer, amikor meglátogattunk, végigvezettél minket Tar Sándor törzshelyein. Petri mellett róla is majdnem írtál monográfiát, meg hát ugye a darab, A te országod – nem véletlen, hogy téged kértek föl erre...

És én csináltam vele az utolsó interjút is életében, éppúgy mint Petrivel...

NG: A lelepleződés után milyen kapcsolatban álltál vele?

Akkorra már nagyon tönkrement, az volt az az időszak, amikor a Tesco gyorséttermébe járt a maradékos tányérokat összeszedni, kitörölni kenyérrel. Emberileg nem bírtam megtenni, hogy ne segítsek neki, vagy legalább mellette álljak, ne tagadjam meg. Az irodalomból ki lett rekesztve, de igazán ott tört el, amikor a Paksiból kiküldték, hogy besúgókkal nem iszunk. Azok az emberek, akikkel húsz éve ugyanannál a bádogpultnál ácsorgott. Bement egyszer, szevasztok, és megfagyott a levegő, besúgókkal nem iszunk... Nem is húsz, inkább negyven év volt ez, ugyanabban a sarokban, ugyanabból a névre szóló fröccsös pohárból, ugyanazokkal. Ekkor akart sokadszor is öngyilkos lenni. Akkortól már nem nagyon tudtam én sem a közelébe férni, mert halálosan szégyellte ezt az egészet, amit csinált.

JL: De azt már láttad, hogy többé-kevésbé menthetetlen.

Persze, idő kérdése volt, ahogy – Isten bocsássa meg – Borbély Szilárdnál is.

JL: Az interjún kívül, ami irányított volt, mit tudtál vele beszélni?

Nehéz volt, mert az utolsó időszakban összezavarodott, folyton összeesküvésről beszélt. Erkölcsileg nem azok voltak a csúcsévei... Eljutott addig, hogy mindenki besúgó volt, de az ő nyakába varrják az egészet, és hogy tudna mesélni. Ebből nemigen lehetett kizökkenteni. De hát nagyon nagy író, és ezen nem változtat semmi.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

FR: Én azon gondolkodtam, hogy ha mondjuk Petri és Tar két ikercsillagként kijelölhető, mi az, ami téged izgat bennük. A személyes írásoknak is megvan az a vonatkozásuk, hogy a személyes egyben politikai is. Annak az erőteljes korszakfestő technikának, ami akár a Reményfutamban is benne van, akár a Petri-, akár a Tar-életműre is jellemző, van valami közössége, és akár szerzői, akár szerkesztői, akár irodalomszervezői szempontból is a nemzedék vagy egy korszak rögzítését látom. Ez, és a személyesnek és a politikainak az egymásra játszatása tudatos?

A politikai helyett inkább közéleti vagy közérzeti – ebben az értelemben fogadom el, amit mondasz. Nem a napi politikáról van tehát szó. A nemzedéki élmény biztosan benne van, de nem szándékos, nem akartam soha a generációm valamiféle szószólója lenni. A közérzetiség főleg a tárcanovellákból kihagyhatatlan, az életemnek a legfontosabb vonatkozásai ebben a műfajban vannak benne igazán. A Magyar Narancsban megjelent szövegekben sokkal inkább nemzedéki volt az attitűd, mint kritikusként vagy irodalomszervezőként, bár kezdetben ott is, a pályakezdéseket, „behajózásokat" igyekeztem megkönnyíteni, segíteni. De amikor már a generációm befutott, úgymond pályára állt, akkor nem működött bennem ilyen, viszonylag erős nemzedéki ihlet. A tatai táborokban talán, mert azok kifejezetten nemzedéki ügyek voltak.

JL: Az a világ, amiről Tar beszél, nagyon rokon a tieddel, csak ő egy oktávval lejjebb beszél. Petriről már beszéltünk, de ha ki kell még emelni néhány nevet, akik hatással voltak rád, és a szépirodalmi pályádon is elindítottak, kit mondanál még?

