hirdetés

Kertész Imre: Az angol lobogó – Danyi Zoltán választása

2018. március 23.

Kertész Imre nem torzít, nem hazudik, vagy legalábbis mindent megtesz annak érdekében, hogy ne kelljen hazudnia. – Február 18-ától kilenc héten át kilenc író válogat a magyar próza remekei közül 1825-től 2016-ig. Ma Danyi Zoltán választását közöljük, a szerző kommentárjával.

hirdetés

Kertész Imre szövegét választom, mert olyan ez a szöveg, mint a kő. Vannak szövegek, amelyek több mindent akarnak elmondani egyszerre, és ettől a szerkezetük olyan réteges, olyan lemezes lesz, mint a palakő. Ha valami bonyolult, ha a dolgok egymásra torlódnak, ha nem lehet tudni biztosan, hogy mi az, ami van, akkor éppen ezt a bonyolultságot, ezt az egymásra torlódást, ezt a bizonytalanságot kell megmutatnom, mert ha nem ezt mutatom, ha bármit leegyszerűsítek, akkor valószínűleg torzítok. Kertész Imre nem torzít, nem hazudik, vagy legalábbis mindent megtesz annak érdekében, hogy ne kelljen hazudnia. Ezért választom ezt a szöveget a próza ünnepére.

Danyi Zoltán

Kertész Imre: Az angol lobogó (részlet)

Ha most netalán mégiscsak el akarnám mondani az angol lobogó történetét, amint erre néhány napja - vagy hónapja - egy baráti társaságban buzdítottak, akkor meg kellene említenem azt az olvasmányomat, amely engem először tanított az angol lobogó, mondjuk így: fogcsikorgató csodálására, el kellene mondanom akkori olvasmányaimat, olvasási szenvedélyemet, azt, hogy ez miből táplálkozott, milyen véletlenszerűségeken múlott - mint egyébként minden, amiben az idő múltával akár a végzet következetességét, akár a végzet értelmetlenségét, de mindenképpen a végzetünket ismerjük fel -, el kellene mondanom, hogy ez a szenvedély mikor kezdődött és végül hová juttatott, egyszóval majdnem az egész életemet el kellene mondanom. És mivel ez lehetetlen, nemcsak a szükséges idő, de a kellő ismeretek híján is, mert ugyan ki mondhatná el magáról, hogy ama néhány megtévesztő ismeret birtokában, amit az életéről ismerni vél, mindjárt az életét, ezt a számára - és leginkább az ő számára - merőben ismeretlen folyamatot, lefolyást és kimenetelt (exit vagy exitus) is ismeri, így valószínűleg a leghelyesebb lenne az angol lobogó történetét Richard Wagnerrel kezdenem. És noha Richard Wagner, akár egy konzekvens vezérmotívum, sejtelmes biztonsággal egyenes úton elvezetne az angol lobogóig, magát Richard Wagnert azonban a szerkesztőségnél kellene kezdenem. Ez a szerkesztőség ma már nem létezik, mint ahogy rég nem létezik már a ház sem, amelyben ez az egykori szerkesztőség az én számomra akkoriban (hogy pontos legyek: a háború után három évvel) egy ideig még nagyon is létezett - ez a sötét folyosókkal, poros zegzugokkal, dohányfüstös, csupasz égők világította apró szobákkal, telefoncsöngésekkel, ordításokkal, írógépek gyorstüzelő ágyúropogásával teli, futó izgalmakkal, tartós szorongásokkal, változó hangulatokkal, majd a változatlan s mind változatlanabb, mintegy a zegzugokból előbújó s aztán mindenre rátelepedő félelemmel teli, immár régóta nem réges-régi szerkesztőségeket idéző egykori szerkesztőség, ahová nekem akkoriban, egy bizonyos gyötrelmesen korai időpontban, mondjuk minden reggel hét órára be kellett mennem. Miféle reményekkel vajon? - töprengtem hangosan és nyilvánosan a baráti társaságban, amely engem az angol lobogó történetének elbeszélésére buzdított. Azt a fiatalembert (húszéves lehetett), akit, az érzékcsalódás folytán, amelynek mindannyian ki vagyunk szolgáltatva, akkor a legsajátabb énemnek hittem és érzékeltem, ma úgy látom, mint egy filmen; s ebben alighanem befolyásol, hogy ő maga - vagy én magam - is valahogy úgy látta (láttam) magát (magamat), mint egy filmen. Másfelől kétségkívül ez teszi elmondhatóvá ezt a történetet, amely különben, mint minden történet, elmondhatatlan, vagyis nem is történet, s amit ha ilyenformán mégis elmondanék, valószínűleg éppen az ellenkezőjét mondanám el annak, amit el kellene mondanom. Ezt az életet, ezt a húszéves fiatalember-életet egyedül a megfogalmazhatósága tartotta fenn, ez az élet, minden idegszálával, minden görcsös törekvésével egyedül a megfogalmazhatóság szintjén zajlott. Ez az élet minden erejével élni törekedett, és ezzel ellentétben állott például a mai törekvésemmel, így ellentétben a mai megfogalmazásaimmal is, ezekkel a szakadatlanul csődöt mondó, szakadatlanul a megfogalmazhatatlanba ütköző, a megfogalmazhatatlannal - természetszerűen mindhiába - küszködő megfogalmazásokkal: nem, ott és akkor a megfogalmazásra törekvés éppenséggel azt célozta, hogy homályban tartsa a megfogalmazhatatlant, vagyis a lényeget, vagyis a sötétben zajló, a sötétben botorkáló, a sötétség súlyát hurcoló életet, mert ezt az életet ez a fiatalember (én) csakis így tudta (tudtam) élni. Az olvasás, létezésem rétegeinek e felhámja révén érintkeztem a világgal, mint valami védőöltözéken át. Ez az olvasás enyhítette, ez az olvasás által eltávolított, ez az olvasással megsemmisített világ volt az én hazug, de egyedül élhető, sőt hébe-korba csaknem elviselhető világom. Végül is elkövetkezett az előre látható pillanat, amikor én ennek a szerkesztőségnek a számára elvesztem, és ezzel elvesztem a... majd' azt mondtam, hogy a társadalom számára is, de ha lett volna társadalom, illetve ha az, ami volt, társadalom lett volna, akkor elvesztem ennek a társadalomfélének, ennek a hol megvert kutyaként nyüszítő, hol éhes hiénaként üvöltő, mindig szétmarcangolható eleségre éhes horda számára; a magam számára már rég elvesztem, és majdnem elvesztem az élet számára is.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.