Ha nem halogatom annyit annak a különös szilveszternek a megírását, talán minden másképp alakul. Akkor még írhattam volna a Tilos az Á nyitó bulijáról, a 1989-es szilveszterről, valami fikciót ugyan, mert egyáltalán nem maradt meg semmi a fejemben. Ám - és furdal is a lelkiismeret, nem tudván elhessegetni a pillangóeffektus elméletét -, a sors úgy hozta, hogy nem esik jól, még gondolni sem, a régi szép időkre. A minap ugyanis, egy irodalmi főzőcskét követően egyik kedvenc kávéházamban, melyet a volt Tilos az Á egyik alapítója vezet, szkinhedek verték eszméletlenre egy jó barátunkat. A részletekkel nem traktálom a vigalomra vágyó Ó-év búcsúztató olvasót, csak annyit tennék még hozzá, hogy a sértettek szerint - mert ketten is voltak, bár egyikük súlyosabb (testi) sérülés nélkül megúszta -, a verést szalonzsidózás vezette fel, skinhead-szájakból, szabadon, valahogy így:

- Ki kéne nyitni ezt a bort…

- Mivel?

- Egy zsidó fejivel…

Szóval, úgy döntöttem, hogy, nem írom meg a régi szép időket, melyek a mai rossz időkkel együtt keretezhetnék csak történetemet. Miért hagytuk, hogy így legyen, kérdezhetném, de már annyian kérdezték úgyis, hogy hagyom a francba, ünnepélyesen.

Előbányászom inkább a még régebbi múltból ’80 szilveszterének álmatag délelőttjét, mikor a Hold úgy tapadt az Ég kékjére, mint egy félig elnyalt vattacukor.

A vánszorgó időből az év utolsó napján is menetrendszerűen előszivárogó kilátástalanságot megszoktuk már. A legvidámabb barakk ragyogását, a mi életkedvünket nem tudta elapasztani a lelkiismeret kínzó morajlása sem.

Nem hiszem, hogy aludtam volna az ominózus napot megelőző éjszakán. Felmérni persze nem tudtam, mekkora változás előtt állok, ha tudtam volna, talán meg sem kockáztatom azt a bizonyos fellépést, amit akkor még nem is hívhattam ekképp. Nem volt addig semmiféle fellépés az életemben, eltekintve az iskolai, óvodai megpróbáltatásoktól, melyeket, nemes egyszerűséggel az ország apraja-nagyja az ünnepély szóval illetett.

Szürke kordbársonynadrágomat és Kistamás Laci égszínkék kötött pulóverét vettem magamra, mint minden más napon – az isten sem tudta lerimánkodni rólam ezeket az elnyűtt cuccokat. Alkalomadtán még bennük is aludtam. Hideg volt a napsütés ellenére, mikor elindultam barátnőmmel a Szövetség utcai lakásból, ahová legutóbbi költözésem során bevackolódtam. Kis irhabundámat szorosan magamra gombolva – néhány számmal kisebb volt nálam, de én rajongásig ragaszkodtam hozzá – igyekeztem a Margit híd pesti hídfőjénél megbeszélt találkozóra. A bundát egy régebbi karácsonyra kaptam anyáméktól, bizományiban vették, 900 forintért, ami akkoriban is kivételesen jó vételnek számított. Apám minire vágta a kedvemért, s a kifordított maradékból egy éjszaka alatt prémet varrt a kabát csupasz ujjára és gallérjára. Álruhás hercegnőnek éreztem benne magam.

Fel voltunk dobva, vagy le voltunk törve, mindegy is, mert semmin nem változtatott úgyse semmi, ezt zsigerből nyomtuk, ha nem is gondoltuk mindig komolyan.  Indulás előtt hányingerem volt, szerelmemre gondoltam, aki féléve elhagyott, s aki ma este ott lesz – élet, vagy halál. Nem is volt semmi köztünk, ami egymáshoz kötne minket, mondta, miután jól becsajozott. Ölni tudtam volna, de sajna, elsősorban magamat. Éjszaka sírtam, cigiztem, s mikor már elviselhetetlenül fájt a gyomrom, tejet forraltam, s a hideg lakás még hidegebb konyhájában szipogva elszopogattam. Szabad voltam, szellemi szabad. Papír is igazolta, egy cetli a népművelési, szociológiai, és egyéb, alkalmanként változó munkáltató intézeteim pecsétjével, hogy az vagyok. Szellemi szabad, ezzel a cetlivel a zsebemben éltem, utaztam.

