Kertész Imrével, nyolcvanadik születésnapja alkalmából, interjút készített a Die Welt. A beszélgetés MTI által lefordított változata a hétvégén azonnal viharokat kavart. (Egy nappal később Kertész Imre  felháborodásának adott hangot, miszerint meghamisították amúgy kritikai éllel közölt szavait. A későbbiekben az MTI új fordítást adott közre.) A Népszabadság hétfői számában Radnóti Sándor Kertész Imre, a sértett című jegyzetében reagált a Nobel-díjas író nyilatkozatára. A Litera Radnóti Sándor publicisztikáját vitaindító szövegnek tekinti, és ez alapján körkérdést intézett írókhoz, irodalmárokhoz, történészekhez.  

„Egy nemzeti kultúrának el kell tudnia viselnie, sőt, méltányolni kell tudnia azokat a nagy alakjait is, akik megvetéssel vagy semmibevevéssel fordulnak szembe vele. A Swifteket, Lichtenbergeket, Thomas Bernhardokat. Érettségének tesztje ez. „Wenn ich dich lieb habe, was geht's dich an?", „ha szeretlek, mi közöd hozzá?", hangzik egy híres Goethe-idézet.” - írta Radnóti Sándor a Népszabadságban leközölt jegyzetében. Ön miként látja: a Kertész Imre születésnapjára készült, s interpretációi révén elhíresült interjú mennyiben nevezhető tabusértőnek vagy leírónak?

Horkay Hörcher Ferenc: Én igazából sem tabusértőnek, sem leírónak nem nevezném az interjút, hanem elhibázottnak és félreérthetőnek. Főleg, ami abból magyar nyelven az MTI szokott közreműködésével hozzáférhetővé vált. És e tekintetben a legironikusabb az, hogy a Népszabadság által önostorozóan lehozott teljes, saját megbízás alapján készíttetett interjú - legalábbis az interneten elérhető változatában - egy író számára végképp vállalhatatlan. Egyszerűen magyartalanok a mondatai. Ilyesmi olvasható benne: „De mit beszél Ön...”, meg „Engedje nekem a következőt mondani...” meg „De mit beszélek én...”. Hmm. Nem véletlen, hogy az író kénytelen volt egy második interjút adni.   

Márton László: Semmiféle tabusértést nem észleltem Kertész Imre kijelentéseiben. Ő azt mondja, hogy Berlinben jobban érzi magát, mint Budapesten. Ennek - lássuk be - nemcsak szubjektív okai lehetnek. Hiányosságokról beszél a magyar múltfeldolgozásban, különösen a társadalom egészére nézve, és aggasztó jelenségekről a közéletben. Sajnos, létező jelenségekről beszél. Továbbá tiltakozik azellen, hogy a riporter magyarnak „skatulyázza be” - ezzel azonban annyit és csak annyit mond, hogy a világirodalmi diskurzus résztvevőjeként akar érvényesülni. Másfelől túl sok leíró jellegű észrevételt sem láttam az interjúban. Talán a Berlinről szóló mondatok leginkább ilyenek.

Sándor Iván: Tabusértő? Igen! A szellem, a művészet jelentős alakjai a maguk kora számára, a pillanat felszikrázásában akár igaztalannak tűnően is, mindig tabusértőek voltak. Az utókor azonban igazolta tisztánlátásukat.

Lát-e esélyt arra, hogy a születésnapi interjú körüli hírverés és polémia ne befolyásolja Kertész Imre műveinek magyarországi olvasatát? Milyen következményeket jósol?

H. H. F.: Sajnos nem sok esélyt látok erre a közeljövőben. Persze, valójában nincs min csodálkoznunk. A Gyurcsány-korszak politikai és morális válsága, amelyben sajnos a humán értelmiség jó része ismét súlyos hibákat követett el és korrumpálódott, valamint a kultúra végletes átpolitizáltsága minden íróra kihat, és valljuk be, egyáltalán nem segít értő és illő olvasatukhoz. Ebben a helyzetben Kertész báb lett a szélsőjobb és a szélsőbal vitájában. Érdemes megnézni a jobbikos portálokat, vagy tessék elolvasni, Gusztos Péter és Arató Gergely hogyan passzolgatott a nevével a parlamentben.  
Jósolni persze nem szeretnék. De kiemelten fontosnak tartom, hogy ebben az amortizálódott állapotban, amelyben a magyar politikai és kulturális elit leledzik, mindenki érezze át a felelősségét a kimondott szavakért. És egy olyan nagyságú írót, mint Kertészt, az őt szerető barátoknak kell figyelmeztetniük, hogy ne válhasson a politika játékszerévé. Nem véletlenül írja Radnóti Sándor: „Hívei talán fönnakadhatnak azon, hogy - kedves szavával élve - semminő szolidaritást nem tanúsít azokkal, akik szembeszegülnek „a teljesen balkanizálódott" Budapesttel, s azzal, hogy a szélsőjobbnak és az antiszemitizmusnak legyen döntő szava a hazugsággal, elfojtással, feldolgozatlansággal és öncsaló szépítgetéssel megvert magyar életben.” Én, Kertész híveként például valóban fenn is akadtam ezen. De aztán megnyugtatott az interjú többszöri pontosítása és abban is igazat adtam Radnótinak, hogy: „ Egy nemzeti kultúrának el kell tudnia viselnie, sőt, méltányolni kell tudnia azokat a nagy alakjait is, akik megvetéssel vagy semmibevevéssel fordulnak szembe vele”. Annyit fűznék hozzá ehhez, hogy    az adott nemzeti kultúra erejét mutatja az ilyesmi - persze, csak ha nem pusztán a látszat kedvéért, politikai korektségből tűri, sőt méltányolja fontos alakjainak megvetését.