Krasznahorkait és Hajnóczyt, feltétlenül. Krasznahorkai a Sátántangóval meg a második könyvével, Az ellenállás melankóliájával erősen hatott rám. Bodor Ádám. Tandori. Oravecz. Baka István. Orbán Ottó. Tolnai. Parti Nagy. Sziveri. És – kapaszkodj meg – a költő Szőcs.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

JL: Ha már a hatásokról volt szó, járjuk ezt körbe kritikai, esztétikai szempontból is. Azt hiszem, Balassa nem megkerülhető.

Abszolút.

JL: Rá hogy emlékszel, és mi volt az első érintés, első benyomás, és a későbbiekben hogyan alakult a gondolkodói vagy akár személyes kapcsolatotok?

Az Újholdban Nemes Nagy Ágnes jóvoltából megjelent a Petri-monográfiának egy fejezete. Péter olvasta, és felhívott telefonon. Ez engem teljesen meghatott. Nagyon tiszteltem, de nem volt semmi kapcsolatom vele – még Debrecenben voltam –, azt mondta, menjek föl hozzá. Ebből lett egy rendszeres kapcsolat, beszélgetések a lakásán órákig, éjszakába nyúló piálások. Amit Esterházyék, Petriék hoztak az ízlésembe kontra a népiekkel, azt erősítette meg Balassa az értekező próza területén. És amit még nagyon fontosnak tartok a magam pályája, életútja szempontjából, hogy én valahogy sosem tudtam a szerzőt elválasztani a műtől, pedig állítólag ezt tudni kell. Nekem szerkesztőként, kritikusként baromira fontos volt a személyiség, hogy kiről van szó. Nagyon fontos volt Balassa személyisége, Esterházy személyisége, Petri alkata. Ahogy nem tudok nem magamon átszűrve írni. Én sosem tudnék tizenhetedik századi fikciós prózát írni, ahogy a szerencsésebb alkatú kollégák. Vagy lehet, hogy tudnék, de egyáltalán nem érdekel.

JL: Gondolom, olvasóként sem nagyon érdekel.

Íróként meg egyáltalán nem, ami persze le is szűkíti a lehetőségeket. Csak az érdekel, amiben valamilyen fokig benne vagyok személyesen, tehát ami tapasztalati, és ami ettől még nem feltétlenül realista, direktben feltárulkozó. Balassánál is ez játszott döntő szerepet, a személyisége, a kisugárzása. A személyességen átszűrt szellemi hatás. De itt kell azt is elmondjam, hogy Görömbei Andrásnál jobb embert nem ismertem. Költöztünk az albérletből egy másikba, és professzorként eljött, érted, segített cipelni a szekrényt, a mosógépet, a legnehezebbet választotta, holott akkor már nagyjából semmiben nem értettünk egyet az irodalom területén.

JL: És Debrecen nagy szülöttjével és primadonnájával, Szabó Magdával volt állandó kapcsolatotok?

Nem. Alkalmi volt, küldött kéziratot, néha felbukkant, és általában rögtön összeveszett mindenkivel. Volt valami évfordulós forgatás a szerkesztőségben, figyelem, felvétel, Juhász Béla elkezdett beszélni, az első mondatába beleszólt: az nem úgy volt, Béla! Mindenre máshogy emlékezett.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

NG: És Esterházy?

Esterházy nagyon fontos volt, a lapnak is, az Alföldben publikált először, de személyesen nekem is. Tudom, sok barátja támadt most hirtelen a halála után, de igazi, mély kapcsolat volt közöttünk. Nagyon hiányzik, az országnak is, meg nekem is.

JL: És ő nagyon szerette, amit csinálsz.

A 2000-es karácsonyi ÉS-ben megjelent egy cikke Szűnj! címmel a Reményfutamról – amit beválogatott A szabadság nehéz mámorába is. Ami abban mondva volt, és ahogy... Akkor azt gondoltam, itt akár be is fejezhetem...

JL: A tárcákra, amikkel az írói pályád elindult, felkértek?

Úgy történt, hogy 1993 táján írtam egy cikket a Diósgyőrről. Mármint a DVTK legendás futballcsapatáról.

JL: A Narancsba?