Az év utolsó reggelén, az átvirrasztott éjszaka után a jeges szél nekem már meg se kottyant. A legnagyobb télben sem voltam hajlandó sapkát húzni – a lassú halált választottam. A négyessel a Margit hídi hévmegállóig villamosoztunk, ahol a zenekar többi tagjával randiztunk. Zenekar? Még nem volt egyetlen koncertünk sem, úgyhogy, nem is tudom, milyen alapon hívtuk zenekarnak magunkat. Ahogy a HÉV a megálló után a felszínre felfutottunk, váratlanul elárasztott a bizakodás melege. Tömeg volt, ki tudja miért, talán mert akkoriban mindig tömeg volt a járatokon, s csak Budakalász után sikerült leülnünk a kiürült kocsiban. Borosüveggel a kezünkben éltünk, kézről kézre járt a pia, s a zenekar lehetséges nevein vitatkoztunk izgatottan. Még nem dőlt el, hogy Lili Kommandó legyünk-e, vagányul hirdetve a női jelenlétet, vagy a szikár férfiassággal vállalt Kontroll Csoportot válasszuk. Mire Szentendrére érkeztünk, megszületett a döntés: mostantól a társadalmi kísérletek teszt csoportja leszünk. Anti-pszichiátriában utaztunk: Laing, Thomas Szasz, idehaza az Orfeo színházi kommuna pszicho dráma kísérletei. Kerestük az identitásunkat, a csoport többsége az iskolán és munkahelyeken kívül, és nem véletlenül: kiderült, hogy deviánsok vagyunk. Tetszett nekünk ez a státusunk, hogy eltértünk a középszerűen normálistól, hogy, mint valami idegen testet, védekezésiből kilökött magából a paranoiás társadalom. Szegény, szegény rettegő apáink és anyáink, s a többiek, a jóravaló többség, hogy lelkiismeretüket megnyugtassák, elláttak minket egy címkével, miheztartás végett. Jó volt mindezt tudni, jó volt mindezt olyan emberektől megtudni, akik maguk is hasonló cipőben jártak és mégis „vitték valamire”, sőt: a példaképeink voltak. A ránk sütött stigmát, úgy viseltük, jobb híján, mint kitüntetést.

Pomázon a bizottságos Wahorn András házában volt a szilveszteri buli, később, ’91-ben emléktáblát is állítottunk a Kontroll Csoport első fellépésének 10. évfordulóját ünneplendő – éjfélkor volt az ominózus koncert ugyanis. Nem mintha a tábla megmaradt volna… Pomáz akkori, túlbuzgó polgármestere, miután Wahornékat, mint jogtalan, bár jóhiszemű házbitorlókat kipaterolta, a táblánkat is hagyta leverni, az új tulajdonos ízlését a közösség hagyományőrző készségének elébe helyezve.

Mindeközben, azaz történetem idején, Wahornéknál, benn, a szobákban egyre többen gyűltek, barátok, ismerősök, ismeretlenek, a házibulik korabeli hősei. Traccs partik alakultak a hatalmasan dagadó családi bútorok közé szorult tenyérnyi helyeken, a székek és a vendégek lábai alatt a két aprócska Wahorn - palánta játszadozott a különös naptól felajzva. A lányok csábítóak voltak a tűsarkúikban, az ecseris, csili-vili cuccaikban, a harisnyás combokon felszaladtak a férfiszemek odáig, ahonnan tovább már csak a férfikezek jutottak a sötét, félreeső zugokban. Bolyongtam ide-oda, egyik szobáról a másikra, ittam, és egyre idegesebb lettem, mert titokban valakire vártam. A volt pasim, szerelmem nem volt sehol. Az ő zenekaruk is játszani fog, tiszta sor, hogy mindjárt itt lesz – ha addig élek is! A volt pasim… a volt pasim az URH énekeseként a jelenlegi csajával érkezett. A szívembe, mint kibe tőrt szúrtak, úgy hasított a fájdalom. Az a nő…! Szép nem volt, de izgatóan eleven, s a pesti slepp, a sleppek sleppjének primadonnájaként korzózott a városban, mivel, hogy Párizsból frissen érkezett. Jó nő volt, ami én tutira nem voltam, plusz emigráns is, úgyhogy, nem tudom, miben reménykedtem még egyáltalán. A Trabant zenekar is a tenyerén hordozta, szerintem a bosszantásomra, mivel az egyik trabantossal szomorú véget ért egy liezonom.

