hirdetés

Keretet hirdet a Litera, avagy mit olvassunk a foci-vb alatt?

2018. június 20.

Négy év után, idén újra egy hónapon keresztül minden a fociról szól. Ám mit csináljon az ember, ha már unja a meccsek utáni elemzéseket, reklámokat? Olvasson! Az alábbiakban a Litera labdarúgó-világbajnokságra behívott, ötkönyves világválogatott-keretét mutatjuk be.

hirdetés

Négy év után a délutánokat újra valami furcsa csönd üli meg. Az utcák néhol kihaltnak tűnnek, közben csak apróbb fújtatások, felsóhajtások szivárognak ki a tömött kocsmákból. A játszóterek üresek maradnak. Újra itt a foci-vb. És ha foci-vb akkor a németeknek biztos nem szurkolunk, ’54 óta sosem, és másnak sem. Mert csak egy számít: „Ne a jobb nyerjen, hanem mi!”. Ez pedig idén sem fog összejönni, és ki tudja egyáltalán mikor? Ám közel sem ilyen egyszerű az egész, mert „a futball problémái a világ problémái”, így az irodalomé is. Ha válogatottunk nem is, de könyvválogatottunk annál pontosabban játssza a nyelvi tikitakát. És ekkor Kőrösi hirtelen Esterházyra ível, hogy azt rajzolni sem lehetne szebben. Neki pedig ragad a lába a pettyes a lábához, nem lehet elvenni tőle, hidegvérrel cselezi ki a kapust, és lazán a kapuba lövi. Mintha csak Puskást látnánk a Wembleyben. Következzenek a „játékosok”.

A következő könyveket ajánljuk kolbászsütéshez, félidei sörszürcsölés mellé.

A sweeper-keeper:

Ez a könyv nem a fociról szól, nem csak, de a foci sem kizárólag a fociról szól. A címe viszont olyan elemi bölcsességről árulkodik, hogy Peter Handke A kapus félelme a tizenegyesnél című kisregénye biztos kezdő a csapatban. A kapusok őrültek. Mármint nem a hagyományos focistafából vannak faragva. Elég, ha csak Manuel Neuer kifutásaira gondolunk a brazíliai vb-n. Gyerekfejjel az egyik nagy bölcsesség, amit az ember megtanul a fociról, hogy a büntetőt nem lehet fogni, csak rosszul rúgni. Ez különösen fáj, főleg ha az ember kapus pozícióban találja meg az ő helyét, annál is jobban, ha ez akkor jut eszébe, amikor a vonalon áll. Nem érdemes ebbe a témába belemenni. Ez a tipikus iskolaudvari fiúviták tárgya. A büntető tényleg az igazság pillanata, nem csodálom, hogy C. Ronaldo is annyit fújtatott a spanyolok ellen valamelyik nap. A bukás és a dicsőség pillanata, a pszichikai hadviselés döntő csatája. Josef Bloch is az ítéletvégrehajtás ezen pillanatában találja magát. Josef Bloch szerelőt, egykori ismert futballkapust egy nap elbocsátják az állásából, és ő szembetalálja magát az igazság e pillanatával: a világ leplezetlenül megmutatkozó értelmetlenségével.

 

A rutinos:

Kőrösi Zoltán Az utolsó meccs (történetek a titkos magyar focikönyvből) című könyve olyan, mint egy rutinos hátvéd. Az a játékos, aki nem most kezdte, de nem is tegnap. Ő még látta a régi zseniket. Látta Albertet végigcirógatni a labdát a pályán. Tanúja volt a totális futball felemelkedésének és bukásának. Azt, hogy Irapuatóban egyszerűen elfordultak tőlünk a fociistenek. Védő létére is rengeteg kilométer van a lábaiban, és megjárta már a legtöbb topligát, de a nagy dobás valamiért mindig elmaradt. Kicselezhetetlen, ismeri a csatárok eszejárását, ám ő is védtelen a legmegalázóbb csellel szemben. Ő az, akire valószínűleg meccs közben a kommentátor azt mondja, hogy: „Lassan inkább már edző, mint játékos”. Tudása, tapasztalata kifogásolhatatlan, túl sok hideg esős éjszakát élt már meg reflektorfényben, de a szenvedély még mindig hajtja. Karizmatikus, mégis földhöz ragadt, ezért mindenki kedvence, és ha elvétve egy sörözőbe téved, akkor két kevert között ikonikus mondatokat ejt el, például arról, milyen is hóban játszani. „Vannak, akik szerint aki hóban focizik, az másfél óra alatt sokkal több bölcsességet érez meg a test és a lélek kettősségéről, az emberi akarat végességéről és a kiszámíthatatlan sorsfordulatokról, mintha ugyanezen idő alatt Marcus Aurelius hátrahagyott írásait lapozgatná”. Kőrösi Zoltán könyve a teljességre tör. Minden egyes novella akár egy hajszálpontosan kijátszott gól is lehetne, amelyhez Burger Barna fotói adják az asszisztot.