Igen, elküldtem nekik, és azon beszartak. Előkapartak egy régi fényképet a csapatról, megjelent a régi Narancs utolsó oldalán, és ezzel együtt jött a felkérés, hogy írnék-e rendszeresen egotripeket. És akkor írtam, ugye, Para-Kováccsal vetésforgóban négy vagy öt éven át. Igazi reveláció volt: sosem gondoltam magamról, hogy ilyesmiket is tudok. Fel sem merült bennem, hogy a széppróza felé mozduljak el.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

JL: Bátortalanságból, vagy nem volt ambíciód, vagy a kritikai gondolkodás annyira más...

...annyira szerkesztői, kritikusi identitásom volt, hogy föl sem merült, de az sem, hogy van bennem ilyen képesség, vagy hogy egyáltalán valaha is ezt akarom – s főleg hogy tudom – csinálni.

JL: Tehát nem az a kritikus voltál, akiben ott lapul egy frusztrált író?

Nem, abszolút nem.

SZD: És akkor a Diósgyőrről ez az írás hogy született meg?

Valami alkalom előhozta ezeket a régi élményeket, meg kurvára tetszett, ahogy a Narancs elindult, felemelt fejjel, bátran és szabadon, és hogy ilyen színes dolgok is beleférnek. De amikor elküldtem Bojtárnak a Piros az Isten című dolgozatot, egyáltalán nem gondoltam, hogy a kezdete lesz valaminek. El is voltam bizonytalanodva az elején, meg mi az, hogy egotrip...

JL: Miközben írtad, azt érezted, hogy valami felszabadul, valami áttör a vízáteresztő rétegen?

Óriási élmény volt, pontosan fogalmazol, pont ezt éltem át. Az első három írásnak a görcsei után valami felszabadulás, lelki megkönnyebbülés következett. Hogy megtaláltam valamit, ami az enyém, és amiben otthon tudok lenni. Orgazmusszerű állapot volt. Nem is tudod, hogy van benned az a valami, és akkor egyszer csak kijön. Mint mikor a forrásvíz felszakad. Boldog, sűrű és intenzív időszaka volt ez az életemnek, mert miközben ezeket írtam a Narancsba, az ÉS-nél voltam tévékritikus, a Népszabadságnál pedig Varga Lajos Márton hétvégi mellékletében recenzens Reményi Jóskával, Margócsyval és Angyalosival. Megtisztelő volt, hogy ebben a négyes fogatban benne lehetek. Iszonyú teher volt rajtam ennyi melóval, ott volt ez a három sorozat, plusz az Alföld, és akkor voltam a Petri meg a pia sűrűjében is. Mégis felhőtlen boldogság volt megírni azt a közel száz szöveget, maga a munka, a folyamat, amíg írtam, elemi örömöt adott. Azt hiszem, ez átüt a szövegeken is.

JL: Abszolút!

Felszabadító volt, hogy – stilizáltan, de – ki merem magam rakni a placcra. Pedig a tárcanovella egy nagyon kockázatos műfaj, mert ugye micsoda is az voltaképpen: szépirodalom vagy önvallomás? Napló? Élménybeszámoló? Novella vagy rövidpróza? És miközben mindezeken jó filoszként eltöprengtem az elején, azt gondoltam, az anyátok picsáját, nem foglalkozom vele, mondom direktbe, hogy ki vagyok, mi vagyok, átstilizálva, de nem maszkolva magam. A kritikákban, az értekező prózában is átüt valahol az ember személyisége, anélkül nem lehet értekező prózát sem írni, na de kinyitni a szelepet és magamról olyan személyes, testi-lelki dolgokat kitenni a placcra... Mit mondjak, át kellett hozzá törni a szemérmesség korlátait.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

NG: Ez az, amire az elején utaltál, a köztesség.

Igen, ezek az írások is valami köztes helyet keresnek a novella, a tárca, a napló, a rövidpróza és az élménybeszámoló közötti területen. Olyan területet szerettem volna találni formailag is, esztétikailag is, ami az enyém, ami karakteres, felismerhető és belakható. Most nem a minőségükről beszélek, de azt hiszem, lett ilyen saját hely.

SZD: Említetted az alkoholt, ami végigkísérte az életed egy részét. Te ezt meg is írtad, de kendőzetlenül beszélni róla nem gyakori a kortárs irodalomban...