- Nézd…annak a nőnek karvaly keze van! - súgta elborzadva a barátnőm, a kákán is csomót keresők vigaszával terelve el figyelmemet a lényegről. Haha! Enyhe túlzással, de kellő rosszmájúsággal így is lehetett látni a hatalmasra növesztett piros körmöket. A nőnek, mert nő volt, kétségtelen, nem olyan szedett-vedett izé, mint én, szóval a nagybetűs Nőnek, ráadásul, a seggét verdeste a fekete haja. „Mint Ági mamának a képeken” -, gondoltam reményt vesztve, hisz’ a hülye is tudja, minden pasi az anyjához hasonlót választ. A karvalykarmú hajzuhatagja külön pontveszteség, nem beszélve a nagyon, de nagyon testhezálló, fekete bőrnacijáról, amiről idehaza álmodni sem lehet! Mit volt mit tenni, ajtók, szekrények, öles és nyeszlett vállak mögé bújva feszengtem a szürkére kopott kordbársonyomban. A Nő alig ért a pasim, azaz a volt pasim válláig, tulajdonképpen elfért a hóna alatt, ami szemmel láthatólag, kapóra is jött neki: ki sem mászott onnan egész este, legfeljebb, mikor felágaskodott, hogy a száját vérszívó csókra nyújtsa…nagyjából egyfolytában. Lassan mászott éjfélig az utolsó óra, legszívesebben hazaszaladtam volna, ha lett volna hova: a barátnőm lakása várt csak, húsz kilométernyi távolságban, halálos hideggel „csalogatva”. Valakik persze nekem is tették volna a szépet, de én meg sem hallottam a hangjukat. Mint egy kém, úgy kúsztam szobáról szobára, bujkálva és leskelődve, fúj! Utáltam magam. A zsivaj és a hancúr kezdett a tetőfokára hágni, itt-ott már egymásba tekeredtek a végtagok, hogy még inkább senkinek és semminek érezzem magam. A szürke kordbársony nadrágomban. A fülemet a nagy nap alkalmából, azon a délelőttön, otthon, a Szövetség utcai lakásban egy forró tűvel átszúrta a barátnőm. Akár egy punknak. Fekete cérnát húzott bele, s egy kis fekete üveggyöngyöt függesztett rája.

- Csak az egyiket! – tiltakoztam, mikor a másik fülemet is majdnem kezelésbe vette. - Egyet meghagyok az eredeti állapotban, ahogyan megszülettem, érintetlenül!