 

A bunkó bekk:

Philipp Winkler főszereplője, Heiko Kolbe az, akinek magyar alteregójával semmiképp sem akarunk találkozni a M4-en, amikor összecsap a két örök rivális. Heiko Kolbéból labdarúgó lett volna valaha, a Hannover 96 Javier Mascheranót meghazudtoló shittalkere, aki a kapott sárga után is menne még pofázni a bíróhoz. Sajnos Heikóból nem lett profi labdarúgó, csak egy lecsúszott pitiáner bűnöző, aki városszéli erdőkben leszámolásokat szervez az épp soron következő Bundesliga-csapat ultráival. A könyv erőssége pedig ebben az egyedi perspektívában rejlik. A Hool német fülszövegében az olvasó rögtön egy markáns mondattal találkozik. Mindenkinek két családja van. Egy, amelyikbe beleszületik, és egy, amelyik mellett elkötelezi magát. Heiko Kolbe keményfiú, ám a sárga-kék foltok, a hegek alatt ott lakozik a reménytelen romantikus, aki az élet minden terén alulmarad, hétköznapjait átszenvedi, és az egyedüli mentsvárát már csak a fiúk jelentik. Viszont a fiúkért és a megmentő adrenalinlöketért mindent. Az adrenalinlöket, amely az ellenfél/ellenség roppanó, kiakadó állkapcsainak hallatára elárasztja a vénákat. Philipp Winkler elsőkönyvesként felkerült a 2016-os Német Könyvdíj shortlistjére. A Hool számtalan beszélgetés tárgya lett, és a kritika is dicsérte. Főleg az egyedi témát, a nagyon is személyes hangvételt, és az addig szokatlan perspektívát méltatták. A kérdést, hogy mennyi Heiko Kolbe van Philipp Winklerben, vagy fordítva, teljes homály fedi. A Hool viszont egy nagyon jó esettanulmány a futball fel nem térképezett szögleteiből. Sajnos magyarul még nem olvasható.

Az irányító:

Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére című könyve minden értelemben kitűnik. Ez a könyv ugyanis több, mint egy utazás a focipálya azon mágikus részére, amit az angol csak „the boxnak” nevez, és ahol kezezésért büntető, a csúnya belépőért piros lap jár. Az elbeszélő, aki saját bevallása szerint előbb volt focista, mint olvasó, utazgat, hol Magyarországon, hol Németországban, hol egyedül, hol társaságban. Közben poros grundokra látogat, tapasztaltan szotyolázik és fröccsöt iszik. Néha sört, de az akkor sajnos meleg, és „a meleg sör az emberiség talán legnagyobb merénylete önmaga ellen”. Az elbeszélő bölcsebb és tapasztaltabb annál – a negyed-, ötödosztály az életre neveli az embert –, hogy fennakadjon ilyesmin. Ezek olyanok, mint a lelátóról bedobott megjegyzések. A foci sokkal több, mint Garry Lineker frappánsnak tűnő mondata. És amúgy sem mindig a németek nyernek a végén. „A futball problémái a világ problémái”, és ezt az elbeszélő is nagyon jól tudja. Ebből a kegyes gerdmülleri pozícióból, a holland védőket teljesen megbabonázva, mindent szabad. Ennek a függvényében látjuk elénk tárulni a világtörténelem viharos korszakait, a magyar közelmúltat. Lelepleződik a bíró személyének rejtélyes metafizikája, és hogy miért csuklanak annyit szegény anyai felmenői. Az is, hogy miért legalább akkora nemzeti trauma a berni döntő, mint Trianon. Továbbá, hogy a német újraegyesülésnek igenis vannak hátulütői, mert már soha többet nem lesznek a Balatonon „endékás csajok”. Ha valaki, akkor biztos ő viseli a tízes számot, mert nem csak pályán tanúsított helyzetfelismerése, játékintelligenciája utánozhatatlan, de a pálya mellett is példakép. Ő az, aki megállja a helyét öltönyben Puskás, Di Stefano mellett, de irigylésre méltóan át tudja sörözni az éjszakát Maradonával egy nápolyi zugkocsmában. Ő az, akit kommentátori bemondás nélkül is felismer az ember a pályán.

A hamis kilences:

A hamis kilencesben az a szép, hogy valahol mi találtuk fel, tökéletesítettük, majd a végén szépen magára is hagytuk. Ez volt az a rafinált poszt, amely végül Hidegkuti mesterhármasávál küldte padlóra az angolokat a Wembleyben. Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című kötete a magyar futball egyik kultikus kilenceséről szól, és emellett persze még sok minden másról. Én sosem láttam Törőcsik Andrást, az Újpest klasszisát játszani, így nehéz dicsérni, kritizálni, vagy bármit mondani, de amit olvastam, vagy legendákból hallottam, mindent megalapoz. A kiszámíthatatlansága, technikája, és az a csakazértis dac, hogy nem oda passzolt, ahova logikusnak tűnt volna, hanem egy harmadik megoldást választott, ezzel teljesen megborítva a védelmet, mégis elképesztő. Valamiért a meg nem értett magyar George Bestet láttam benne, az összes tragédiával együtt. Egressy regénye nem csak Törőről szól, hanem egyben a felnövésről, az elengedésről és a szembesülésről. Arról, hogy gyerekkori hőseink is, még ha a pályán varázsoltak is, ugyanolyan emberek, mint mi. A lelki keresztszalag szakadásáról, amely sokszor bizonytalan időre kiüti az embert, és a legprofibb kezeléssel sem lesz már a régi. Az ilyenekbe sajdul bele az ember lelke csak igazán. 

Címlapkép: Vintage.es


Molnár Csongor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.