Sokat segített, hogy írtam róla. Terápiás haszonnal is járt. Az ember nehezen kezdi bevallani a gyengeségeit, de akkor azt gondoltam, hogy ezt finomkodva nem lehet, inkább szembenézek vele. Szerencsémre végig ott munkált bennem ugye a neveltetés, apám meg Tóth Berci szelleme, hogy a dolgodat el kell végezni... Addig nem ittam aznap, amíg meg nem írtam, amit kellett.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

JL: Miután megcsináltad a Reményfutamot, de A vaddisznó rokonában és a Bejárat a semmibe című könyvedben is futnak tovább az életrajzi alapanyagból a különböző motívumok és történetek, nem is azt mondom, hogy lassan, nem is radikálisan, de a figyelmed kinyílt előre is. Többé-kevésbé egy retrospektív figyelem ezeknek a tárcáknak a nézőpontja. Utána elkezdtél csinálni olyanokat, amik a közvetlenül megélt, látóhatáron zajló eseményekben keresik a támpontjukat. Ez magától értetődő volt? Mert azt is lehetne gondolni, hogy az ember ezt a tartományt, ami az anyanyelve, kimeríti, eljut a szélére, de utána nem tud továbblépni, mert alapvetően ez az, ami igazán inspirálja. Hogyan zajlott ez a váltás és ez a figyelemelterelés?

Nem akartam egész életemben ugyanarról beszélni. Van még sztorim, de úgy volt, ahogy mondod, egy finom eltolódást akartam a ma felé, az aktuális tapasztalatok irányába, a retrospektív nézőpontot egy kicsit aktualizálni.

JL: És ettől nem tartottál? Kipróbáltad, és úgy érezted, hogy ez a szemlélet és dinamika adaptálható?

Annyira nem vagyok megelégedve ezekkel a későbbi könyveimmel. Érzek elbillenéseket pont emiatt a perspektíva- vagy időpontváltás miatt. Romlékonyabbnak érzem őket, épp az aktualitásuk miatt. Ezért is hagytam abba a Temetés az Ebihalban után ezeknek az írását, és kerültem evvel egy eléggé érdekes vákuumba. Ebbe a vákuumba talált bele nagyon érzékenyen a Forte Társulat, Horváth Csaba felkérése és a Tar Sándor-novellákból és saját prózáimból építkező darab, A te országod visszhangos sikere. Nem volt semmilyen színházi tapasztalatom, drámát nem írtam soha előtte. Nagy felszabadulást adott, hogy ilyen jól fogadták, egy csomó díjat megnyert, a Trafóban vagy tizennégy hónapig volt műsoron. A kérdés az, hogy most hogyan tovább, alkotóilag. Lapul az a sokat emlegetett regény, aminek tulajdonképpen az egyharmada van megírva, az kapcsolódik a korai tárcákhoz erősen, de pont az a része nincs megírva, ami nem kapcsolódik.

JL: Ami nem kapcsolódik, az milyen terület?

Az a mai terület lenne, csak itt merülnek fel azok a kérdések... amik a tárcáknál, csak itt erősebben, mert egy regénynél ez máshogy jön ki, és ennek a megoldásával küzdök. De a cím az fix: Hűlt helyem. Ez az egy megvan. És most, hogy lett időm, azt tervezem, hogy nekifekszem, mert ennyivel még talán tartozom magamnak. Horváth Csaba is felkért egy másik önálló darabra, azt kell mihamarabb megcsinálnom, de aztán csak a regénnyel akarok foglalkozni a MÜPA mellett.

NG: És a darab hol tart?

Még sehol.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

NG: Egyébként észrevetted, hogy prózát írsz, de kritikusként elsősorban lírával foglalkoztál?

Érdekes, ezen sosem gondolkodtam. Egyszerűen jobban érdekeltek, jobban foglalkoztattak azok a poétikai kísérletek, amik akkor mentek a lírában. Az az átrendeződés, amit Petri, Tandori, Oravecz és Tolnai kezdeményezett. Valószínűleg azért, mert sokkal több hozzám közelebb álló szerzőt találtam a lírában, mint a prózában.

NG: Az irodalomtörténészi és kritikusi szemlélettel és pályával később mi lett? Kikopott az életedről?