Nem igaz, hogy nem fáj a fül  átszúrás, úgyhogy, máig is csak az egyik fülemben hordok ezt, azt, vagy semmit, mert az egész csöppet sem érdekelt soha. Akkor sem. És mégis, mindenki csodájára járt a frissen átszúrt fél-fülemnek, a fekete cérnán lifegő fekete kőnek, és egyáltalán, az egész abszurd ötletnek. Aznap a szívem mélyéig punknak éreztem magam. Elismerő pillantások nyaldosták hát szexin megcsonkított testemet, de mindhiába: a magam részéről egy szánalmas szürkeségkupacot alakítottam. Egy elhajított vacakot, sőt, annál is vacakabbat, akin átnéznek, átlépnek, tán még belé is rúgnak azok, azaz az, akiktől a kupac mélyén nyöszörögve egyetlen szemvillanásra vágytam. Pánikba estem: menekülhetnék tört rám, mint a fogorvosnál, tízévesen. Próbáltam elslisszolni, már épp az apám kéznyomától áldott kis bundámat szorongattam, mikor valaki kirángatott a fészerbe, a Bizottság próbatermébe, az ünnepélyes koncerthallba. Nyakamban a máskor kackiásnak tetsző, ám most nevetségesen gyermeteg piros kendőcskémmel baromira szerencsétlennek éreztem magam. Egy elsuhanó tükörben megpillantottam szürkére kopott, kitérdelt kordbársonynadrágomat, meg a kikönyökölt kék pulcsit, s legfelül a dauerolt rövidke hajjal keretezett, penészzöld arcomat… „Honnan került ez az ember ide?” - de az a hang már nem hozzám tartozott. Én már különben is csak voltam, aki vagyok: a dobok elé feszülő asztráltestem egy harsány ordítással elszabadította magát. A karnyújtásnyira dülöngélő részeg társaság, a közönség megdermedt, tán ki is józanodott az iszonyatos hangtól. Mikor felismertem az arcom előtt egymásba kapaszkodva álló párt, asszem’ megvilágosodtam. A volt pasim épp egy elsöprő hosszúságú csókkal adózott az új csajának, mikor felüvöltöttem. Torkom szakadtából, bele a csók közepébe, mint egy megsebzett állat. „If i get some marijuana, i go kiss this fucking town/ i go kiss this fucking town, and everyone will die!”, csak így, tört angolsággal. A kés, amit a szerelmesek szívébe szántam, megállt a levegőben. A kép kimerevedett, s az óta is itt lebeg előttem. Döbbenet és rajongás lángja gyúlt a szemekben, mint több tucatnyi apró, lüktető lidérc, szerelmem pedig türelmetlen ujjakkal fejtette le magáról a volt nője vöröslő karvalykarmait. A siker elsöprő volt, a nő kétségbeesett menekülőre fogta, magával cibálva szerelmemet, akit immár egy pillantásra sem méltattam. Úgyis tudtam, hogy mi lesz - az lett! Mindegy volt, hogy egy perc, vagy egy óra, vagy egy nap, vagy egy hét, vagy egy hónap múlva, egy másik Életben…. Pont egy hónap múlva rúgta ki szerelmem a (volt) csaját.

- Mindenki a maga eszközével szánt, vet és arat - bölcselkedett Dixi hazafelé a Héven, hajnaltájban, a farkasordító hidegben. Mindig nekem drukkolt a szívügyekben ugyanis. William, a kongás fiú elégedetten kontrázott hangszerén, mely nagyjából hozzánőtt, vagy inkább hozzáfagyott.

- A férfiak kora lejárt – kiáltottam kacéran a Buda felé tartó Menyhárt Jenő után, mintegy megtáltosodva -, mostantól nők rúgnak majd abba a labdába!

- Majd meglátjuk… egyébként melyikbe is? - kérdezte a sztár szórakozottan, legalább is én annak éreztem, s kissé csalódottan, életem első nagy dobása után a Margithídi HÉV-megállóban.

Kábé heten mentünk tovább, át a hídon, a súlyos mínuszoknak fittyet hányva 1981hajnalán, végig a nagykörúton, pezsgősüvegeink maradékát az ég felé rázva. A Szövetség utcai lakásban azon az éjjelen nekem csak a csupasz parketten jutott hely, alvásra. Az ajtó alatt besüvítető jeges fuvallattal kis irhakabátomba bújva dacoltam – hiába. Azóta is megérzi a bal vállam az időjárás változásait.  Az újév reggelének első néhány óráját fogvacogva vészeltem át. A nagyjából forgolódással töltött időben arra koncentráltam, hogy minél kisebbre gömbölyítsem újjászületett testemet. Mikor végleg magamhoz tértem, William kongázása festette alá Dixi hexameterben előadott monológját.

- Az új évtized lángos csillagát dícsérte, de engem az egészből, momentán, csak lángos érdekelt – tette hozzá a kopott kordbársonynadrágos lány, aki a kikönyökölt kék pulcsijában tisztára úgy festett, mintha valakinek az elfelejtett álma lenne.