E tekintetben egyébként a műfajok közötti különbségtétel is fontosnak látszik. Egy írót még sem az interjúi alapján ítélünk meg. Én például - ahogy az ÉS-ben egy korábbi születésnapja alkalmából megírtam - elsősorban Kertész esszéisztikáját szeretem. Egészen természetesen függetlenül az egyébként esetleg eltérő politikai nézeteinktől.

M. L.: Sajnálom, hogy ezt újra meg újra le kell szögezni: Kertész Imre nem botrányhős, hanem író. Méghozzá nagyszerű író, világirodalmi jelentőségű alkotások szerzője. Ezeket, úgy hiszem, húsz év múlva, ötven év múlva is olvasni fogják, méghozzá - bízom benne - műimmanens értelmezési szempontokhoz igazodva. Az interjú körül felverődő por pedig napokon, heteken belül leülepszik, ahogy más hasonló porfelhők is hamar leülepedtek. Én inkább azon töprengenék: van-e reális esélye annak, hogy Kertész Imre belátható időn belül jobban érezze magát szülővárosában? Mi kellene ahhoz, hogy hazakívánkozzék? 

S. I.: Akik eddig is nagyrabecsülték a műveit, azok ezután is így olvassák majd, próbálnak minél több hívet szerezni írásainak. Talán egy-egy regényét, esszéjét olvasva hozzágondolják: Ez az Imre!, ez vagy, s nem az, akit egy-egy odavetett mondatával néha cserbenhagy az európai szellemet reprezentáló nagyszerű fogalomalkotó képessége. Akik eddig is mocskolták, azok számára, hazai viszonyaink szégyenére, továbbra is céltábla marad.

„A magyarság régi terhei - a hazugság és az elfojtásra való hajlam - jobban érvényesülnek, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik.” - mondta Kertész Imre az ominózus interjúban. Ön szerint segíti-e ez a megfogalmazás a múlttal való szembenézést?  

H. H. F.: Igen. Bár tegyük hozzá azt is, amire Kertész is utal: az ilyen kérdések megbeszélése során a stílus döntő jelentőségű lehet. A hazugság és az elfojtás hajlama valóban jellemző ránk - ahogy  a legtöbb európai nemzetnek és kultúrának is sajátja (de valljuk be őszintén, itt Amerikában sem szívesen emlékeznek rá, hogyan bántak korábban az indiánokkal vagy a feketékkel). Pedig a történelmi múlttal való szembenézés elemi érdeke minden politikai és kulturális közösségnek. E tekintetben például kifejezetten károsnak tartom a politikai korrektség hazug tabuépítő gyakorlatát. Mert nem segít kimondani a fájdalmas dolgokat. Számomra a helyes irányt e vonatkozásban Paul Ricoeur gondolkodásmódja jelenti. Persze minden kultúrának vannak sajátos problémái, amelyeket nem lehet idegenből vett patentekkel megoldani.
Másfelől Kertész üzenetének a magyarság - és a hazugság politikájának - ostorozásán túl fontos gesztusa volt a németek és a zsidók kritikája is. A kritikát ugyanis az önkritika hitelesítheti. S erre bizony az íróknak, még a legjobbaknak is szükségük van.

De visszatérve a kérdésre: igen, a múlt szisztematikus és feltehetőleg mindenki számára fájdalmas kibeszélése megkerülhetetlen. Szerintem legalább az első világháborúig és Trianonig érdemes visszanyúlni, mert a magyar eltévelyedés gyökerei talán ott keresendők. Igenis vállalni kell a súlyos bűnök kimondását, a holokausztban való magyar részvétel bevallását, de nem szabad megállni, és el kell jutni a máig lezáratlan, továbbélő, és a politikát és a közéletet is fertőző kommunista örökség egyértelmű elítéléséig is. El kell jutni Trianontól Auschwitz-on és 56-on át 2006 október 23-áig, ha szeretnénk túljutni a mostani végeztes megosztottságon. És ez nem pusztán politikai, hanem javában kulturális (ha teszik ízlés) kérdés is.

M. L.: Én inkább úgy tenném föl a kérdést, hogy: igaza van-e Kertésznek vagy sem? Előretört-e a szélsőjobb az utóbbi időben, vagy rémeket lát, aki ezt állítja? Növekedett-e a társadalom egészének előítéletessége és kirekesztésre való hajlama, vagy ilyesmit gondolni tévedés? Zajlik-e ordas eszméktől kompromittálódott, özönvíz előtti közszereplők országos kultusza, vagy ilyesmit legföljebb elszigetelt csoportocskák művelnek titokban? Ha Kertész kijelentéseiben van igazság, akkor ezzel annak is szembe kell néznie, aki inkább kitérne a kellemetlen igazságok elől.