Egy idő után igen, nagyjából feladtam a kritikus-szerepet, lélekben valahol a Narancs-fordulat idején. Vagy háromszáz kritika, tanulmány után jobban érdekelt ez az új kihívás. Most egy kicsit lelkiismeret-furdalásom is van, hogy nem követem elég naprakészen a fejleményeket, mert önbecsapás, hogy „a mi időnkben" kurva jók voltak a szerzők, Parti Nagy meg Kemény, satöbbi, most meg kik vannak. Nyilván most is megvannak azok a tehetségek, akik majd kifutják magukat. Tehát ezt az öreges dumát a magam részéről nem tartom kósernek. Személyes szerencsém, hogy a Horváth Péter Ösztöndíj kuratóriumi elnökeként évről évre hivatalból el kell a 35 éven aluliak megjelent könyveit olvasnom, s így mégiscsak képben vagyok. E 6000 eurós ösztöndíj életre hívására egyébként kifejezetten büszke vagyok, mert jól tudom, mit jelent a jelenlegi helyzetben egy fiatal szerzőnek egy ilyen – egy hónapos berlini és stuttgarti tartózkodással kiegészülő – jelentős összegű, független támogatás. Ennél csak a főművemre, a családomra vagyok büszkébb: három hibátlan, csillogó eszű és tiszta lelkű, önálló pályára állt gyerek, s egy csodálatos, engem harminc éve elviselni képes, s a felszínen megtartó nő. Volt velem munka pedig, elhihetitek, s most sem permanens méznyalás az élet mellettem neki. Nem puszta szórakozásból lett Ironman meg ultrafutó...

JL: Most Szentendrén éltek, Budapest-közelben. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de a szerkesztői munkával összefüggésben sokat voltál előzőleg is Pesten, az Írók Boltja komoly bázisod lett. Mikor voltál először Budapesten?

Életemben? A Pajtás újság gyerekrejtvényével megnyertem egy jegyet a Ferencváros–Haladás mérkőzésre, és a nagybátyám kivitt az Üllői úti, akkor átadott stadionba. 1–0-ra győzött a Fradi. Óriási élmény volt, akkor ültem először metrón, ez olyan hat-nyolc éves koromban lehetett.

JL: Mennyire volt természetes, éreztél-e magadban ellenállást? Mennyire praktikus dolgok irányítottak?

Sokkal hamarabb meg kellett volna ezt lépni, az az igazság, csak nem mertem az Alföld biztonságát elengedni. Másfelől volt az az ígéretem Emőnek, hogy az első adandó alkalommal elmegyünk innen Debrecenből, mert ő pesti, minden ideköti. Megígértem, ebből lett húsz év. De ez volt a pillanat, amikor már nem volt tovább. Én sem akartam már Debrecenben maradni – azért az hosszú távon nagyon frusztráló, lehúzó hely...

SZD: Mi volt benne mérgező?

A zártsága, a kicsisége, a tunyasága, az a leskelődő, a szomszédot feljelentő cívis mentalitás. A bezárkózás, hogy ez az én telkem, ide ne jöjjön be senki. Én végig éreztem ezt a rossz értelemben puritán, mert gőggel keveredő cívis mentalitást, Emő meg pláne, ő megőrült ettől a nyomasztó légkörtől, ahogy köröz az egyes villamos, ami az egyetlen. Mi Debrecenben is mikrokörnyezetben éltünk, tehát a városba egyetemista korunkban sem mentünk be hónapokig, csak amikor a campusról az állomásra kellett menni, Emőnek pedig nem nagyon voltak barátai ott. Amikor megnyertem a stuttgarti pályázatot, egyértelmű volt, hogy eladjuk a debreceni házat, hogy esély se legyen visszajönni, Stuttgart alatt pedig keresünk Pesten valamit, és így is lett. És akkor megismertem – Lajosom, elsősorban neked köszönhetően – Pest másik arcát is, és kezdtem gyökeret verni. Először féltem tőle egy kicsit, mert ízig-vérig vidéki csávó voltam. Amikor 2002-ben megérkezett a Litera az életembe, akkor dőlt el bennem, hogy Pest felé veszem az irányt, Stuttgart csak a végső lökést, alkalmat adta meg. Nagyon nagy felszabadulás volt mindkettőnknek Pestre költözni.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

JL: És Stuttgart mennyire volt felszabadulás? Hogy elmozdított Debrecenből, az rendben van, de közben öt olyan kultúrdiplomáciai évet töltöttél ott, amiben például a saját munkáidra sok időd nem volt.

Érdekes tapasztalat volt, egy nagy kaland.

JL: Megnyílt ott a világ?

Életemben először öt évet egy velejéig normális országban éltem. Nem turkálóból kellett öltözködnie a családnak, nem voltak anyagi gondjaink, nem kellett rábeszélni a gyereket, hogy ne étterembe, hanem McDonald'sba menjünk. Felszabadító volt megélni, hogy Stuttgartban, Baden-Württembergben senki nem ideges. Senki nem frusztrált, senki nem veszekszik. Ugye ez a jólét, nyilvánvalóan az egzisztenciális kérdések teljes negligálása a sors kegyelménél fogva. Az egész közeg nagy hatással volt rám. Gaál Teklával és Mesés Petivel értelmes dolgokat tudtunk véghezvinni. Egy csomó olyat sikerült csinálnunk, ami ezeknek a külföldi magyar intézeteknek alapból a dolga lenne, de általában nem csinálják. Magas színvonalú magyar kultúrát közvetítettünk a német közönségnek, és ebből nagyon sok lemezszerződés, könyv, koncert, irodalmi est született. Kivittük öt év alatt a magyar kultúra színe-javát, festészetet, komolyzenét, jazzt, irodalmat. Kevésbé volt itthonról látható, de fölöttébb értelmes és hasznos tevékenység volt. A másik része, a diplomataság már nem ízlett annyira: a salátástálak fölött a csipegetés, az ezernyi Grußwort, ami a kulturális attasé munkájának velejárója. Azt nem szerettem. De ezzel együtt is nagy kaland volt, meg egy olyan élettapasztalat – nekem, aki egy számlát nem tudok befizetni, zsigerből utálom a hivatalokat –, lakást találni egy idegen városban, iskolát három gyereknek, adókártyát csináltatni, ami sokat tett hozzám. Az eleje persze irgalmatlan nehéz volt. Egy ötfős családot odatelepíteni, kutyával, öt évre, úgy, hogy igazából azt sem tudod, hova mégy. Nehéz volt, hogy folyamatosan baszogattak minket a minisztériumból, meg a sok adminisztráció, de mindevvel együtt derűs, jó évek voltak. A gyerekeim profitáltak belőle a legtöbbet, azóta is abból élnek, abból a három nyelvből, amit ott elsajátítottak, mert a német mellett angolul és franciául is megtanultak. Igen, jó volt. Értelme is volt, haszna is volt és tapasztalati értéke is volt. Pedig rengeteget vacilláltam – hisz ismertek, tényleg óvatos duhaj vagyok –, hogy menni fog-e ez, kell-e ez nekem...

NG: Ott viszonylag keveset írtál.

Gyakorlatilag semmit. Jelentéseket, de azt sokat. Amikor valami funkcióban, hivatalban, állásban vagyok, az teljesen megöli a másik énemet. Nem tudom az agyamat két pályán futtatni. Vagy itt futtatom, vagy ott. És hát a másik nagyszerű időszaka az életemnek a kétszer közel öt év köztetek a Literával. Az volt a másik, amikor úgy éreztem, hogy jó közegben, a helyemen vagyok, értelmeset csinálunk, és teszünk hozzá valamit a világhoz. Megdöbbentett, most, hogy utána számoltam, hogy a Litera is kétszer öt év volt. Az Alföld húsz, a Litera tíz. És milyen jó volt az a tíz év veletek...

JL: A Művészetek Palotája is egy sikerszéria. Azt mióta csinálod?

Hetedik éve vagyok ott az irodalmi szerkesztő. Jelenleg két sorozatom is fut: az immár hagyományos talk show-szerű zenés irodalmi életmű-estek – ezeket te belülről ismered –, és a Versestek a Müpában című sorozat, ahol kortárs költő válogat és állít össze műsort klasszikusok életművéből, s vetésforgóban négy színház adja hozzá a színészeket és a rendezőt. Percek alatt elfogynak rájuk a jegyek.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

NG: Közös történetünk elmondására nem kérlek, de megemlíteném, hogy a nagyvizit műfaját és nevét, amiben épp benne vagyunk, ha jól emlékszem, te találtad ki annak idején. Mik voltak számodra a legemlékezetesebb pillanatok a Literával?

Hú, Gabikám! Annyi jó volt... A kezdeti bénázás a Műcsarnok tetején abban a tetőtéri kisszobában, ahol rendszeresen bevertem a falba a fejem... A Pulitzer, Amszterdam, az első rendezvények... Ahogy kezdett a Litera ismertté válni... Az első komoly látogatottsági adatok... Az előszilveszterek a zsúfolt Trafóban... A könyvfesztiválok, könyvhetek... A hangulat a szeriben... Ezek a nagyinterjúk, Esterházynál, Eörsinél, Krasznahorkainál... Ki kéne adni őket könyvben. Olyan értékes anyag...

JL: Az a napi kapcsolat, ami a szerkesztőségi munkáid során az irodalomhoz fűzött, és ez nyilván nem az irodalmat minősíti, annyira nem hiányzik már, ugye?

Most úgy érzem, hogy szándékaim ellenére egy kicsit beszorultam ide Szentendrére. Nyitnom kell újra felétek, az irodalom felé, személyesen, fizikailag is, mert most nincs igazán indokom bemenni a városba a müpás munkámon kívül. Ez a MKKE-s kanyar nagyon megviselt. Tévedés volt, közös megegyezéssel ért véget, nem váltottuk be az egymáshoz fűzött reményeket.

NG: Mennyi idő volt az?

Másfél év. Azt hittem, hozzá tudok tenni valamit a dolgokhoz, de igazság szerint egy szakszervezeti bizalmi típusú hivatalnokot igényel az a munka, ráadásul alig van köze az irodalomhoz... Azt gondoltam, a könyvszakmának tudok olyan értelemben segíteni, hogy lobbizhatok értük, s a nagy rendezvényeket, a könyvfesztivált, könyvhetet meg lehet érdemben újítani. De nagyon nehézkes szervezet ez, és meglehetősen csekély a lobbiereje. Egyszerre vannak benne a terjesztők meg a kiadók, egy szervezeten belül a két ellenérdekelt félnek egyszerre kellene védeni az érdekeit. A nagyoknak és a kicsiknek is tökéletesen ellentétesek az érdekei. A könyvhét esetében azt keresztül tudtam vinni, hogy ki nyissa meg, de azon túl az volt a feladatom, hogy a vendéglősöket rávegyem a Vörösmarty téren, hogy húzzák beljebb a teraszt, meg a Főkefével tárgyaltam, hogy garanciát vállalok, hogy az olvasók nem tapossák le a füvet – érted. Meg hogy hol legyen a szemetes konténer. Jogszabályokon kellett (volna) változtatni, törvényjavaslatot fogalmazni, az iparűzési adóról tárgyalni, ilyenek.

Nagyvizit Keresztury Tibornál

JL: És egy ekkora kihagyás nagyon megnehezíti, hogy visszatérj a saját közegedhez, szövegeidhez?

Igen, a stuttgarti öt év után is nehezen ment, most is ezzel küzdök. Meg egyáltalán: hogy ki vagyok, mi vagyok. Az a tíz könyv, amit megírtam, mennyit ér. Így 55 évesen merre induljak tovább. Mennyi van még hátra, mit kéne még elvégeznem, mi volna még a rám váró feladat. Már az is furcsa, nonszensz, egyenesen abszurd, hogy itt most veletek szemben, az asztal másik oldalán ülök... Köztetek, a kérdező szerepében otthonosabban éreztem magam... Hát, így valahogy. Néha nagy, sötét árnyak borulnak rám itt a szentendrei kertben, de aztán mindig kiderül az ég. Tolom a biciklit, amíg az Intéző azt nem mondja, elég.

Jánossy Lajos – Nagy Gabriella – Szekeres Dóra – Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.